Tasnádi Emese: Az Ősz

        

    Az Ősz végre beköltözött a városba. A költözéssel akadt némi probléma, ugyanis a Nyár sehogyan sem akart elmenni! Váltig állította, hogy ő bizony jól érzi magát, s maradna még pár napot, ha az Ősz nem bánja. Az Ősz persze bánta, bárhogyan is rebegtette szempilláit a Nyár, makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ez most már az ő ideje és punktum. Ilyen érveket hozott fel pl., hogy elkezdődött az iskola, mindjárt itt a szüret, és ami a legfontosabb, egyre rövidebbek a napok! 

A Nyarat azonban semmivel sem lehetett kizökkenteni nyugalmából, zavartalanul ontotta a meleget és süttette a Napot hétágra. A Nap fel is háborodott, hogy ez már igazán túlmunka és neki ezt senki nem fizeti meg! Meg különben is, bőven elég lenne már két ág is, így szeptember tájékán, és ha így folytatja, kiég minden, az aszály miatt pedig túl drága lesz az iskolatej! Senki nem értette, hogy jön ide az iskolatej, még az Ősz is tanácstalanul vakargatta a kecskeszakállát (mert az volt neki). Végül úgy döntött, hogy alighanem az agyára ment a Napnak már a sok sütés és a hőség. A kaput aztán az tette be az Ősznél (nem a kerti kaput, hanem azt a bizonyost), hogy egyik hajnalban 25 fokra ébredt, és mire a reggeli nutellás gofrit megette, már a 28 fokot is meghaladták! Először csak elsötétedett az arca, így egészen komor felhők gyülekeztek úgy 10 óra tájban a Fő tér felett. A Tél titokban figyelmeztette a Nyarat, hogy nem kéne ujjat húzni az Ősszel, mert ha megmérgesedik, akkor bizony nagyon durva tud lenni.
De a Nyár szóra se méltatta, pisze orrát még piszésebbé téve az ég felé fordította, és flegmán rántott egyet a vállán. A jó öreg Tél csak némán csóválta a fejét, amolyan „én megmondtam, de te tudod” – féleképpen, majd odébb- állt. (Neki még volt szűk három hónapja a munkába állásig, gondolta elutazik egy utószezoni nyaralásra és magukra hagyja ezeket a bolond évszakokat, oldják meg, ahogy tudják! Egyébként a Maldív-szigetekig meg sem állt, ott süttette a hasát és nagy fehér szakállát egész álló nap! ) Szóval, ahogy mondtam is, sötét, komor felhők jelentek meg a Fő tér felett, majd elhaladtak a Városháza felé és bekukkantottak a harmadik emeleten, a polgármester ablakán, de ott olyan hűvös volt a hangulat a délelőtti rendes éves szeptemberi, a városi iskolák helyzetét áttekintő értekezleten, hogy gyorsan odébbálltak, és inkább a Vasútállomás felé vették az irányt. A Vasútállomás fölött aztán már nem csak komor felhők voltak, hanem a rekkenő hőségben hirtelen el kezdett fújni a Szél is. A Nyár örömmel fogadta a fiatal Szellőt, de amaz gyorsan lehűtötte őt és közölte, mindjárt jönnek a testvérei is és ők sokkal nagyobbat tudnak ám fújni. Így is lett: a Szellő után előbb jött a Fuvallat, ami alighanem jeges cukorkát szopogathatott munka előtt, mert egészen jeges volt a lehelete. Az emberek az utcán meg is borzongtak és furcsálkodva néztek fel az égre, majd látva a komor felhőket, gyorsabban szaporázták a lépteiket. A Nyár ekkor is úgy gondolta, hogy nem lesz ebből semmi, csak egy kis nyári zivatar, nem kell mindjárt elrohanni. De a Fuvallat után már megjött az Öreg Szél is, és egyre jobban hajladoztak a fák, meg a bokrok. Az emberek nyakukat behúzva igyekeztek valami fedett hely felé. Az ég mostanra már teljesen fekete lett, és kifejezetten hideg volt. A Nyár részben a hidegtől, részben a félelemtől vacogva húzta meg magát egy zugban és egy pillanatra eszébe jutott, amit a Tél mondott. Hirtelen fényes villám szakította ketté az eget, majd a felhők sírni kezdtek. Először csak néhány óvatos, nagyobb csepp hullott a földre, amit a száraz talaj azonnal elnyelt. Ezután, mintha egy gát szakadt volna át, zuhogni kezdett.

  Az Öreg Szél elégedetten nézett körbe, majd arrébb suhant, hogy teret engedjen az Orkánnak. Józsi, a nagy bajuszú bakter, ekkor felnézett az égre és azt motyogta:

            - Hát megjött. Itt van végre az Ősz.

Fent: Agócs Írisz illusztrációja