Majoros Nóra: Aranypor-part csatája

Kürti Andrea rajza

Izabella hercegnő a bástya tetején állt, és nézte a vár alatt dúló csatát. Egyik csillagszeméből könnycsepp gördült édesapja emlékére, akit Homokmandala boszorkánya, Vandaliza változtatott hattyúvá. Ott ringatózott a vár mellett terpeszkedő, fáradtkék vizű tavon, és hosszú nyakát nyújtogatta, hogy lássa a csatateret. A hercegnő másik szeme éberen figyelte Márkó királyfit, aki az aranypor-parti sereget vezette.

Vandaliza borzasztóan agyafúrt boszorkány volt. Legutóbbi varázslatával lelassította az aranypor-parti sereg lépteit. Vánszorogva haladtak a homokmandalai erdő felé, miközben Vandaliza faragott emelvényen ült a trónszékén, és mangóízű forrásvizet szürcsölgetett kristálypohárból. Serege mellette henyélt és kárörvendően kuncogott.

Izabella hercegnő arany hajkoronájából kitépett egy szálat, megcsókolta és a szélnek engedte. Felkapta a szellő, és sodorta, táncoltatta a hátán, egyenesen az aranypor-parti sereg közé. Ahol elrepült a hajszál, megtört a varázslat, és a katonák mintha szárnyra kaptak volna, rohantak az erdőszélre a boszorkány ellen. Kivont kardjukon szikrázott a napsütés.

Vandaliza kiejtette kezéből a kristálypoharat.

− Porpárnákat elő! – üvöltötte.

A henyélő sereg munkához látott.

Repültek a párnák az aranypor-parti sereg felé, és a földre terítették, akit értek. Olyan sűrű köd borult a seregre, hogy az orrukig sem láttak. Foguk alatt rocogott a homok.

− Ezt még megkeserülöd, Vandaliza! Ez csalás! – ordította Márkó királyfi.

− Azt hiszed, csak a tiétek az egész környék? – ordította vissza a boszorkány.

− Aranypor-part ősi vára akkor sem lesz a tiéd, ha belepusztulunk! – lelkesítette a sereget a királyfi.

Vandaliza felnevetett. Meglengette varázspálcáját a levegőben, és a homok addig kavargott és kevergett, míg nyakig betemette az egész aranypor-parti sereget. Márkó királyfinak lekonyult szép, vörös bajusza.

Rikoltozva indult meg a homokmandalai sereg Aranypor-part vára felé. Izabella hercegnő kétségbeesve sikított:

− Elvesztünk! – azzal a bástya korlátjának tövébe hanyatlott.

A korlát széléről felszállt egy katicabogár, és a tó felé repült, egyenesen a nyakát nyújtogató hattyú feje búbjára, a füléhez mászott, és bogárnyelven súgott neki valamit. A hattyú megrázta magát, mintha eszébe jutna valami. Fejét a vízbe dugta, mintha csak halászna, − és belegondolt a tóba. A gondolat fennakadt egy szál hínáron, felcsípte egy hal, és vitte egyre távolabb.

Közben a homokmandalai sereg létrákat támasztott az aranypor-parti vár magas falainak, és a várvédők hősies küzdelme ellenére egyre feljebb- és feljebb másztak. Sámuel, a várkapitány vezette a védőket.

− Csak a csoda segíthet – súgta lemondóan.

Hirtelen az egyik katona kiáltott a várfal tetejéről:

− Nézzetek a víz felé! Valami közeledik!

Fekete felhő gyűlt a tavon, tetejét villám koszorúzta.

− Csápos Csongor hajója! − zengték a várvédők.

− Tartsatok ki, amíg ideér! – bíztatta őket Sámuel.

Valóban, Csápos Csongor, a híres kalóz közeledett villám hajtotta gályán. Elért hozzá a hattyúvá változtatott király segélykérő gondolata, és Csápos Csongor nem habozott, hogy megvédje régi barátját.

A homokmandalai ostromlók minden erejüket bevetették, hogy még a kalóz partra szállása előtt elfoglalják a várat. Vandaliza szeme szikrákat lövellt, és itt-ott lángra lobbant a tető. Varázslatok repkedtek a levegőben. A homokmandalaiak már-már bevették a várat, mire a felmentő sereg megérkezett.

− Vandaliza, reszkess!

Erre a kiáltásra felébredt a bástyafalon Izabella hercegnő, és szemét az égre emelte. Ahogy az előbb a tó színén gyűltek felhőkként Csápos Csongor vitorlái, úgy gomolyogtak a fekete esőfelhők az égen. Csipp-csepp – habozva érkeztek az első cseppek. A tó vize haragoszölddé vált, fehér szirmok fodrozódtak a felszínén. A csata leállt. A harcoló felek körülnéztek. Valami más is közeledett. Óriások! Óriások mindenfelől.

− Vanda Liza, gyorsan szedjük össze a játékokat, megyünk haza! Mindjárt esik! – kiáltott az egyik fekete hajú, fürdőruhás óriásnő.

− Márkó, az ég szerelmére, hogy jutott eszedbe cipőstől beásni magad a homokba? – közeledett a másik, aztán elnevette magát. – Tiszta maszat vagy! Ez a bajusz még az ebéd utáni szörp maradéka.

− Ez a tiéd, Samu? Vagy a másik vödör a miénk? Olyan egyformák – morgott egy apaóriás.

− Csongor, Iza, gyertek gyorsan, Papi már mindent bepakolt a kocsiba! Futás, mert megázunk!

Kiürült a csatatér. Kövér esőcseppek koppantak a mászóvár fagerendáin, és mosták össze a homokozóban az aranypor-partiak és homokmandalaiak lábnyom-labirintusát.