Miklya Luzsányi Mónika: Csirib és Csarab iskolába megy

Miklya  Emese Sára  illusztrációja

– Hurrrá! Hurrrá! Kezdődik a suli!!!! – kurjantott egy nagyot Csarab. Nem csoda, hogy ennyire örült. Már régóta várta az iskolát. A manóiskolát, ahol kitanulhatja a manóságot. Örömében manókereket hányt. Meghempergett az őszi avarban, és lebukfencezett a dombról. Aztán ugrándozva szaladt tovább a völgybe, egészen addig, amíg zsupsz! Hasra nem esett. Egyenesen a tócsa közepébe.

– Jaj, Csarab! Mit csinálsz? – sopánkodott az ikertesója, Csirib. – Mit fog szólni a tanító néni, ha meglát ilyen mocskos ruhában?

De Csarab csak legyintett. Ugyan! A manóiskolában csak nem törődnek már ilyen ostobaságokkal, hogy tiszta ruha. Meg hogy nincs bekötve a cipőfűződ. Vagy rosszul gomboltad be az inged. Csálén áll a manósapkád. Ugyan, ki törődik az ilyesmivel? A manónak éppen az a dolga, hogy rosszalkodjon. Hogy kibillentse a dolgokat a helyükről. Nem sokat, csak egy kicsit. Egy darabkányit. Jónak meg rendesnek lenni a tündérek dolga. Egy manó ne tündérkedjen!

Igen ám, de azt nem tudta Csarab, hogy bizony a manóságnak is rendje van. És hogy ezt a rendet meg kell tanulni. Erre a rendre pedig éppen a tündérek tanítják meg a manógyerekeket. Nem is akármilyen tündérek, hanem az illikek. Ők többnyire tudják, mit kell tenniük a kismanóknak, hogy ne keveredjenek bajba. Ha mégis bajba keverednek, akkor pedig segítenek nekik, hogy mihamarabb kikecmeregjenek a csávából.

Csarabnak is segítettek, már rögtön az első napon.

Mert bizony, alighogy belépett a Hanga-völgyi manóiskolába, Csarab azonnal szembetalálkozott Rakonca tanár úrral, a manóiskola igazgatójával. Pontosabban nem is szembetalálkozott vele, hanem belebotlott. Egészen pontosan majdnem felborította, amikor harsány diadalordítással kivágta az iskola kapuját.

– Halihóóóóóó! Kismanók! Mindenkinek helló-bellóóóóóóóó…

Mondjuk ez a „heló-beló” már elég halványra sikeredett. Pontosabban halkra. Alig lehetett meghallani. Mert egészen pontosan Rakonca tanár úr méretes hasába üvöltötte bele a köszöntést Csarab. És egy igazgatói manópocak tökéletes hangszigetelő.

– Jóóóóóó napot kívánok! – köszönt vissza határozottan Rakonca tanár úr.

– Cso-cso-csókolom… – nyögte ki Csarab, mire Rakonca tanár úrnak vészjóslóan megrándult a szemöldöke. Még szerencse, hogy Csarab mellett ott volt Csirib, aki a legtündéribb mosolyával viszonozta a köszöntést:

– Jó napot kívánok, igazgató bácsi.

Rakonca tanár úr megenyhült egy kicsit, de a fellegeket Ilma tanító néni oszlatta el a homlokáról:

– Ugyan, ugyan Gáspár, ne legyen már ilyen szigorú – repkedte körbe az igazgatót –, hiszen ezek még csak kismanók. Pont azért jöttek ide, hogy megtanulják, hogyan kell egy manócskának viselkedni – és egy illantással letörölte Csarab arcáról a sarat. Bekötötte a lógó cipőfűzőjét. Rendesen begombolta az ingét. És levette a fejéről a sapkáját. Mert az iskolában nem hordunk sapkát. Még manósityakot sem.

Rakonca Gáspár a rend kedvéért ráncolta még egy kicsit a homlokát. De valójában mosolyogva nézett a két kis ikermanó után, ahogy Ilma tündérrel elvonultak az osztályterem felé. Mert pontosan tudta, hogy a tündér segít a legrakoncátlanabb manónak is rendes manócskává válni.

Pedig Ilma tündérnek nem volt könnyű dolga Csarabbal. Mert melyik kismanó bírja ki, ha megkérdezik, hogy ne válaszoljon azonnal? És ha tudja a jó választ, ne ugorjon fel a padból? Hogy csak akkor vegye elő az illapálcát, amikor a tanító néni megengedi? Hogy ne tolakodjon a tornasorban? Csarab biztos nem.

De hiába kiabált. Hiába ugrott fel a padból. Ilma tanító néni nem őt szólította fel. Hanem Csiribet, aki rendesen ült és jelentkezett. És Csirib kapta a piros pontot. Vagy egy másik rendes kismanó. Csarab persze dühös volt. Nagyon dühös. De hiába dühösködött. Addig nem szólították fel, amíg nem jelentkezett rendesen. És addig piros pontot sem kapott, amíg bekiabálta a megoldást. Hiába illantott két pillangóból tízet matekórán. Hiába találta meg elsőként a manóbetűket. És hiába mászott fel elsőként a fára tesiórán. Hiába fújta a legszebb szappanbuborékot. Nem kapott piros pontot. Mert a pillangók szerteröppentek. A manóbetűk meg, ahogy felbukkantak, már el is tűntek a szeme elől. Pedig a többiek csodálatos manószavakat tudtak kiolvasni belőlük. De Csarab nem látott semmit. A szappanbuborékok is szétpukkantak azonnal, nem légtáncoltak, mint a többieknek. De a legrosszabb a fáramászás volt. Mert Csarab nem vette észre, hogy Ihorka ott mászik alatta. És majdnem lepottyantak mind a ketten. Még szerencse, hogy egy illamlással ott termett a tanító néni, és megmentette őket.

– Látod, Csarab – szólt Ilma tanító néni –, jobb lett volna, ha kivárod a sorodat.

– De én nem tudom! Nem megy! Egyszerűen nem működik – sopánkodott Csarab, és vészesen lefelé görbült a szája.

– Hát, ha annyira nem megy, segíthetünk egy kicsit a dolgon – és egy apró szelencét vett elő. – Tudod, mi van ebben? – kérdezte Csarabot.

A kismanó megrázta a fejét.

– Tündérpor. Ha rád fújok egy kicsit, segít jónak lenni. Szeretnéd?

Csarab lelkesen bólogatott. Annyira azért nem akart jó lenni. De piros pontot nagyon szeretett volna. Így Ilma tündér ráfújt egy csipetnyi illanó tündérport.

És mi történt? Attól a pillanattól kezdve Csarab nem kiabált bele az órába, hiába tudta a választ. Nem ugrált fel a padból, és nem kezdett illantani, mielőtt Ilma tündér megengedte volna. Nem lökdösött ki senkit a tornasorból, és még a manóbetűket is hagyta, hadd mutassák meg maguk a titkukat. Pedig tündérpor ide, tündérpor oda, egy csöppet sem volt könnyebb dolga Csarabnak. Mert szíve szerint azonnal belekiabálta volna a jó megoldást. Rögtön elkezdett volna illantani. És persze ő mászott volna fel elsőnek a juharfára. De nem tette. Mert megértette, hogyha ki akarja tanulni a manóságot, nem árt hozzá egy kis tündérkedés. Nem sok. Épp csak egy csipetnyi.