Tasnádi Emese: Részlet egy fiú naplójából 2.

Pap Kata illusztrációja

November 12.

   Ma nálunk jártak a zsaruk a suliban. Mindenkit kikérdeztek, engem is. Hogy találkoztunk-e fura idegenekkel a suli körül. Akik esetleg leszólítottak minket és adtak nekünk valamit. Bélyegeket, vagy tablettákat.

   Nekem eszembe jutott a sapkás srác és jelentkeztem, hogy én találkoztam ilyennel. Ekkor elvittek egy másik, üres terembe és jött velem az ofő is, meg a diri néni is. Mindent el kellett mesélni, hogy pontosan mi volt. Nagyon kedvesek voltak és egy cseppet sem ijesztőek. És még a nyelvtan dogát is megúsztam! Utána azt mondták, hogy akivel találkoztam az valószínűleg egy díler volt. Vagyis egy olyan srác, aki kábítószert ad el kissrácoknak. Illetve eleinte nem eladja, hanem oda adja ajándékba. És csak akkor kell már fizetni neki, ha valaki rászokott és már rendszeresen kell neki a kábszer.

   És azt is mondták, hogy azok a színes képecskék, valószínűleg LSD-s bélyegek voltak. És hogy most már tudom, hogy ez milyen veszélyes és nagyon vigyázzak magamra és ne álljak szóba idegenekkel. Meg még azt is mondták, hogy be kéne menni majd az anyukámmal a rendőrségre, és elmondani, hogy hogy nézett ki az a srác. Lehet, hogy fényképeket is mutatnak majd, hátha felismerem.

   Otthon persze nagy balhé volt, hogy én szóba álltam egy dílerrel. De honnan a fenéből tudtam volna?! Nem volt a homlokára írva! Még ha oda lett volna, se tudom, mit jelent az, hogy díler. Most már persze tudom. Anyuék jól kiborultak, és a Katit is leszidták, hogy miért ért oda későn értem és miért nem mesélte el, hogy mi történt.

   Most majd a Kati is jönni fog velünk a rendőrségre, hogy segítsen felismerni a képekről azt a srácot.

   Azért a rendőrségre nagyon kíváncsi vagyok. Imádom a krimiket és az olyan filmeket, mint a CSI!

December 10.

Fura egy nap volt ma. Már reggel fura volt. Valahogy így kezdődött:

- Hétfő van. És holnap lesz kedd. – mondtam anyunak reggel.

- Értem. – mondta ő, és pontosan azzal a nézésével nézett, amit az apu annyira utál, mert szerinte ilyenkor a veséjét vizslatja, vagyis a veséjébe lát – És, jó lesz ez nekünk?

- Nekem igen. Mert…

- Mert?!

- Mert…mert…mert csak.

- Értem.

- Tényleg?!

- Nem. De úgyse mondod el. Ha mégis megtennéd, akkor elkésnél a suliból, és a Tannéni ezért nagyon dühös lenne, és beírást kapnál, ettől pedig én lennék nagyon dühös, és veszekednék veled, amit az apád nem bírna elviselni és kiabálna velem, hogy ne üvöltözzek veled, mire te sírva fakadnál, hogy de ez csak egy nagyon ici-pici beírás és különben is még év eleje van és ez nem is igazán számít az év végi magatartásjegybe. És mivel mindezt nem akarod, ezért nem mondod el. Vagy igen?!

- Nem. Na, szia, mentem a suliba! – mondtam én és írtóra pipa lettem, hogy az anyunak mindig igaza van.

   Sajnos nem lakunk elég messzi a sulitól, ezért nagyon lassan kellett menjek, ha nem akartam én az első lenni, aki beteszi a lábát a nagykapun. Egyébként sem volt kedvem sietni, mert a fejem teli volt mindennel, és idő kellett hozzá, hogy végig gondoljam. Azon gondolkoztam, amit Erik mondott tegnap.Erik a legjobb barátom és az osztálytársam is. A bátyja is a suliba jár, ő a Hajas Báró. Különben Tomi a neve, de így csak a tanárok hívják. És ő nem is szereti ezt a nevet. Mindig azt mondja, ha végre nagykorú lesz …ezt nem tudom, mit jelent…szóval, ha az lesz, akkor majd bemegy valami hivatalba és átíratja a nevét Hajas Báróra. Kérdeztem az Eriket, hogy mi a baja a bátyjának a nevével, mire ő azt mondta: „az, hogy az anyámtól kapta”.
   Ezt nem értettem, de nem lehetett többet kihúzni belőle, mert kezdődött a matek. Amit ő utál, én meg nem. Néha azért úgy teszek, mintha én is utálnám, de csak azért, hogy …szóval azért, hogy barátkozzon velem.

   Az a helyzet, hogy az Erik elég furákat mondott tegnap. Hogy a bátyja meg a haverja találtak valami tök jó szert. Amit a múltkori bulin ki is próbáltak. És még azt is mondta, hogy ha nem leszek olyan gyáva és anyuci kicsi fia, akkor lehet, hogy nekem is majd megmutatja. Én persze irtó pipa lettem, mert igazán nem vagyok gyáva és ezt senki se mondja! Állítólag ettől a szertől tök jókat lát, meg hall a krampó (az Erik mondta így) , aki használja….
   Hát nem tudom. Ezt akartam anyuval megbeszélni. De ez olyan nehéz. Nem tudom, hogy mit mondjak. Mert nem csináltam semmit. De igazán, semmit! De az Erik….szóval az Erik jó haverom, és hát ő azt mondja, hogy ez a valami igazán baró, és ő már nem akar olyan kis pisis lenni, mint amilyenek vagyunk…És holnap lesz kedd….és azt mondta, hogy behozza, és ha akarom én is…

December 12.

   Erik kórházban van. Az intenzíven. Állítólag mindenféle drótok vannak a mellkasán és olyan pittyegő gépek vannak körülötte, mint a Houseban, meg abban a másik dokis sorozatban, aminek most nem jut eszembe a címe.

   Én tudtam, hogy baj lesz. Pedig csak egy kis üvegcse volt. Nem is igazán volt szaga.

   Én nem akartam. Pedig Erik mondta, hogy én is…de féltem. Szerencsére. Ezt mondta az anyu. Meg azt, hogy ne haragudjak, hogy nem figyelt akkor, amikor beszélni akartam. És még azt is mondta, hogy nagyon örül, hogy ilyen okos, bátor nagy fia van, aki tudott nemet mondani. De Erik most az intenzíven van.

nincs kedvem többet írni…