Majoros Nóra: Bruni nyaral

Varga Zsófi illusztrációja

Egy dolog közös Juci néniben és Andi néniben: ugyanúgy fintorognak, amikor Apáról van szó. Azt értem, hogy Juci néni miért haragszik Apára, de azt nem, hogy Andi néni miért, hiszen soha nem volt Apa felesége. Azért ha nem muszáj, nem mesélek neki Apáról.

            Legutóbb is, amikor elkezdődött az iskola, és megkérdezte, ki hol nyaralt, én végiggondoltam, hány helyen is voltam. Elég sokáig tartott végiggondolni. Voltam táborban, ami színjátszós volt, és libát kellett játszanom a Ludas Matyiban. Volt ott egy bácsi, aki betanította nekünk a darabot, és ő azt mondta, hogy nagyon tehetséges vagyok, mert nálam jobban senki sem játszik libát az egész világon, és biztosan színésznő lesz belőlem. Én meg beszéltem neki Apáról, és kiderült, hogy ismeri. Hát ezt nem mesélhettem el Andi néninek, meg az osztályban sem akartam, mert a fiúk hülyék, és buta libának csúfolnának egész évben. Ők egyáltalán nem értik a színészkedés lényegét.

            Aztán voltunk Apával kempingezni, és annál izgalmasabb nyaralást elképzelni sem lehet, de ezt pláne nem mesélhettem el. Andi néni nem csak azért fintorgott volna, mert Apa szerepel benne, hanem azért is, mert Apa elfelejtett zoknit hozni magával, és egy hétig ugyanazt a zoknit hordta. Andi néni naponta legalább százszor kezet mos, úgyhogy azt hiszem, ez egyáltalán nem tetszett volna neki, pedig Apa néha kifordítva húzta fel a zoknit, hogy a büdös fele szellőzzön.

            Így aztán azt meséltem el, hogy Anyával elmentünk a Fertő-tóhoz, és jött velünk a két legjobb barátnőm Gabcsi meg Szöszi is, akik testvérek. Anya szereti, ha sok gyerek nyüzsög körülötte, és mi nyüzsögni aztán tudunk. A Fertő-tó nagyon különleges hely, mert az egyik fele Magyarországon van, a másik meg Ausztriában vagy Ausztráliában, mindig elfelejtem, melyikben. Nagyon kell vigyázni, nehogy átússz a strandról az egyik országból a másikba, és megbüntessenek. Egy picike faházban laktunk, és a ház mögött kert volt, a kert végében meg egy kis folyó, ami a tóba folyt. Volt saját csónakunk, és Anya minden nap csónakázott velünk, és a sok evezéstől olyan muszklisak lettek a karjai, mint egy bokszolónak.

            Már az első nap, amikor kavicsokat dobáltunk a folyóba, odaúszott hozzánk egy hattyú, és Anyától kaptunk kenyeret, és megetettük, és aztán minden nap eljött ebédelni. El akartuk nevezni valahogy, de ez nehéz kérdés volt, mert nem tudtuk, hogy a hattyú a tó melyik felén lakik, ezért olyan nevet kellett keresnünk, amit akkor is megért, ha ausztrál. Végül Klotild lett a neve. Pár nappal később Klotild elhozta a párját is, és az még nagyobb volt, és innen tudtuk, hogy fiú. Neki is nevet kellett keresnünk. Gabcsi azt mondta, legyen Lajos, mint a nagybátyjuk, de Szöszi meg azt mondta, hogy egy Klotildnak nem lehet Lajos nevű férje, mert ugyanolyan betűvel kell kezdődnie a nevüknek. Az ő anyukájuk például Marika néni, az apukájuk meg Miklós bácsi. Mondtam nekik, hogy szerintem ez nem fontos, mert az én anyukám meg apukám neve sem ugyanolyan betűvel kezdődik, de erre azt felelték, hogy nem is laknak együtt, és lehet, hogy ezért. Szöszi és Gabcsi egész nap ezen veszekedtek, és nem tudtunk rendesen játszani, úgyhogy mondtam nekik, hogy szerintem hívjuk a hattyút Klajosnak, és ez mindkettőjüknek tetszett. Akkor lettünk bajban, amikor Klajos és Klotild elhozták a fiókáikat is, akik hatan voltak, és hat klö-betűvel kezdődő nevet már nem tudtunk kitalálni.

            Ebben az egész nyaralásban az volt a legjobb, hogy egy kicsit olyan volt, mintha tényleg lett volna egy saját hattyúcsaládom, de nem vihettem haza őket, mert én csak kicsi tavat tudtam volna Papival ásni a kertben, ami nem lett volna elég, ha a kishattyúk megnőnek. Azért ez a hét kárpótolt a hattyúért, amit Dani fogott nekem az állatkertben, amikor Apa elvitt. Ahogy ezt elmeséltem Andi néninek, észre se vettem, hogy megint előhozom Apát. Pedig meg kéne szoknia, mert Apa mindig eszembe jut, és ezért olyan, mintha állandóan velem lenne, még akkor is, ha valójában nem lakik Anyával meg velem.