Major Antónia rajza
Pacskovszky Zsolt:
Lióleó és az ikszfaktor
Lióleó remegő térddel lépett a reflektorfénybe. Sörénye lekonyult. Nem elég, hogy lámpaláza volt, a tetejébe még az önbizalma is megcsappant az előtte színpadra lépő makákók sikerétől. A makákók a házi sertéseket gúnyolták ki Na ne röfögtess, kérlek című számukkal, s amikor a bugyuta refrénhez értek – Röfögjünk egy jót most még / Utána vár a moslék –, a közönség valósággal tombolt. Dobogtak a paták, csapkodtak a farkak, suhogtak a szárnyak. Még a lajhár is tett egy negyedmozdulatot, mintha a taktust akarná verni, de a mozdulat közben visszaernyedt az álomba. Egy szó, mint száz, a makákók sokkoló sikert arattak.
Lióleó a zsűrire sandított. A csimpánzra, a vízilóra, a gepárdra és az arapapagájra, akik még mindig az előző produkció hatása alatt voltak. Másodpercekbe telt, mire a nézőkkel együtt végre elcsendesedtek. A víziló, a zsűri elnöke ekkor Lióleó felé fordult, és jelt adott neki, hogy jöhet, ami a torkán kifér. Mindenki dübörgő zenét várt, ám a hangszórókból andalító melódia csendült fel. Lióleó megpróbálta legyűrni az idegességét, mély levegőt vett, majd lágy, érzelemtől fűtött hangon belebúgta a mikrofonba: – Ni-hi-hincsen szavam már / Szerelem hódít a szavannán…
Amikor a versenyre készült, előre elképzelte, hogy milyen hatással lesz a dal a nézőkre. Hogy mennyire megindítják majd őket már az első, fülbemászó taktusok. De a nézők most néma csendben füleltek. Fagyos pofával. Mint akik megkukultak. Vagy mintha süketek lennének. De aztán a dal harmadánál meglepett képpel mocorogni kezdtek. Majd a felénél már gúnyos mosolyokat is látni lehetett. A csimpánz, a zsűri tagja hosszan, látványosan ásított, elővillantva nagy sárga fogait. Lióleó egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Feszengve állt egyik lábáról a másikra, szemét lesütötte, hangja mind elhalóbb lett. Nem mert a szerelme, Lialea felé pillantani, aki ott ült a nézők között. Lióleó hozzá írta a dalt. Lialea gyönyörűnek találta. De most… Meg mert volna esküdni rá, hogy hahotázást hall a hátsó sorokból. Gúnykacajt. Egyre élesebben. És a hangja megbicsaklott, és a dal utolsó sorait éneklés helyett már inkább csak elhebegte.
Szórványos taps hallatszott. Majd hosszú, mély csend állt be, amit végül a gepárd tört meg:
– Khm… Mit mondjak, különös produkció volt ez egy oroszlántól… Valami nyers, kemény dalra számítottunk, erre fel… Khm… khm…
– Szerintem ne köntörfalazzunk – ragadta magához a szót az arapapagáj. – Ez igencsak harmatos produkció volt.
– Csatlakozom az előttem szólókhoz – bólogatott bőszen a csimpánz. – Erőtlen volt, és hát a témaválasztás… Egy oroszlán ne akarjon a szerelemről énekelni…
– Ne? – nyögte Lióleó. – Miért ne?
– Na és az előadásmód… – csóválta a fejét a víziló. Majd kimondta a zsűri szigorú ítéletét: – Ne haragudj, Lióleó, de úgy tűnik, benned nincs meg az ikszfaktor. Persze a második körben még bizonyíthatsz…
Lióleó hökkenten bámult a zsűri tagjaira. Hökkenten és sértetten. Furcsa bizsergést érzett a gyomra tájékán.
– Már miért ne énekelhetne egy oroszlán a szerelemről? – kötötte az ebet a karóhoz.
– Kérlek, fáradj le a színpadról – intett neki türelmetlenül a gepárd. – Következzék Zsikó, a zsiráf.
Lióleó ráébredt, hogy hiába remél választ. S összeszorított foggal, a csalódottságát leplezve majdnem lekullogott a színpadról. Csak azért majdnem, mert közben meglátta Lialeát a közönség soraiban. Ahogy ül lehorgasztott fejjel, vigasztalhatatlanul. És Lióleó gyomrában a bizsergésből fájdalom lett. Majd amikor hátrasandított, és észrevette, hogy a csimpánz a háta mögött rajta vigyorog a gepárddal, a fájdalom haraggá forrósodott benne. Visszafordult, és hangosan elbődült:
– Már miiiiért ne énekelhetne egy oroszlán a szerelemről? Tessék? Nem hallom!
Azzal fenyegetően a zsűri megrettent tagjai felé lépett a zsiráf mellett, aki már a fejét himbálta a hangszórókból felhangzó dallamra. A csimpánz, az arapapagáj, a víziló és a gepárd lapított. A zene hirtelen elhallgatott, és a zsiráf abbahagyta a fejhimbálást.
– Mondom, miért ne énekelhetne? – ordította bele a csendbe Lióleó most már olyan erővel, hogy az egyik reflektor fénye kialudt.
Most sem kapott választ, és a szeme elé lila köd ereszkedett. A haragból fékezhetetlen őrjöngés lett. Később csak arra emlékezett az egészből, hogy a zsűri tagjai felé lendül, hogy a zsűri asztala felborul, hogy a zsűri tagjai és a zsiráf hanyatt-homlok menekülnek előle… aztán beleharap mindenbe, amit ér, kettéroppant egy széket, miszlikekre tépi és lenyeli egy hangszóró vászonborítását, egészben bekap egy vadítóan piros lampiont, majd elropogtat egy széklábat is, csupán a szögeket köpi ki… aztán egyszer csak ott állt a színpadon egyedül, fogai közt az arapapagáj egyik tollával. Még szerencse, hogy bősz haragjában csak a madár tollát tépte ki, nagyobb kárt nem tett benne.
Majd félóra kellett, hogy a felfordulás után helyreálljon a rend. Lióleó azt várta, hogy kizárják versenyből, de erről szó sem volt. A zsűri tagjai tisztes távolból nyájas mosolyokat küldtek felé. S egy órával később már valamelyest lehiggadva állt ismét színpadra, megint a makákók után. Akiknek a második produkciója már korántsem volt olyan meggyőző, mint az első. Most a többi majmot figurázták ki, és ez szemlátomást nagyon nem tetszett a csimpánznak. De Lióleó náluk is vérszegényebb produkcióval rukkolt elő. Levert volt, fáradt, és főleg szörnyen fájt a gyomra. Lehet, hogy a széklábat már nem kellett volna megennie?, tűnődött magában. Igazából csak Lialea miatt állt másodjára is színpadra. Hogy még véletlenül se mondhassa senki azt szíve hölgyének, hogy gyáva volt, mint a sarki nyúl. De éneklés helyett inkább csak torz hangok törtek elő a torkán, krrr-ök és gluttyok, brambrammok és gyügyügyűk. Így aztán igencsak meglepődött, hogy a végig némán, behúzott nyakkal, megszeppenten ülő nézők lármás tapssal jutalmazzák produkcióját. A zsűri pedig majd elolvadt a gyönyörűségtől. A víziló nem győzte dicsérni a dal eredetiségét, az arapapagáj Lióleó „sosem hallott, sosem látott” előadásmódját magasztalta, míg a csimpánz és a gepárd fennkölt arccal csak ennyit mondott: – Ah! Oh!
Hát így történt, hogy a versenyt végül Lióleó nyerte meg.
Napokig az ő nevétől volt hangos a szavanna és a dzsungel, a mérsékelt övi erdő és a sarkvidék. Mindenki lelkesen gratulált neki, mindenki egekig magasztalta, nemcsak a hangját dicsérték, de elbűvölő fizimiskáját, és selymesen fénylő sörényét is. És persze mindenfelé hívták énekelni. Könyörögtek, rimánkodtak neki – de ő sorban elutasította a meghívásokat.
Nem, Lióleó soha többé nem énekelt. Örökre elment tőle a kedve. Ha eszébe jutott ez az este, mérgében olyan hangosat ordított, hogy a gyümölcsök lepotyogtak a fákról, és a szavannán minden állat behúzta fülét-farkát. Mégiscsak ő itt az úr, gondolták róla tisztelettel. Ő meg halkan elmordult még párszor, majd amikor már senki sem látta, odahuppant a szerelme mellé, és azzal a végtelenül gyengédséggel, amire csak egy oroszlán képes, Lialea mancsába kulcsolta a mancsát.
Major Antónia, 8 éves
Kossuth Lajos Általános Iskola, Székesfehérvár
Felkészítő tanár:
Szabó Judit osztálytanító
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése