Veress Jázmin rajza és Németh Bálint meséje

Veress Jázmin – Németh Bálint: Mindentnyitó kulcsocska

Mindentnyitó kulcsocska világszerte híres volt a tudományáról. Megbirkózott a hengerzárakkal, minden rendű és rangú lakattal, és egy kicsit még a szívekhez is értett.

Ha a pocakos Géza bácsi lefékezett a hivatal előtt, és nagy sietségében bevágta autója ajtaját, hogy benne maradt a slusszkulcs, sebaj – hívta Mindentnyitó kulcsocskát. Ha Joli néni levitte a szemetet, és véletlenül kizárta magát a lakásból, sebaj – hívta Mindentnyitó kulcsocskát. Ha Timi kabátzsebét kirágták a zsebrágcsáló tündérek, és elveszett belőle az íróasztalfiók kulcsa, ahol Timi a titkos naplóját őrizte, sebaj – hívta Mindentnyitó kulcsocskát.

De igazából hívni se kellett – Mindentnyitó kulcsocska szökellt, futott, röppent, amint megérezte a bajt, és Géza bácsi máris bepattanhatott az autóba, Joli néni visszasüppedhetett a tévénézős fotelbe, és Timi is feljegyezhette a naplójába, hogy az undok Gréta megint csúnyán nézett rá az iskolában.

Hanem itt álljunk meg egy pillanatra. Miért is lenne undok Gréta? Éppen ezt akarom elmesélni. Az igazság az, hogy Gréta nem volt undok. Évekig úgy járkáltak Timivel, mint akik összenőttek: vidáman, egymásba karolva, dalolva, hogy zengett tőlük a mindig napsütötte utca. Gréta és Timi szomszédok voltak és legeslegjobb barátnők. Mikor iskolások lettek, reggelente együtt léptek ki a két szomszédos ház közös kapuján, közös padban ültek, és Gréta minden délután megkínálta Timit a májkrémes szendvicséből.

Aztán egyszer összevesztek. Hogy történt? Nem tudom pontosan. Annyi biztos, hogy egy nap hirtelen abbahagyták a vidámságot, abbahagyták a dalolást, és nagyon-nagyon mérgesek lettek egymásra. Az utca nem zengett többé, sőt – vészjósló csönd lett. Ők pedig elindultak, ki egyik, ki másik irányba, és attól fogva nem szóltak egymáshoz. Az iskolában Timi nem volt hajlandó Gréta mellé ülni, és Gréta nem osztotta meg Timivel többé a májkrémes szendvicsét a napköziben, pedig egymaga nem bírta megenni. Távolról méregették egymást, mint az idegenek.

Ebbe a helyzetbe csöppent Mindentnyitó kulcsocska, mikor Timi a segítségét kérte az íróasztalfiók miatt. Mindentnyitó kulcsocska rögtön látta: nagy a baj. Timi ugyanis Grétát gyanúsította azzal, hogy felbiztatta a zsebrágcsáló tündéreket. Ami még rosszabb: Timi Grétát gyanúsította a kitört hegyű ceruza, a foghúzás és a kellemetlen, esős idő miatt is.

Míg Timi feljegyezte sérelmeit a titkos naplóba (amit egyébként Grétától kapott), Mindentnyitó kulcsocska átsuhant a szomszédba. Összepréselte magát, és besurrant a kulcslyukon – bizony, ha a helyzet úgy kívánta, képzett betörő is volt. Gréta az íróasztalánál ült, és éppen sérelmeit jegyezte fel a titkos naplójába (amit egyébként Timitől kapott). Timi ugyanis csúnyán nézett rá, elrontotta az időjárást, és valószínűleg ő biztatta fel az erőspaprika-tündéreket, hogy erős paprikát csempésszenek a májkrémes szendvicsbe, holott Gréta ki nem állhatta az erős paprikát.

Valamit tenni kell, gondolta Mindentnyitó kulcsocska, és a terv máris összeállt okos fejében. Leszállt az este, aztán borongós reggel lett, és iskolába készültek a lányok. Egyedül, mert a szülők hajnalok hajnalán munkába mentek. Gréta egy ideje hamarabb indult a szokottnál, nehogy a kapuban összefusson Timivel. Most is úgy osont, mint aki rosszban sántikál: csak gyorsan végig az udvaron, aztán ki a kapun, aztán irány az iskola!

A kapu azonban megmakacsolta magát. Zárva volt. Gréta elcsodálkozott, hiszen ezt a kaput emberemlékezet óta nem zárta be senki. Mi történhetett? De hiába kérte, kérlelte, rángatta, ráncigálta, a kapu nem nyílt ki. Egy pillanatig az is megfordult a fejében, hogy átmászik a kerítésen, de a kerítés felfoghatatlanul nagyra nőtt – legalább akkora volt, mint egy kosárlabda-játékos.

Sebaj, gondolta ekkor Gréta – hiszen Mindentnyitó kulcsocska úgyis megérzi a bajt, hipp-hopp itt terem, és nyílik a kapu, és irány az iskola, még mielőtt az undok Timi megjelenik. Azonban Mindentnyitó kulcsocska ezúttal cserbenhagyta Grétát. Teltek a borongós percek, a kapu zárva maradt, és egyszer csak megjelent Timi.

– Hát te? – kérdezte köszönés nélkül.

– Hát én – válaszolta Gréta. – Elrontottad a kaput, és most nem lehet rajta kimenni. Azonnal csináld meg!

Timi meglepődött. Hitetlenkedve próbálta kinyitni a kaput, de ő sem járt sikerrel.

– Nem én rontottam el. Szerintem te voltál – vetette fel Timi.

– Nem én voltam! De akkor ki volt? – tanácstalankodott Gréta.

A lányok elhallgattak. Múltak a borongós percek. Mindentnyitó kulcsocska sehol, a kapu zárva, és nem lehet iskolába menni! Aztán Grétának is, Timinek is támadt egy ötlete. Szinte egyszerre szólaltak meg:

– Te!

– Te!

– Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte Gréta.

– Azt nem tudom, te mire gondolsz. Arra, amire én? – kérdezett vissza Timi.

– Azt hiszem. A kerítésre gondolok – válaszolt Gréta.

Mindkettőjüknek az jutott eszébe, hogy ha összefognának, és az egyik lány bakot tartana a másiknak, akkor a másik átmászhatna a felfoghatatlanul magas kerítésen, és elmehetne segítséget kérni, ha már Mindentnyitó kulcsocskára nem lehet számítani.

– Te tartasz bakot, és én megyek el, jó? – kérdezte Gréta.

– Nem rossz, nem rossz. – hümmögött Timi. – De mi lenne, ha inkább te tartanál bakot, és én mennék el?

Nem tudtak dönteni. Összeveszésük óta nem bíztak egymásban. Végül feldobtak egy penészes érmét, és mivel az érme fejet mutatott, Grétának kellett bakot tartania. Tartotta is a bakot hősiesen, Timi pedig ugyanolyan hősiesen igyekezett átvergődni a kerítésen, ám nem volt könnyű dolga. Addig-addig próbálkozott, ügyeskedett, míg Gréta elfáradt, és nem tudta tovább tartani Timit, aki amúgy is éppen megingott – egy pillanat múlva mindketten a földön hevertek, összegabalyodva, mint egy furcsa, eleven gombolyag.

Fogalmam sincs, melyikük nevetett fel először, de felnevettek, először finoman, aztán hahotázva, hogy zengett a határ, mindenki hallotta, hallották az iskolában, hallották titkos odújukban a zsebrágcsáló tündérek. Meghallotta a Nap is, kíváncsian félrehajtotta a felhőket, így egyszeriben fény öntötte el a borongós utcát.

A lányok kacagását azonban Mindentnyitó kulcsocska hallotta a legjobban, ugyanis éppen ebben a pillanatban bukkant fel szökellve, suhanva.

– Szia Timi, szia Gréta, úgy hallottam, baj van!

– Igen, baj van, zárva a kapu, nem lehet iskolába menni! – mondták a lányok még mindig nevetéstől pukkadozva. – Próbáltuk így, próbáltuk úgy, nem sikerült, pedig most már tényleg elkésünk. Nyisd ki a kaput, szépen kérünk, Mindentnyitó kulcsocska!

– De hát már régen nyitva van – mondta Mindentnyitó kulcsocska, és valóban: a kapu nyitva volt. A lányok összeráncolták homlokukat, mert sehogy sem értették a dolgot, de aztán vállat vontak, és kacagva, egymásba karolva indultak el az iskolába, végig a mindig napsütötte utcán.

Mindentnyitó kulcsocska elégedetten nézett utánuk. A terve sikerült, és hogyne sikerült volna. Mint mondtam, nem csak a zárak és lakatok megkérdőjelezhetetlen szakértője volt, de egy kicsit még a szívekhez is értett. 

Veress Jázmin, 7 éves

Petőfi Sándor Általános Iskola, Debrecen

felkészítő tanár: Groskáné Nagy Katalin