Turbuly Lilla: Csatt

Vége felé járt az augusztus, és bármilyen melegek voltak a nappalok, a ködös, hűvös reggeleken érződött, hogy bizony, ez már csak a nyár maradéka. Gólya mama folyton az eget kémlelte, abból szerette volna kiolvasni, milyen útjuk lesz az idén, ha elindulnak délre, Afrikába, Gólya papa pedig a szokásosnál is többször hívta magával a két, nagyra nőtt fiókát, Csittet, a gólyalányt, és Csattot, a gólyafiút a rétre, egy kis pótuzsonnára, hogy jó erőben legyenek, mire elindulnak. Csatt étvágyával nem is volt semmi baj, szívesen lakmározott volna akár reggeltől estig, szépen ki is gömbölyödött, míg a húga épp hogy eszegetett valamit, mert nem akart elhízni semmiképpen, hiába korholta Gólya mama, hogy ilyenkor, ősz előtt, nincs ideje a gólyafogyókúrának.

Csatt a patakparti béka- és hallakomáknál már csak a lustálkodást szerette jobban. Órákig elnézelődött a villanypóznára erősített, takaros fészkükben ülve. Ismerte az egész falut: a dombok közé szorult, keskeny utcákat, az aprócska, régi házakat, ahol tyúkok kapirgáltak a kertben, és fejkendős, hajlott hátú, öreg nénikék hintettek nekik kukoricát, az egyetlen széles, domboldalba vágott utca színesre festett, új házait, és a gyerekeket, akik délutánonként a patak túlsó partján játszottak. Nem is hallgatta szívesen, amikor Gólya mama és Gólya papa az indulásról kelepeltek és az útvonalat tervezgették, mert neki semmi, de semmi kedve sem volt elutazni innen, hiába meséltek neki a tengerről és Afrikáról. Pedig a fecskék már elrepültek, nem csivogtak a villanyvezetékeken, és eljött az a nap is, amikor három másik gólyacsaláddal együtt ők is útnak indultak.

Alig szálltak el azonban a szomszéd faluig, Csatt máris úgy gondolta, hogy a repülés jóval fárasztóbb dolog, mint a fészekben üldögélni és nézelődni körbe-körbe, és ezt az egész vándorlósdit egyáltalán nem neki találták ki. Ráadásul biztos volt benne, hogy az arra kanyargó, kedves patak, ami már annyiszor terített asztalt neki a szülőfalujában, itt is jó házigazda lenne, ezért egy óvatlan pillanatban lemaradt a többiektől, és leszállt a patak melletti kis, mocsaras rétre. Mire az első kedvére való falatot megtalálta, a gólyacsapat már a látóhatár széle felé közeledett. Mintha Csitt vékony, éles hangját hallotta volna utoljára, és erre hirtelen két dolog is történt vele: nagyot sajdult az a lusta, de meleg, puha gólyaszíve, és meg is ijedt, hogy mi lesz most már ővele. Még attól a gusztusos falattól is elment az étvágya, amit pár perce még olyan lelkesen készült bekapni. Arra gondolt, ha nagyon nekiveselkedik, talán utoléri még a csapatot, de mintha az égiek is ellene fordultak volna, hirtelen nagy szél kerekedett, és hiába indult utánuk, néhány szárnycsapás után belátta, hogy nem érhet a nyomukba, a szél folyton eltéríti repüléshez nem szokott, gyenge szárnyait.

Bánatosan álldogált a réten, még a fejét is a szárnya alá rejtette, nehogy meglássa valaki, hogy a könnye is kicsordult. A szélvihar múltával aztán visszaindult a falujába, de az üres fészekből már nem esett olyan jól a nézelődés. Hiányzott neki Csitt szüntelen kelepelése, Gólya mama óvó, meleg szárnya és Gólya papa kedves zsörtölődése. Bánta már nagyon a torkosságát, ennél jobban csak a lustaságát. De nem volt mit tenni, tudta, hogy a viharral beköszöntött, szinte már téli hidegben nem fordulhatnak vissza érte, túl veszélyes lenne, így hát egyedül kell boldogulnia. Egy ideig talált még ennivalót, de ahogy megérkeztek az első éjszakai fagyok, a patakpartról is eltűntek a finom falatok. Most már nem csak fázott, de éhes is volt.

Ekkor azonban kiderült, hogy nem csak ő figyelte a gyerekeket a magasból, de a gyerekek is őt. És amikor látták, hogy egyedül búslakodik a fészkében, elhatározták, hogy segítenek neki. Az egyik kisfiú, Pepe édesapja értett a madarakhoz, tőle kértek tanácsot, és attól fogva minden délután elsétált valamelyikük a faluszéli rétre, füttyentett párat, és letette a magával hozott finom falatokat a földre. Csatt eleinte bizalmatlanul kerülgette az ennivalót, de mivel korgott a gyomra, csak belekóstolt, és nagyon ízlett neki. Néhány nap múlva már a füttyszót sem várta meg, mire hármat ütött a templomóra, ő már ott váltogatta hosszú, vékony gólyalábait a réten, és alig várta a barátait. Olyan jólesett neki, hogy még sincs teljesen egyedül!  Igazán azonban csak akkor vidult fel a szíve, amikor december közepén váratlan melegfront érkezett a kis faluba, és az Afrikából indult déli szél üzenetet hozott neki. Azt súgta a fülébe, hogy nagyon hiányzik Gólya mamának, Gólya papának és Csittnek, de várjon türelemmel, még néhány hónap, és visszajönnek hozzá mind a hárman.

Fent: Varga Zsófi illusztrációja