Bertóti Johanna: Szitakötő

           

Nagy Diána illusztrációja

              Amikor még kicsi voltam, gyakran mondogatták nekem, hogy „Kés, villa, olló, nem gyermek kezébe való”. Hát nekem ezek a dolgok már rég nem jelentettek kihívást, én már szalámit is vágtam, mikor anyáék nem látták, meg az ollót egyenesen szablyának használtam, ha jött az Esti Szörny. Különben nem értettem, a villát miért tiltották annyira, hiszen evéskor kötelező volt használni.

            Hanem az a kis röpdöső kék szitakötő igencsak furdalta a fantáziámat. Ott libegett-lobogott mindig a gáztűzhelyen. No, gondoltam, a tiltások között amúgy sem szerepel... De azért persze suttyomba vittem véghez a Nagy Tervet. Először is kilestem, hogyan repül oda a gáztűzhelyre. Kérem szépen, egy kis dobozkából repült az oda, méghozzá úgy, hogy anya a dobozkából elővett egy alvó szitakötőt, nekidörzsölte a dobozkához, és úgy.

           

            Hát a Nagy Terv azzal kezdődött, hogy egy olyan dobozkát nekem feltétlenül szereznem kellett. Márpedig Anya azt nem olyan helyen tartotta, hogy egy magamfajta kicsi gyermek elérje, hát ebből sejtettem, hogy suttyomban kellene mégis véghez vinni a Tervet...

            A véletlen beleszőtte magát alaposan a történésekbe, mert egy nap anya éppen készült a gáztűzhelyre repíteni a kicsi szitakötőt, de megszólalt a telefonja, a dobozkát pedig elfelejtette visszatenni a helyére, éppen csak fel kellett kapaszkodnom a székre, ez meg már ment, mint a karikacsapás.

            Tehát megkaparintottam a dobozkát, anya kellőképpen belemélyült a beszélgetésbe, én pedig a kis dobozkával beiramodtam a szobába, mert már nagyon kíváncsi voltam, hogy mi is van ezzel a kék szitakötővel.

            Hát kérem szépen, nem teljesen úgy volt, ahogy arra számítottam.

            Sok kicsi szitakötő volt a dobozkában, de rá kellett döbbennem, hogy nem jószántukból alszanak, hanem bizony fogságban vannak. Hogy jobban értsétek, úgy képzeltem, hogy olyan nekik, mintha délutáni alvásra ítélték volna őket, de hosszabb ideig, mint a délután. Egészen addig, míg hozzá nem dörzsölik a dobozka széléhez őket.

            Akkor már tudtam, hogy mi a dolgom. Fogtam az első szitakötőt, amelyik a kezem ügyébe akadt. Nem sikerült egyből életre kelteni, sőt, másodjára is csak villant egyet, és annyi. Rövid éltű szitakötő volt... Aztán a másodikat már határozottabban dözsöltem neki a dobozkának, és csodák csodája, életre kelt, libbent-lobbant, aztán hirtelen megharapott, szóval gyorsan elengedtem. Lerepült a földre, ott meg belekapott egy papírhajóba, aztán egészen a függönyig evezett rajta. Akkor bizony megijedtem, mert a Nagy Terv túl jól sikerült, és már visítani kellett, és már nagyon szerettem volna, ha anya ott lenne velem, és ha a nagy szitakötőt sikerülne visszatuszkolni a dobozkába, és már értettem, miért kell őket fogva tartani, mindent értettem, azt is, hogy kés, villa, olló... Akkor anya megjelent az ajtóban, szó nélkül kiragadott az óriásira nőtt szitakötő karjai körül, felkapott egy nagyobb ruhadarabot, és azzal megpaskolta a szitakötőt, az pedig engedelmeskedett anyának, mert még ő is engedelmeskedett neki, és abbahagyta a repdesést.