Turbuly Lilla: Részlet egy fiú naplójából 3

Pap Kata illusztrációja

December 14.

   Három dolgot várok már veszettül: a szünetet, a havat és a karácsonyt. Unom a sulit, utálom ezt a ködös, taknyos időt, és nagyon kíváncsi lennék, hova dugták el anyuék az ajándékokat, mert már az összes tuti helyüket végigkajtattam, de az égvilágon semmit sem találtam. Kati, a nővérem tegnap akkor ért haza, amikor anyuék szobájában bemásztam az ágyneműtartóba, és éppen a belső sarkokat ellenőriztem.

   Nem lett volna semmi gond, de úgy megijedtem a kulcscsörgéstől, és olyan hirtelen akartam kiugrani onnan, hogy kiakadt az ágy tetejét tartó rugó, és ettől aztán úgy csapódott rám a tető, mint egérre a csapda. Szerencsére semmi bajom sem lett, de beszorultam a tartóba, és kénytelen voltam torkom szakadtából kiabálni, hogy Kati meghallja, és kiszabadítson. Amit meg is tett, de persze nem ingyen…

A Mikulásról megmaradt két tábla csokim és másfél csokirénszarvasom bánta (az egyiknek ugyanis már leharaptam a fejét és a fél lábát), mert a drága nővérkém már megint a csokifaló korszakában van. Ilyenkor el kell zárni előle mindent, aminek köze van a kakaóhoz, mert két perc alatt volt és nincs.

   Nem mintha én nem szeretném a csokit, de ha választani kéne, hogy két tábla mogyorós, vagy a kedvenc menüm a McDonaldsban, én tuti, hogy az utóbbit választanám, pedig a mogyorós-mazsolásat tényleg szeretem.

   Ahogy megkapta a sarcot, elrohant a szobájába, de amikor félóra múlva előkerült onnan, sajnos semmivel sem volt kevésbé ideges, mint amikor bement oda. Jó, talán nekem sem kellett volna azt mondanom, hogy kinek a bélyeg, kinek a csoki, mert erre, ha lehet, még idegesebb lett, és leüvöltötte a fejemet, hogy mekkora egy hülye vagyok, a csokitól nem lehet meghalni, ellenben a drogoktól nagyon is, majd berontott a fürdőszobába, ahol a mérleget is tartjuk, és jó sokáig nem került elő onnan. Én meg folytattam az ajándékok utáni kutakodást – nulla eredménnyel.

December 27.

   Nem csoda, hogy nem találtam semmit, mert mint kiderült, apukám elővigyázatosan az irodájában tartotta az ajándékaimat. És igen! Megkaptam az új gördeszkát, és pont olyat, amilyet szerettem volna! (Igaz, semmit sem bíztam a véletlenre, vagy egy tucatszor, pontos típusmegjelöléssel elsóhajtottam, hogy pont ez a szívem vágya.)

  A nővérem viszont hiába kért valami fura nevű fogyókúrás tablettát, nem kapta meg, mert a szüleink szerint ezektől egyáltalán nem lehet lefogyni, legfeljebb megbetegedni, még felnőtteknek is veszélyesek, nem hogy egy 13 éves lánynak.

  Bánatában aztán titokban kiette az összes szaloncukrot a papírjából, ami persze nem sokáig maradt titokban, mert azért én is végeztem volna egy kis minőségellenőrzést a marcipánosak között, de csak az üres, gondosan formára igazított papírjukat találtam. Pedig volt süti is bőven, nem csak bejgli, amit én egyáltalán nem szeretek, Kati viszont evett mindenből, és nem keveset, hiába féltette anyukám, hogy elrontja a gyomrát. Ami persze tegnapra be is következett, így most csak teát és kekszet kap, valamint ötpercenként kérdezgeti anyutól, hogy ugye, nem is olyan kövér, és ugye, ha még két napot kibír ezen az éhkoppon, lemegy róla az a három kiló, amit az utóbbi időben felszedett. Én, mondjuk, nem bírtam megállni, hogy a huszonhetedik „ugye, nem is vagyok kövérnél?” bele ne csípjek a derekába egy jó nagyot, azzal, hogy „de, az vagy”.

   Pedig kövérnek egyáltalán nem mondható, még most sem, mert az ilyen zabálós korszakai után mindig visszafogja magát egy-két hétig. De hallottam, hogy anyuék este arról beszélgettek, hogyha ez így megy tovább, el kell vinni Katit valami pszichomókushoz. Azért, mert oda van a csokiért, mint Gombóc Artúr?! Na, ilyet se pipáltam még!

Január 17.

   Nem is tudom, hogy örüljek-e neki, vagy sem, de mostanában anyuék egyfolytában Kati hülyeségeivel foglalkoznak. (Ez egyrészt jó, mert nem annyira tűnik fel, ha órákra ott ragadok a számítógép előtt, amikor már tanulnom kellene, vagy ha a szokásosnál is nagyobb rumli van a szobámban. Másrészt azért én is vagyok a világon, nem csak a nővérem!)

   Az történt ugyanis, hogy a két ünnep közötti diéta után jött a Szilveszter, vele a szüleim barátai, és megint megtelt a házi csokiraktár, de persze, Kati tett róla, hogy ez ne maradjon így sokáig. Utána meg következett a mérleg után rohangálás és a kövérségről szóló hisztik. De ez még semmi! Egyszerűen lehetetlenség volt bejutni tőle a fürdőszobába!

  Aztán az is kiderült, hogy miért: megpróbált rövid úton megszabadulni attól, amit előzőleg magába tömött, mégpedig úgy, hogy kihányta. Pfuj! Mindig tudtam, hogy a lányok totál dilisek tudnak lenni, ha a súlyukról meg az alakjukról van szó, de hogy ennyire!

   Így aztán anyuék tényleg elvitték egy pszichológushoz, meg valami diétás nővérhez vagy kihez, és azóta – állítólag szolidaritásból – mi is mindenféle egészséges gyimgyomokat eszünk.  Nem mondom, némelyik nem is olyan rossz, de mit nem adnék végre egy giga-dupla hamburgerért!