Mottó: „tizenkilencedikkel sántikál,
a többivel fürgén szaladgál”
 |
| Puskaporvirág |
– Hova sántikálsz már megint, Tizenkilenc? – kérdezte az
Alvégen Boriska néni, mikor a fiú, két kezében egy-egy vizeskannával
elbaktatott a puskaporos ház előtt. Boriska néni mindig hajnalok hajnalán kelt,
megelőzve a napot, és locsolgatta a ház előtt virágait. Egyébként békés
házacska volt, kívül-belül, kerítés mellett és kerítésen túl, mindenütt virág,
Boriska néni virágai. De mind között a legszebb a sok kicsi színes kehellyel
nyíló puskaporvirág.
Tizenkilenc arca széles mosolyra nyílt.
– Forrásra, Boriska néni, friss vízért – hallatszott a
köszönést jelentő válasz, és Tizenkilenc bicegett hozzá kicsit.
Csorbakút alsó végén lakott a fiú, és a falu közepén álló
kúthoz járt ő is ivóvízért, mint oly sokan még a faluban. Mindenki, akinek a friss
forrásvíz megérte a fáradságot. Egyhíjánhúsz is, természetesen. Csak míg
Tizenkilenc koránkelő volt, és szerette a vízmerítéssel megelőzni a napot,
addig Egyhíjánhúsz későnfekvő volt, aki szerette, ha csillagok tükröződnek a
vízben, amikor belémeríti a vedret. Így aztán érthető, hogy nemigen találkozott
a forrásnál a két fiú.
– Miben sántikálsz már megint, Egyhíjánhúsz? – kérdezte a
Felvégen Matyi bácsi, mikor a szomszéd fiú, két kezében egy-egy vizeskannával
elbaktatott a diófás ház előtt. Az öreg esténként kiült még öregebb diófája alá
a padra, s addig várt, amíg minden házban eloltották a lámpát. Amikor már semmi
más fény nem volt, csak a diófa ágain túl a csillagok koronája. Matyi bácsi
ilyenkor még sokáig hallgatott, aztán felkelt, hogy ráhajtsa a kapura a riglit.
Ha felhős volt az ég, akkor is várt, míg arra nem baktatott a szomszéd fiú.
– Vízért megyek, Matyi bácsi, forrásvízért – hallatszott a
köszönést jelentő válasz, és Egyhíjánhúsz csoszogott hozzá kicsit.
Egyszer, csak egyetlen egyszer változott meg a világnak ez a
megszokott rendje. Azon az éjszakán, amikor Egyhíjánhúsz húsz éves lett. Soha
olyan ragyogó nem volt még a csillagos égbolt. Egyhíjánhúsz nem is bírt neki
ellenállni. Csak állt a forráskút mellett, és már a tizenkilencedik
hullócsillagot számolta, és a huszadikat várta, amikor megjelent Tizenkilenc.
Nyugtalanul aludt, és valamiféle hullásra ébredt, mintha egyszerre izzana és
hullana, hullana, bele a kútba. Arra ébredt, ugrott fel pontosabban, ahogy a
kútvíz csobbanás helyett sistereg egyet.
Kapta Tizenkilenc a kannát, és már ment is a kútra. Ma
jócskán megelőzi a felkelő napot, gondolta. De sebaj. Úgyis ma van a
születésnapja. Legalább jó hosszú lesz.
A kútnál, látta már messziről, állt valaki. Mintha őt várná.
Vagy ő is ugyanarra várna. A kúthoz érve elmosolyodott, és kezet nyújtott:
– Jó éjt, Egyhíjánhúsz.
– Szép napot, Tizenkilenc – érkezett a válasz.
Odafenn akkor hullott le éppen a huszadik csillag. Csak a
sistergésre kapták el egymástól a tekintetüket, s figyeltek fel a kútból áradó
derengésre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése