Zsubori Ervin: A kulcslyukszemű király

Tenke István illusztrációja. A szerzőpáros honlapja itt található.

        A király nem volt mindig kulcslyukszemű. Pontosan olyan király volt, mint a többi. És egészen közönséges, kerek, tágra nyílt szeme volt – akár egy főudvarmesternek, vagy urambocsá a legszegényebb alattvalónak a héthatárra rúgó birodalomban.

A király, akit mellesleg Alfréd királynak hívtak, alapjában véve jó király volt. Békeszerető ember lévén, no meg azért, mert tisztességben elhunyt apja urától, az öreg Alfréd királytól csinos kis birodalmat örökölt, eszébe sem jutott, hogy hódító háborúkba fogjon. A szomszédokkal jól kijött – minden évben farsangkor összejártak együtt vigadni a maszkabálon –, nem volt mitől tartania, tehát sereget sem tartott. Az alattvalók már csak ezért is szerették, mert így nem kellett évekre katonagúnyát ölteniük. De szerették azért is, mert bölcs uralkodása alatt felvirágzott az ország. Mindenki örömmel dolgozott, volt élelem, ruha, a gyerekeknek játék bőviben, meg minden, ami kell. Az írók azért szerették, mert hagyta, hogy írjanak, a dalosok azért, mert hagyta, hogy daloljanak, a tudósok azért, mert hagyta, hogy tudóskodjanak, és így tovább. Szóval jól mentek a dolgok.

   Igen ám, de az ifjabbik Alfréd királynak volt egy megveszekedett rossz szokása. Borzasztóan kíváncsi volt, ami még nem lett volna baj, de az már igen, hogy kimondhatatlanul szeretett leskelődni. Még öt éves sem volt, amikor kitudódott ez a tulajdonsága. A szobája a nagy tanácsteremre nyílt, s rajtacsípték, amint épp a fontos államügyeket tárgyaló miniszterekre és királyapjára leskelődik a kulcslyukon keresztül. Akkor ez még jól is sült el, mert hatalmasat nevettek a csöppnyi királyfin, és mondták: bölcs király lesz belőle, hiszen már pendelyes korában érdeklik a birodalom, a királykodás nehéz gondjai.

Később aztán történtek cifrább dolgok is. Kileste, hogy a szakácsné lopja a húst a vasárnapi ebéd készítése közben. De az még hagyján. Kileste az udvari vadászt, amint a kincstári puskával és a kincstári lőszerrel célba lőni tanítja a középső fiát. De ez még hagyján. Megleste a nővérét, Amália királykisasszonyt, amint épp összeszűri a levet a lovászfiúval a hátsó istállóban. Ebből már volt egy kis galiba, hajcihő, neszeneked-adjonisten, de ez még mindig csak hagyján. Megleste a legfőbb minisztert, amint épp kockavetéssel hozza meg a legfontosabb termelési döntéseket, s akiről így kiderült, hogy nem ért semmihez; ez már király korában történt, repült is azon nyomban a miniszter. De ez még tulajdonképpen hagyján.

A baj akkor kezdődött, amikor fülébe jutott, hogy a birodalom legszélén, a Varjúháj Alakú Erdőben, boszorkányok élnek. No, Alfréd királynak se kellett több: olyan kíváncsi lett, hogy elhatározta, meglesi a titkukat. A leginkább egy Alíz nevű boszorkány keltette fel a figyelmét, akiről az a hír járta, hogy ő a legszebb, a legcsinosabb, a legszemrevalóbb boszorkány az egész erdőn. Olyan szép, hogy az egy boszorkánytól már szinte illetlenség. „Nosza, lessük meg!” gondolta magában Alfréd király. Az udvari tanáccsal közölte, hogy sürgősen horgászni kell mennie, három napig ne is háborgassák, ne is kajtassanak utána.

A Varjúháj Alakú Erdő leginkább egy nagy, fekete medvebundához hasonlított: hatalmas volt és sötét. Alfréd király a szomszédos faluban megtudakolta Alíz boszorkány tanyájának címét, így viszonylag hamar oda is talált. Éppen éjfélre járt az idő, amikor odaért, és elrejtőzött egy vastag törzsű diófa mögé.

Ahogy a falu harangja elütötte az éjfélt, hazaérkezett Alíz, a világszép boszorkány. Valóban gyönyörű volt, hosszú fekete haja lobogott az éji holdsütésben. Csillogó, ezüstszínű magas sarkú cipőt, hozzá ezüstös ruhát viselt. Alfréd király csak bámult és bámult, soha nem látott nála szebbet az egész héthatárra rúgó birodalomban.
 „Ezt közelebbről is szemügyre kell venni!” gondolta magában, s régi szokásához híven odasettenkedett az ajtóhoz, és bekukucskált a kulcslyukon. Odabenn Alíz vetkőzni kezdett. Letette ezüstszínű főkötőjét, mellé dobta ezüstszínű palástját, ezüstös kesztyűjét. Amint ezüst magas sarkú cipőit is lerúgta, rettenetes dolog történt: a csodaszép boszorkány egy szempillantás alatt rút, hajlott hátú, ráncos bőrű, töpörödött vénasszonnyá változott! Olyan ronda lett, hogy az még egy boszorkánytól is már-már illetlenség számba megy. Alíz ugyanis világéletében a legcsúnyább boszorkány volt az egész Varjúháj Alakú Erdőn, de talán még nagyobb körzetben is. Mindig csúfolták, mindig gúnyolták, s huszonnyolc éves korában elhatározta, hogy ez így nem mehet tovább, valamit tenni kell. Száznegyven esztendeig és négy napig tanult egy öreg, minden hájjal megkent boszorkánynál, amíg annyi varázserőt sikerült magára szednie, hogy egy-egy napig képes legyen gyönyörű alakot ölteni. Ilyenkor járt-kelt az erdőn, idegesítette a boszorkánylányokat, magába bolondította a boszorkánylegényeket, aztán pedig eltűnt. Csúnya képpel hetvenkilenc éve nem látta senki.

Tenke István illusztrációja

Alfréd király persze mindezt nem tudhatta. Ő csak azt látta, hogy a gyönyörűségből egyszerre csúnyaság lett. Föl is sikoltott nyomban, amin nincs semmi csodálnivaló az ő helyzetében. Alíz a hangra azonnal az ajtónál termett, és fülön csípte a sóbálvánnyá merevedett királyt. „Megcsúfoltál, kilested a titkomat!” sziszegte Alíz vénasszony boszorkány mérhetetlenül feldühödve, amin ugyancsak nincsen semmi csudálnivaló. Hogy haragját jobban megértsük, tudnunk kell, hogy a boszorkány igen hiú fajta, különösen, ha olyan ronda, mint Alíz. Nem telt bele egy negyed óra, és már tudta, hogy mit kell tennie.

„Varázserőmmel kitörlöm az emlékezetedből azt, amit az imént láttál, s így megőrzöm a titkom. S hogy leselkedő hajlamodért megbüntesselek, megváltoztatom az arcod. Mától kezdve te leszel a kulcslyukszemű király!”

Alfréd király másnap reggel a szobájában ébredt. Nagyon fáradtnak érezte magát; tudta, hogy valami rosszat álmodott, de nem emlékezett rá, hogy mit. Szemét dörzsölgetve kászálódott ki az ágyból, s a tükörhöz ment. Ekkor látta meg, hogy a szeme egészen megváltozott. Kulcslyuk alakú lett, amint azt sejteni is lehetett.

Ettől kezdve rosszra fordult a király sora. Az alattvalók összesúgtak a háta mögött – „Nézd, a kulcslyukszemű király!” –, és kinevették. Így már mindenki tudta róla, hogy leskelődős, s amerre megfordult, mindenütt betömködték a kulcslyukakat, vagy egyszerűen csak benne hagyták a kulcsot a zárban. Nem tudott már leskelődni soha többé, s ettől nagyon bánatos lett. Szinte elment a kedve az egésztől. Hát bizony ez így esett. Szomorú história.

Ti azért szeressétek őt. A kulcslyukszeműek sorsa nagyon nehéz.