Horváth Julianna rajza és Finy Petra meséje

Horváth Julianna: Csodafa

Finy Petra: A haszontalan jós 

                  részlet a Haszontalan dolgok könyvéből

Ez a történet egy hasznavehetetlen jós története. Nem emberé, hanem egy fáé.

Sehol sincsen megírva, hogy egy fa ne láthatna a jövőbe. Főként, ha vannak szemei. Sok-sok szeme.

Na, nem volt ez mindig így. Amikor az első rügyeit hozta ez a fa, még senki sem gyanakodott. Amikor az első bimbók fakadtak ki ágai bőrén, akkor sem láttak még a körülötte növők semmi szokatlant.

De amikor ezek a rügyek és ezek a bimbók végül kipattantak, és megmutatkoztak saját valóságukban, akkor bizony mindenki jól elcsodálkozott.

A nap bizonytalanul vibrálni kezdett. A felhők tétován morzsolgatták ködszoknyájukat. A madarak megbicsakló hangon tudtak csak énekelni. A sziklák pedig nagyot nyekkentek ijedtükben, és szinte tettek egy lépést, pedig amióta világ a világ, még soha nem emelték meg ormótlan kőlábaikat.

A fának ugyanis a levelei és a virágai helyén szemek nőttek. És úgy tekingetett ezekkel a nagy levél- és virágszemekkel a levegőbe, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Mintha semmi meglepő nem lenne abban, hogy legyezőként kitárt szemeivel éjjel-nappal kémleli a horizontot, sőt talán még a jövőt is.

A csodálatos fáról ugyanis hamar kiderült, hogy látja a jövendőt.

Látni látta is, de elmondani nem volt hajlandó.

Hiába járultak hozzá a gyöngybe, gyémántba öltözött királykisasszonyok, hogy árulja el nekik, mit tartogat számukra a jövő, a fa csak zokogott. Hiába térdepeltek elé a rongyba, foltba bújt koldusok, hogy súgja meg nekik a jövőt, a fa csak zokogott.

Akár gyönyörűséges, akár rusnya történéseket látott, a fa mindig csak zokogott. Vélhető volt, hogy egyszer örömében, egyszer pedig bánatában, de hogy éppen mikor miért sír, azt senki sem tudta megmondani.

Így hát a jövőjüket fürkésző, bizonytalan emberek lógó orral kullogtak haza, mert hiába tudta pontosan a csodafa, mi is fog velük történni, elárulni nem volt hajlandó semmit, csupán a könnyek szavaival.

Történt egyszer, hogy a fához érkezett egy bús képű utazó. Kiderült róla, hogy egy melankólus, vagyis egy bánatkutató az illető. A szomorúság és a sírás professzora, aki mindent tudott a könnyekről, hiszen a szív fájdalmából doktorált annakidején.

Amikor meghallotta, hogy mi a baj a jövendőlátó fával, odaállt nagy pökhendien elé, hogy megvizsgálja a könnyeit.

A fa, mint minden elé telepedőnek, neki is elsírta a jövőjét.

A melankólus pedig mindjárt megértette a gyönyörű, kék könnyszavakat. Megértette, és azonnal ezek szerint kezdett el cselekedni. Levette válláról a tarisznyáját, és felakasztotta az egyik ágra. Kibújt a rongyos talpú bocskorából, és odafektette a fa gyökerei közé.

Majd leült, és nekidőlt a fa törzsének.

De nehogy azt higgyétek, hogy attól fogva ő fordította le a jóslatkérőknek a fa könnyszavait, dehogyis! Jobban szerette ő annál az embereket, és jobban vigyázott a boldogságukra.

Csak ült ott a fa tövében, fütyörészett, és időnként meglocsolta. Hiszen a fa annyit sírt, hogy sok-sok vízre volt szüksége. Sőt talán még annál is többre.

 Horváth Julianna, 12 éves

Máriaremete-Hidegkúti Ökumenikus Általános Iskola, Budapest