Vig Balázs: Tornasor

Pap Kata illusztrációja

(regényrészlet)

Attila az iskolatáskájában kutatott a tízóraija után. Már a tolltartót, a körzőt és a vonalzót is kirámolta belőle. Sanyi a ritkán látott holmiktól kapott észbe.

– Van leckéd?

– Milyen órára? – gyanakodott Attila.

– Miért, több is volt?

– Ugye ki sem nyitottad a táskádat!

– De kinyitottam!

– Matekra volt. Megmutassam, hogyan kell megoldani?

– Tíz perc alatt megérteted velem, amit Jutka néninek négy év alatt sem sikerült? Csak add ide, hadd másoljam le! Majd holnap, vagy legeslegkésőbb holnapután összeülünk, és elmagyarázod nekem.

Attila figyelmesen nézte Sanyi arcát, ami a nagy tervektől és fogadkozástól egészen kipirosodott. Kisalakú, kockás füzetet vett elő.

– Most utoljára. De javíts ki egy számot, nehogy észrevegye Jutka néni, hogy rólam másoltad!

Sanyi fűtől, nyáltól maszatos kezébe fogta a két matekfüzetet. A papír-írószerboltban még nem különböztek fikarcnyit sem. Mostanra azonban mindkettő a gazdájához idomult.

Attila füzete becsomagolva, felcímkézve várta az új leckét. Színes ceruzák, élére smirglizett körző nyomán formálódott egy osztályelső munkaeszközévé. Sanyi füzete viszont a törtek idején annyit repült a sarokba, hogy lapjaira szakadozott széjjel. Rúgásnyomok borították attól az elszántságtól, amivel Sanyi a házi feladatok rejtelmeibe hatolt be újra és újra. És ahogy beköszöntött a tavasz, egyre vadregényesebb életbe kezdett. Koszfoltjai a délutáni focizásról meséltek, mikor kapunak állt a salakpályán. Sanyi füzete olyan elálló szamárfüleket viselt, hogy a csodájára járt az egész osztály, sőt, Sanyi balszerencséjére Jutka néni is.

Sanyi felnézett a füzetekből. Már majdnem végzett a másolással. Ahogy Attila számoszlopain követte a megoldást, olyan logikusnak tűnt neki az egész matematika, olyan megtanulhatónak! Mégiscsak csodabogár a barátja. Rajta kívül az osztályból senkinek sem magától értetődő az, hogy LNKO! Milyen jó volna, ha Sanyi is a kisujjából rázhatná ki mindezt! Persze a világ minden kincséért sem akart első padban ülő nyálgéppé válni, de azért egyszer igazán megdicsérhetné őt is Jutka néni.

És ahogy a gondolatai ilyen messzeségbe kalandoztak, a keze is megmozdult. A hegyezetlen grafitceruza egy hármast ötössé maszatolt. Véletlen, vagy sem, de a szamárfültől elrongyolt papíron tündökölt a jó megoldás. – Most már így marad – gondolta Sanyi. – Egyszer igazán megkaphatom én is azt a piros pontot!

Visszaadta a füzetet Attilának. A jól elvégzett munka örömével dőlt hátra, de a szájában valami rossz ízű maradt, hiába köpött kétszer is.

Attila végzett a szendvicsével, és már csomagolni kezdte a füzetét, mikor Sanyi csak kibökte:

– Nézd át még egyszer! Talán elszámoltál valamit.

Attila arca csupa bizonytalanság volt, ahogy Sanyira nézett. Honnan is vehetné észre ez a tulok, hogy hibázott, amikor…

– Nem számoltam el. Tegnap kétszer is ellenőriztem – mondta.

Elővette a füzetet, ami az ártatlanságát bizonyítva a meghajtott oldalon nyílt ki. Attilának rögtön szemet szúrt a szutykos ujjlenyomat. A saját írásával kerekített hármas fölött pedig egy rendetlen ötöst vett észre. Sanyi sokat gyakorolhatta ezt az átírást az ellenőrző könyvében. Persze ritkán találkozott hármasokkal, amiket ötösre lehet javítani. Inkább egyeseit írta át négyessé.

Attila kipillantott Sanyira. Az egy botdarabbal rajzolt a homokba éppen. Attilát azonban nem tévesztette meg. Elmaradt a füttyszó, el a káromkodások is. Pedig ezeket talán még alvás közben sem hagyja abba. Sanyi dermedten figyelte Attilát, még akkor is, ha nem nézett rá. De a füle már várta a szitkokat. Ő talán még egy pofont is kiosztott volna annak, aki beleír a füzetébe.

Mind dühösebben markolta a gallyat, nyomta a homokba, mintha minden indulatát ezekbe az ábrákba fektetné. Attila figyelte Sanyit, aki kicsit megfelelni próbál, éppen annyi erővel, amennyi kitelik tőle ilyen értelme-sincs dolgokra. Inkább való bot ennek a kezébe, mint egy csorbulni akaró ceruzavég. Hát végül belejavított! Az ő füzetébe javított bele!

– Belejavítottál! Azt akartad, hogy rossz jegyet kapjak? Pedig én elkészítettem a leckémet, te pedig fára másztál helyette.

Sanyi előreszegett fejjel hallgatta a fejmosást. De hát kicsoda-micsoda ez az Attila, hogy úgy beszéljen hozzá, mintha az apja, vagy a tanára lenne? Hiszen ő is csak egy gyerek, ráadásul… Sértette, hogy Attila éppen a fáramászással rukkolt elő. Hiszen ő beavatta a titokba, a rekordok történetébe, hogy olyan magasról, mint Sanyi ma reggel, még senki sem ugrott le! Éppen ezzel visszaélni! Dühösen válaszolt Attilának.

– Én épp annyira nem írok leckét, ahogy te nem mászol fára! Te nyomorék!

Ahogy végigmondta, máris olyan mélyre süllyesztette a fejét, amennyire orra bukás nélkül csak lehetséges. Ennél aljasabb már nem is lehetett volna.  Nem elég, hogy csalt: az iskolát és a barátját is megpróbálta becsapni, de ráadásul ilyen ocsmányságokat beszél! Hát igaza van Jutka néninek: nem is válik rendes ember belőle már soha!

Attila eltette a matekfüzetét, leporolta, mintha valamiképp bekoszolódott volna.

– Neked az megy jól, nekem pedig ez. Éppen ezért akartam segíteni neked.

Sanyi messzire hajította a botot. Legszívesebben bocsánatot kért volna. Már a nyelve hegyén volt az ígéret, hogy változni fog. Ha nem is most mindjárt, de hamarosan. Bármennyire is szerette volna, mindezt nem mondhatta el. Fiú volt, ráadásul fáramászós típus.

– Nem haragszom rád, de ha még egyszer előfordul, behúzok egyet! – mondta Attila. Ezzel a dolog el volt intézve. Csendben várták, hogy megérkezzenek a többiek.