Finy Petra: A két szarvas

Hans Chritian Andersen

Finy Petra

Ezt volt az utolsó történet, melyet a kék hangú szél mesélt nekem, és a boldog szerelemről szól.
Élt egyszer a hegyek között egy öreg házaspár.

Kunyhójuk kidőlt-bedőlt falai szinte összeroppantak az idők súlyától. De a szívük ereje megtartotta a mállékony vályogot.

Tupa apó reggel felkelt, megcirógatta asszonya arcát, majd kiment a mezőre, hogy a birkanyáját elkísérje. Boldogan figyelte a bárányokat, akik mohón itták a

füvekről az ezüst harmatot.

Hupa anyó reggel felkelt, megcirógatta a férje arcát, majd kiment az udvarra, hogy megetesse a csirkéket. Boldogan figyelte a madarakat, akik fürgén kapkodták

össze a búzaszemeket, amelyek úgy ragyogtak, mintha a napfény magjai lettek volna.

Tupa apó, lassan lépdelt a mezőn, és néha felnyögött, mint a gyertyán, amelynek koronáját a szél hajlítgatja. Háta görbe volt, és úgy fájt neki, mintha forró

parazsat kötöttek volna a derekára.

Hupa anyó, lassan járkált az udvaron, és néha sóhajtott egyet, mert homályos szemével alig látott, és csak botorkált az árnyak között.

Mind a ketten sajnálták párjukat a szenvedései miatt, de nem tudtak mit tenni egymásért, mert öregek voltak már, és az élet meggyötörte őket.

Egyik reggel Tupa apó a mező felé tartva észrevett egy asszonyságot. Puha, zöld gúnyája, úgy susogott rajta, mintha bokorba öltözött volna.

Tupa apó illendően üdvözölte az erdők boszorkányát.

- Adjon isten, boszorkányasszony!

-Adjon isten, Tupa apó, miben segíthetek neked, ha már ilyen szépen köszöntöttél engem?

- Hát lenne egy dolog, de nem tudom, hogy megkérdezhetem-e.

- Mondjad csak, Tupa apó, hisz te a hegyek kedves örege vagy, az én varázserőm pedig hatalmas.

- Meg tudnád-e gyógyítani az én drága feleségem szemét, hogy újra lásson?

- Meg tudom, de csak egy feltétellel. Szereted-e annyira, hogy vállalod helyette a kínokat? Vagyis ha ő meggyógyul, te veszíted el a látásod?

- Igen, mert mindenemnél jobban szeretem őt!

Azzal az erdők boszorkánya varázsos szavakat duruzsolt Tupa apó fejére, majd így szólt:

- A kívánságod teljesült.

Tupa apó hazaindult a mezőről, de most nem a fájó háta miatt járt lassan, hanem, mert a szeme elhomályosult.

Azon a reggelen, ugyanabban az időben Hupa anyó is találkozott valakivel. Amikor kilépett az udvarra, egy szürke kabátba öltözött férfit látott, akinek ruhája

olyan szilárd volt, mintha sziklából öntötték volna rá. Ő volt a hegyek varázslója. Hupa anyó illendően üdvözölte:

- Adjon isten, varázslóúr!

- Adjon isten, Hupa anyó, miben segíthetek neked, ha már ilyen szépen köszöntél nekem.

- Hát lenne egy dolog, de nem tudom, hogy megkérdezhetem-e.

- Mondjad csak, Hupa anyó, hisz te a hegyek kedves örege vagy, az én varázserőm pedig hatalmas.

- Meg tudnád-e gyógyítani az én drága férjem hátát, hogy újra felegyenesedhessen?

- Meg tudom, de csak egy feltétellel. Szereted-e annyira, hogy vállalod helyette a kínokat? Vagyis ha ő meggyógyul, te görbülsz meg?

- Igen, mert mindenemnél jobban szeretem őt.

Azzal az erdők varázslója bűbájos igéket mormolt Hupa anyó fejére, majd így szólt:

- A kívánságod teljesült.

Hupa anyó pedig visszaballagott a házba, de most nem a homályos szeme miatt járt lassan, hanem mert borzasztóan fájt a háta.

Mire a két öreg összetalálkozott, bajaik már gazdát cseréltek. Tupa apó a fél szemére vakon ölelte meg a feleségét, Hupa anyó pedig sajgó háttal bújt hozzá a

férjéhez.

Amikor elmesélték egymásnak, hogy mi történt velük, nagyot nevettek. És egyikőjük sem bánta, hogy a másik kínja költözött a testébe.

Végignézte mindezt a hegyek boszorkánya és a hegyek varázslója, akik éppen egy paplanformájú felhőn libegtek a fejük fölött. Nagyon megesett rajtuk a szívük .

Azonnal el is határozták, hogy az öregeket egymás iránt érzett különleges szerelmük miatt egy csodálatos varázslattal jutalmazzák meg. Hogy ne fájjon egyikük

háta sem, és ne legyen homályos egyikük szeme sem. Sőt a halhatatlansággal is megajándékozzák őket, hogy örökké élvezhessék egymás szeretetét.

Így aztán, amikor Tupa apó és Hupa anyó lebotorkált a kunyhó mellett csordogáló forráshoz, hogy vizet merjenek belőle, csoda történt velük.

Mindketten fehér szőrű, ragyogó szarvasokká változtak, akiknek erős volt a háta, mint a hegyek gerince, és tiszta a látása, mint a tengerszemek vize.

A két fehér szarvas állítólag azóta is folyton a hegyeket járja, és néha lemerészkednek a völgybe is.

Azt mondják, hogy az a fiú vagy lány, aki előtt a dombok lankáin megmutatkoznak, biztosan rátalál az igaz szerelemre, és soha nem veszíti el.

Én nem tudom, hogy így van-e, de egyszer a hegyoldalon találtam egy fehér szarvas-szőrt, és azt egy nagy könyvben őrzöm. Abban a könyvben, amibe ezt a

mesét is megírtam.

Szó szerint úgy, ahogyan azt a kék hangú szél beszélte el nekem.