Kerekes Petra rajza és Miklya Luzsányi Mónika meséje

Kerekes Petra: 

Honnan jöttél hozzám

Miklya Luzsányi Mónika: 

Pingi repülni akar

Pingi kicsi volt. Egészen apró. Épp hogy kikelt a tojásból. Persze annyira nem volt nagyon apró. Mert Pingi császárpingvinnek született. És a császárpingvinek sohasem kicsik. Legalábbis a pingvinek között magasnak számítanak. Büszkék is magukra, meg a nemzetségükre. Meg persze arra, hogy ők aztán nem félnek a hidegtől meg a széltől. Ha jön a tél az Antarktiszon, a többi pingvin mind északabbra vonul, mert ott nincs annyira hideg. Nem úgy a császárpingvinek! Ők maradnak a helyükön, el nem mozdulnak még akkor sem, ha befagy körülöttük a tenger, vagy ha úgy süvít az orkán, mint egy InterCity. Csak összebújnak a fagyos szélben, melegítik, védik egymást. Odabent, a pingvinkolónia közepén viszont jó meleg van. Olyan meleg, mint egy fűtött szobában. Vagy még annál is melegebb!

A pingvinszülők persze leginkább a kicsinyeiket védik. És meg is tanítják mindenre, amit egy pingvinnek tudnia kell. Pingi is megtanult kiválóan úszni a vízben, siklani a jeges öblökben, s egy szempillantás alatt lemerülni a tenger fenekére. Csak egyet nem tudott. Repülni. Pedig mindennél jobban vágyott rá, hogy egyszer repülhessen. Nemcsak úgy, pingvin módra, hogy nekifutás, vigyázz, kész, rajt, és aztán zuhanás le a szikláról, egy jó nagy hasassal a jeges vízbe. Hanem úgy, mint az igazi madarak. Mint például Hojsza, a viharmadár. Aki ugyanúgy nem fél a jeges széltől, mint a császárpingvinek. Sőt! Még szembe is száll vele! Csak úgy vitorlázik! Kiterjeszti a szárnyait, és már repül is az orkánok hátán, amerre csak akar.

Pingi csak nézte, nézte Hojszát, ahogy a szelek szárnyán repül. Azután összeszedve minden bátorságát, odakiáltott a viharmadárnak.

– Jó napot, Hojsza uram! Nem tudna nekem segíteni? Szeretnék megtanulni repülni!

De hiába kiabált. A vihar messzire sodorta a hangját, a viharmadár meg sem hallotta.

Bezzeg meghallotta a többi pingvin!

– Mit akarsz te? – csaptak felé a csőrükkel. – Repülni? Egy pingvin sohasem repül. Főleg nem egy császárpingvin – húzták ki egyenesre a derekukat, s olyan büszkén emelték fel a fejüket, hogy a csőrük hegye a napot verte. De verhette is, mert fenséges látványt nyújtottak: fényes fehér mellényük szikrázott, mint a gyémánt, nyakukban aranyszín sál, ruházatuk a legelegánsabb bársony frakkal is felvehette volna a versenyt.

– Egy lapon sem lehet velünk említeni azt a viharvert Hojszát! – szóltak oda Pinginek fennhéjázón. – Mit tud ő, amit mi nem?

– Repülni… – szólt félénken Pingi.

– Ugyan már! Az is valami? Mit ér vele, hogy tud repülni? Nem lát mást, mint a végtelen jégmezőket meg az óceánt. Azt meg mi is láthatjuk!

– De lehet, hogy lát mást is… – próbálkozott Pingi, de a többiek gyorsan lehurrogták.

– Nem lát. Mert nem láthat. A császárpingvinek már ősidőktől fogva itt élnek az Antarktiszon. Az ősanyád ősanyja és az ősapád ősapja is megtette ugyanazt az utat az óceánig meg vissza, amit a te szüleid is megtesznek minden évben, és te is meg fogsz tenni, csak legyél egy kicsit nagyobb. És senki, soha nem látott mást, csak jégmezőket meg óceánt. A világ csak ennyi: hó, jég, fagy meg a sós tengervíz.

Pingi lehajtotta a fejét és hallgatott. Lehet. Lehet, hogy a többieknek van igazuk, hiszen tényleg, ő sem látott eddig mást, mint ezt a végtelen, hideg fehérséget, ami az otthona. De a szíve mélyén azért reménykedett, hátha egyszer megtanulhatna repülni. Mert álmaiban repült, magasan a jégmezők és a jéghegyek és az óceán fölött. De hiába repült, az óceánnak soha nem akart vége szakadni még álmában sem. Így álmaiban Pingi egy idő után fáradtan zuhant bele a tengerbe, hogy visszaússzon a jó öreg kolóniához, ahol megszületett.

Egy napon azonban – amikor már Pingi is apa volt, s ki tudja hányadszorra járta már meg a nehéz és fáradságos vándorutat a kolónia és az óceán között –, tehát egy napon valami egészen furcsa dologra lett figyelmes. Egy apró, repülő valamire. Nem is repült, inkább csak bukdácsolt szegény a jeges szélben. Épp Pingi lába előtt bukott le a hóra.

– Hát te ki vagy? – kérdezte Pingi. – Honnan jöttél hozzám?

– Pi-pi-pillangó vagyok – vacogta az idegen. – Messzi földről jöttem, ahol nincs ilyen hideg.

Pingi arca felragyogott.

– Ugye! Ugye tudtam én, hogy nem csak a jégmező a világ! Hogy létezik Messziföld! Mesélj nekem róla, kérlek!

– Ne-ne-nem tudok – dideregte a pillangó –, minden erőm elhagyott ebben a farkasordító hidegben.

– Te fázol? – kérdezte döbbenten Pingi. – De hiszen nincs is még igazán hideg! De várj csak, megmelegítelek – szólt Pingi, és puha tollai közé rejtette a pillangót, pont úgy, ahogy a kicsinyeit szokta. – Itt már biztosan nem fázol.

– Nem. Most már nem – válaszolta a tollpihék közül a pillangó. – Itt jó meleg van. Olyan meleg, mint az én vidékemen. Mert ahonnan én jöttem, soha nincs fagy. Nincsen hó. És nincsen jég.

– Hát akkor mi van? – kérdezte döbbenten Pingi.

– Fák vannak, virágok, emberek… – kezdte a pillangó, de a pingvin közbevágott.

– Várj, várj! Ezt nem értem… Mi az, hogy „fa”? És milyen a „virág”? És legfőbbképpen: milyen az „ember”?

A pillangó mesélni kezdett a világról, ahol nincsen jég és fagy. És Pingi lehunyta a szemét, és elképzelte magának azt a messzi földet, amit sohasem látott. Lehet, hogy nem pont olyannak képzelte, mint amilyen valójában volt, de mit számít az! Mert innentől már nem volt végtelen az óceán Pingi álmaiban. Át tudta repülni, és megérkezett Messziföldre, a fák, a virágok és az emberek hazájába.

A pillangó sokat mesélt Pinginek Messziföldről.

– Meséld el majd te is a fiaidnak! – szólt végül alig hallható hangon. Mert Pingi hiába melegítette a tollaival. Hiába vitte be a kolónia közepébe, ahol jó meleg van. Egy pillangó nem élhet meg sokáig a hó és jég hazájában.

– Mesélni fogok róla, ne félj! – ígérte meg kis barátjának Pingi, és meg is tartotta az ígéretét. Mesélt a fiainak Messziföldről, Pingi fiai is meséltek a fiaiknak, és az ő fiaik is, hosszú-hosszú nemzedékeken keresztül. És amikor jött a tél, és rájuk szállt az éjszaka, Pingi fiai egyenesen álltak a legvadabb orkán közepén is. Ilyenkor Messziföldre gondoltak, ahol nincsen jég és hó. Ahol melegen süt a nap, és a szél finoman simogat.

Kerekes Petra, 7. osztályos

Vásárhelyi András Tagiskola, Várpalota