Kardos Anett rajza és Finy Petra meséje

Kardos Anett: A nyolclábú szörny

Finy Petra: A haszontalan szörny 

                  részlet a Haszontalan dolgok könyvéből

Ez a történet egy hasznavehetetlen szörny története. Görnynek hívták.

Már a gyermekkora sem sikeredett túl vidámra. Mert amíg a többi szörnyre büszke iszonyattal nézett az anyja és apja, addig róla elfordították tekintetüket a szülei. Bájos arca, öt kedves szeme, helyes kis szarvai, tüneményes fülei, felhőfoltos nyaka, nyolc elragadóan kecses lába, mind annyira szépek voltak, annyira nem félelmetesek, hogy a család szégyellte őt.

– És az a púp a hátamon, amiről a nevemet kaptam? – kérdezte ilyenkor reménykedve a görny.

– Az a kis pattanás? Olyan gyönyörű, hogy akár királykisasszonynak is állhatnál vele. Túl kevés az az igazi csúfsághoz! – hűtötte le azonnal az anyja.

A görny igazi torzszülöttnek számított. Szépségét kivetette magából a szörnyek világa, ahol az ideális rútság szinte elengedhetetlennek tűnt.

Hiába mondta ő, hogy elég ocsmány ahhoz, hogy gyermekeket vagy felnőtteket ijesztegessen, a többiek csak kinevették.

– Majd én bebizonyítom! – dacoskodott a szörnyfiú, azzal elindult a falu felé, nyomában a többi szörnnyel. A rémek elbújtak a házak előtt egy nagy haragzöld bokorban. Onnan figyelték, hogyan boldogul a kicsi görny.

Egy kék színű ház kertjében aranymosolyú kislány labdázott. A görny közelebb osont, hogy a meglepetés ereje még jobban megnövelje remélt félelmetességét.

Lesből ugrott ki az egyik almafa mögül, arcára olyan kegyetlen vonásokat feszítve, hogy szuszognia kellett a nagy megerőltetéstől.

Pompázatosan rémisztőnek gondolta magát.

De a kislány csak egy göndör kacajjal válaszolt a mutatványára. Odatotyogott hozzá, és jól megráncigálta a görbe hátú szörny fülét. Nem éppen úgy festett, mint aki halálra ijedt a görnytől.

A bokorban gubbasztó szörnyek pedig lassan szedelőzködni kezdtek, miközben olyasfajta sóhajt röppentettek ki szájukon, hogy „én megmondtam”. Majd komótosan visszadübörögtek az erdőbe.

A görny még egy darabig eljátszogatott az aranymosolyú kislánnyal, aki mindenáron a púpjába szorult labdát akarta kiszabadítani. Majd búcsút intett neki.

A falubeli emberek összesúgtak mögötte, és szavaikból a szörny ennyit csípett el, hogy „Fúj, de rusnya ez a púp a hátán, pedig milyen kedves az arca, bájosak a fülei, édesek a szarvai, derűsek a szemei, és kecsesek a lábai. De az a púp valami förtelem!”

Elindult hát, hogy keressen egy olyan helyet, ahol mindenét szépnek látja valaki: a szépségét is és a csúfságát is.

Ment-mendegélt hónapokon keresztül, éveken át. Néma vizű folyókat és beszédes levelű erdőket hagyott maga mögött.

Látott egy nap alatt megöregedni kisgyermeket, és egy pillanat alatt újjászületni öregasszonyt a boldogságtól.

Fázott a sivatag hevében, és verejtékezett a fagyos hegyeken.

Annyi mindent megtapasztalt már, mint egy öregember. Mert, hogy időközben az is lett.

Egy még görnyedtebb, még púposabb görny, mint aki annak idején volt.

Egy rózsaszín hajnalon rozzant házhoz érkezett csodálatos kerttel. A viskóból vidám dúdolás hallatszott ki, egy vénasszony lágy hangja.

A görny közelebb ment a házhoz, és bekopogtatott:

Hajlott hátú nénike nyitott neki ajtót, akinek púpja még az övénél is nagyobb volt a sok kertészkedéstől. Ölében pedig ezernyi színes virág.

– Milyen daliás fiatalember tért be hozzám! – kuncogott magában az asszony, és beljebb tessékelte a görnyet.

– Milyen gyönyörű leány lát engem vendégül! – mondta a görny nagy komolyan, mert valóban úgy érezte, az asszonynál még nem látott szebb nőt a földön.

Nem is vándorolt tovább, onnantól kezdve együtt hajladozott a görbe hátú asszonnyal a kertben. Azzal sem törődött, hogy a púpja még nagyobbra duzzad a sok görnyedés miatt, és nemsokára már teljesen eltűnik a teste alatta.

Kardos Anett, 12 éves

Kálvin Téri Református Általános Iskola, Makó

Felkészítő tanár: Kathi Tünde Hajnalka