Kovács Jolánka: A beszélő névsor

Mottó: Az osztálynapló fedele seregnyi titkot rejt

Novotni Natália: Gólya

      Szeptember elseje volt. Az iskola tanári szobájában csöndesen bóbiskoltak a naplók. Mindegyik a saját rekeszében. Ám egyszer csak megrezzent a II.b osztály naplója. Hogyisne rezzent volna meg, amikor a névsorban szereplő nevek reggel óta izegtek-mozogtak.
      Úgy kezdődött, hogy Angyali Alajos, aki első volt a sorban, felsóhajtott: 
      – Szörnyen unom magam. Mit vétettem vajon, hogy ennyit kell tétlenül ücsörögnöm ebben a poros naplóban? A magaviseletem példás. Legalább annyit megérdemelnék, hogy rendesen lélegezzek. De itt már vagy két hónapja nem szellőztetett senki. 
      Veréb Vendel, a névsor legalján, felkapta a fejét. 
      – Igen? Ó, te kis ártatlan. Örülj, hogy ott ülsz legfelül, a trónon – csipogta méltatlankodva, mert csipogós hangja volt. – Mit szóljak én? Nem elég, hogy alig kapok levegőt, még mindannyian a nyakamba ültetek! 
      – Én, a trónon? – nézett nagyot Angyali Alajos. – És amikor kérdez valamit a tanító néni? Mindig engem kérdez először. Én vagyok az áldozat, aki mindenki helyett szenved. 
      – Most már aztán elég legyen! – dörrent hirtelen Medve Medárd hangja. – Az ember még csak ki sem alhatja magát, ha végre szünidő van! És ami még szörnyűbb: most, hogy felébredtem, egyre éhesebb vagyok! 
      – Ha nincs tanítás, nincs evés – szólt közbe Nemeszem Nóra. – Majd, ha letelik a szünidő. Akkor aztán válogathatsz a szép kövér ötösökben, a fodros hármasokban, ó, azok az igaziak, akárcsak tejszínhabból lennének! Ha van elég ötös meg hármas, az ember gyomrának már egy szálkás egyes sem árthat.
      – Miről van szó? – kérdezte kíváncsian Butuk Beáta, aki mindvégig feszülten figyelt. 
      – Butaságod határtalan – állapította meg Tudor Tódor komolyan. – Okosabb vagy, ha hallgatsz. 
      – Így nem beszélhetsz egy lánnyal – feddte meg azonnal Rendes Renáta. 
      – Nem lehet mindenki egyformán okos – tette hozzá Pénzes Pál. 
      – Pénzesekkel nem beszélek – szűrte a fogai közül Tudor Tódor. – A pénz csak elrontja az embert. 
      – Én nem vagyok pénzes – sértődött meg Pénzes Pál. – A bátyám kinőtt télikabátját hordom. És nem hoznak autóval az iskolába, gyalog járok. 
      – Én is – szólt közbe csöndesen Szerény Szerénke. 
      – A gyaloglás egészséges – jegyezte meg Gyalog Gyula. 
      – Ó, jaj, a kalapom! – sikoltott fel hirtelen Kalapos Klaudia. – Annyit hadonásztok itt körülöttem, hogy valamelyikőtök lesodorta a kalapom! A gyönyörű kis piros kalapom! El is gurult! Hogy keressem meg most, ebben a szűk naplóban? Hisz mozdulni is alig tudok! 
      – Ah, a kisasszonyka! Mi lesz vele kalap nélkül? Majd nem fog tetszeni a legényeknek – nevetett csúfondárosan Félig Félix. 
      – Ezt egy fél x merészeli mondani? – csattant fel Kalapos Klaudia. – Majd ha egész leszel egy napon, akkor esetleg szóba állok veled – mondta kényeskedve. 
      – Ne veszekedjetek… – kérte őket szépen, halkan Angyali Alajos. 
      – Ki mondta ezt? – kapta fel a fejét Félig Félix. 
      – Alajos – felelte Kalapos Klaudia mérgesen. 
      – A Lajos? – kérdezte Félig Félix csúfolódva. 
      – Én Alajos vagyok, nem Lajos – suttogta Angyali Alajos, és sírásra görbült a szája. De ezt már nem hallotta senki, mert Butuk Beáta nagyot kiáltott: 
      – Itt a kalap! Ide gurult, énhozzám! Jaj, de gyönyörű! Fel is teszem mindjárt! Nekem biztosan jobban áll majd, mint Klaudiának! És megpróbált lehajolni érte, de hiába. Szűk volt a hely a naplóban, nem tudta elérni a kezével, mert a kalap éppen a lába mellé gurult, s ott megállt. 
      – Add nekem! – kiáltotta Nemeszem Nóra. – Én kifizetem Klaudiának, nem kérem ingyen! Inkább két hétig nem eszem. 
      – Nem adom! – rikoltotta fentről Butuk Beáta, és kétségbeesetten próbálta elérni kezével a kis piros kalapot. 
      – A kalapom nem eladó! – hallatszott Kalapos Klaudia sírós hangja. – Adjátok vissza! 
      És…mi ez a mozgolódás? Mozog a napló? Földrengés van?! Valóban, mintha megmozdult volna a napló. Csönd lett. A nevek mindegyike úgy érezte, mintha ütemesen hintáznák. Majd a hintázás abbamaradt, nem mozdult semmi. Nemeszem Nóra ekkor megpróbált följebb kapaszkodni a névsorban, hátha sikerül megkaparintania a kalapot. Ám hiába igyekezett hason csúszva fölfelé, csak a papír gyűrődött meg alatta és a körülötte lévők alatt is. 
      – Maradj nyugton! – dörrent rá Medve Medárd. – Nyomja a papír az oldalamat, de nagyon!
      – Hagyjátok abba, azonnal! – kiáltott Rendes Renáta. 
      – Hogy én kikkel lakom egy névsorban! Rögtön kilépnék közületek, ha lenne hova. 
      Síró Sára, aki eddig hallgatott, most éktelen zokogásban tört ki. Mindenki egyszerre nézett rá. 
      – Mi történt? – kérdezte Rendes Renáta. – Miért sírsz, Sára? 
      – Véhéhégehe aha szühünihidöhőnehek – zokogta Síró Sára. – Nehem hahallohottáhátohok? Vahalahakihi ahazt mohondtaha, hohogy johó nahapohot, gyeherehekehek…
      Ebben a pillanatban kinyílt a napló, s a nevek, nyakukat behúzva, gyorsan a helyükre húzódtak. 
      – Rég láttalak benneteket – mondta kedvesen a tanító néni. – Tartsunk egy névsorolvasást, hadd látom, mindenki itt van-e. 
      Amikor a naplóban levő névsorra pillantott, méltatlankodva mondta: 
      – Nahát, ugyan ki gyűrhette így össze ezt a lapot? Hiszen két hétig zárva volt az iskola! 
      Kezével megpróbálta kisimítani a lapot, majd hangosan szólítgatni kezdte a gyerekeket:
      – Angyali Alajos! 
      Az első padban rögtön fölállt egy szőke fürtű, kék szemű fiúcska. A tanító néni rámosolygott, majd a névsor szerint tovább szólítgatott. Butuk Beáta neve alatt csodálkozva pillantotta meg az ott virító piros foltocskát. Felvonta a szemöldökét, hisz nem emlékezett, hogy ő jelölte volna meg a kislány nevét valamiért. A szemét is nagyra nyitotta, amikor látta, hogy Nemeszem Nóra vezetékneve egészen felcsúszott a fölötte levő téglalapba. Síró Sára nevét alig tudta kiolvasni, úgy elmosódott. Ezt aztán igazán nem értette. Ujjával hitetlenkedve tapintotta meg a papírlapot. Vizes volt. A tanító néni úgy megrökönyödött, hogy felnézett a mennyezetre. „Talán beázik az iskola?” – gondolta magában. Majd a gyerekekre pillantott, akik kérdőn néztek rá. S mivel maga sem tudta, hogyan is magyarázná meg nekik csodálkozásának okait, hát csak annyit mondott: 
      – Még ketten maradtak, ugye? Tudor Tódor? Örülök, hogy itt vagy. Veréb Vendel? Nagyon jó. Ezek szerint senki sem hiányzik. Hát akkor nyissátok ki szépen az olvasókönyvet…