Mészöly Ágnes: Babmese

Molnár Olgi illusztrációja

Egy kora tavaszi délutánon Kata egy újságpapírba csomagolt valamit babusgatva érkezett haza az iskolából. Az előszobában óvatosan feltette a titokzatos csomagot a tükör előtti szekrénykére, nehogy valaki megkaparinthassa. Persze, az a valaki már ott ólálkodott. Mert kotnyelesebb, kíváncsibb valakit még nem látott a világ, mint Lencsit, Kata húgocskáját.

- Nekem hoztad? - kérdezte nővérét köszönés helyett, és apró ujjacskáival már majdnem elérte a csomagoló-papír egyik sarkát.

- Megmutatom - mondta Kata komolyan-, de csak ha megígéred, hogy nem nyúlsz hozzá, csak nézed!

- Csak nézem! - ismételte Lencsi, bőszen bólogatva, Kata pedig szépen kicsomagolta a kincset: egy kopott joghurtosdobozt, tele földdel.

- Ez az? - szöntyörödött el.  - Hiszen ez csak szemét, koszos, kukába való.

- Jaj, de kis buta vagy! - legyintett rá Kata.  - Nézd csak meg! Ez egy igazi bab lesz! Köriórán ültettük. Ott bújik kifelé a földből. Látod már?

És tényleg, a doboznyi föld közepén apró zöld szarvacska ágaskodott felfelé.

- A bab nem is ilyen! - jelentette ki Lencsi négy éve minden magabiztosságával, és elszaladt játszani.

El is felejtette volna az egészet, ha Anya meg Apa nem dicsérik minden este agyba-főbe Katát, hogy milyen szépen gondozza a babot, s hogy a bab milyen szépen nő. Így megint elkezdte furdalni a kíváncsiság: mi lehet ekkora csoda abban a joghurtos dobozban?

Besettenkedett hát Kata szobájába, s szeme-szája nyitva maradt a csudálkozástól: a zöld szarvacska helyén arasznyi növény pompázott, négy gyönyörű levéllel, kunkori indákkal.

-         Kata, Kata, kis fa lett a babból - kiabált nővérének.

- Nem fa az, te kis buta! - mondta Kata büszkén. - A bab lágyszárú. Azért is csináltam neki ezt a kis létrát. Hogy az indáival szépen fel tudjon kapaszkodni.

 Lencsi el volt bűvölve. Már nem zavarta, hogy Kata babja nem hasonlít se a levesre, se a főzelékre. Hiszen sokkal izgalmasabb! Napról-napra nő, és létrára is mászik.

- Én is akarok ilyet! - jelentette ki. Kata erre kicipelte őt a konyhába és leültette az asztalhoz.

- Először is egyél egy joghurtot! - tett le elé egy pohár élőflórás gyümölcsöset. Lencsit nem kellett biztatni: kikaparta a legutolsó cseppecskét is. Kata virágföldet vett elő, és segített megtölteni vele a pohárkát. Aztán néhány szem babot adott Lencsinek.

- Na, most ezeket szépen óvatosan nyomkodd be a földbe!

- Ebből, a rendes babból lesz a növényke? - ámuldozott Lencsi.

- Persze, csak locsolni kell, meg meleg, napos helyre tenni, aztán várni türelmesen, míg kikel...

 - Várok! - mondta lelkesen a kislány. Nyakon öntötte vízzel a betemetett babszemeket, aztán kitette az ablakpárkányra a földdel telt pohárkát, és várt. Már tíz perce várt türelmesen, de a bab csak nem akart előbújni.

A nagy türelmességben egészen elzsibbadt a lába, elment hát inkább játszani. Csak lefekvés után settenkedett oda az ablakpárkányhoz. De a földdel teli pohárkában nem volt se növényke, se szarvacska.

Lencsi elpityeredett.

- Jaj, te bab! Elültettelek, meglocsoltalak, meleg helyre tettelek, vártam türelmesen és te mégse bújsz elő?

Ekkor valami kicsi, zöld fény kezdett táncolni a pohárka szélén. Aztán a fény összesűrűsödött, és kerek fejű kis bab-emberke nőtt ki a földből.

- Türelem, gazdasszonykám, nem megy az olyan ukkmukkfukk! Előbb a sok vízzel jól kell laknom, aztán felfelé szárat, lefele gyökeret eresztek, s a növekedéshez még több melegre, fényre meg vízre van szükségem. De nemsokára erős, szép leveleket meg kacsokat nevelek, befutom az egész ablakpárkányt. Aztán virágozni is fogok, s a virágomból meg egy-két hét alatt igazi tarkabab lesz. De most még kicsi vagyok, és nagyra nőni nem lehet egyik napról a másikra. Türelem, türelem...

Amikor Anya bekukkantott Lencsi szobácskájába, látta, hogy a kislány a fűtőtest elé húzott széken, az ablakpárkányra borulva alszik. Óvatosan betette őt az ágyba. Lencsi megnyugodva fészkelődött még egy kicsit, és álmában ismételgette a bab-emberke szavait:

- ...nagyra nőni nem lehet egyik napról a másikra. Csak türelem, türelem...