Simon Réka Zsuzsanna: A Bugrák legkisebbike

            Bugra Bojta a szobájában kuksolt. Reggel óta ott lapított, vagy inkább mondhatnánk azt is, puffogott, megadva a módját a tartalmas duzzogásnak. Lógó fülekkel, összeráncolt homlokkal gubbasztott. Képregényeket lapozott.

            ‒ Legkisebbik Bugra, hallod, azonnal bújj elő! Irány kezet mosni! Hányszor kell még szólnom? ‒ kiáltotta a konyhából Bugra anyuka.

Bojta úgy tett, mintha nem is hallaná. Az ablakhoz lépett. Nézte, ahogy az ősz munkálkodik odakint.

            ‒ Megérkeztek a vendégek! Tessék lejönni, egy-kettő! A testvéreid már rég az asztalnál ülnek! ‒ nyitott be Bojta szobájába Bugra apuka.

            ‒ Vendégek, az hát! Vendégek! ‒ motyogta az orra alatt Bugráék legkisebbik nyúlfia, és apja után kicsoszogott. Az járt a fejében, hogy  a puszilózós nagynénik, barackot nyomó nagybácsik, fület tépő unokatestvérek hada mindjárt uralma alá veszi a házat. Közös ünneplés. Nesze neked, Bojta, vége a vasárnapi nyugalomnak!
Alig ért le az előtérbe, betódultak a puszilózós nagynénik, kebelre ölelő, barackot nyomó nagybácsik, a kuncogó, fület húzogató unokatestvérek. Nagy volt a hangzavar, mindenki beszélt, mesélt, izgatottan magyarázott.  Csak Bojta hallgatott. Sok puszi, sok barack, egy-két szeretetteljes fültépkedés után elfoglalták helyeiket a híres Bugra-nagyasztal körül.

            ‒ Szeretettel köszöntünk mindnyájatokat! Jó, hogy újra együtt ünnepelhetünk! ‒ emelkedett a magasba Bugra Bors, Bojta apukája.

            ‒ Nem is akármilyen ünnep ez a mai! ‒ folytatta Bugra Sarolt, Bojta anyukája.

A nagynénik tapsikoltak, a nagybácsik füttyentettek, a nyúllányok nevetgéltek, a nyúlfiúk az asztalt paskolták. Bojta felkönyökölt az asztalra. Unottan körbenézett, aztán megragadta mindkét fülét és a szeme elé libbentette őket.

           ‒ Mint tudjátok, azért jöttünk össze, hogy megünnepeljük szeretett öcsém, Bugra Kázmér, immár ötödik mezei káposztaátugró bajnoki címét!

           ‒ Éljen, éljen!Éljen a bajnok! ‒ harsogták a nyúlrokonok.

Bugra Kázmér zavartan mosolygott. Csak Bojta ült úgy, mint akiből kifüstölődött a lelkesedés. Mély levegőt szívott, aztán felállt.

          ‒ Miért kell nekünk mindig ugrálni? És ha nem ugrálunk, miért kell nekünk mindig ugrálásról beszélni, ugrálást ünnepelni? ‒ kérdezte hangosan Bugráék legkisebbike.

         ‒ Talán, talán mert ehhez értünk a legjobban! ‒ felelte csodálkozva Bugra Bors.

         ‒ Reggel, este csak ugrálunk, edzünk, ugrálunk, edzünk. Honnan tudjuk, mihez értünk a legjobban, ha ugráláson kívül sosem próbálunk ki mást?

A nyúlrokonok elnémultak. Kapkodták a tekintetüket, vonogatták a vállukat.

        ‒ Például  mégis mit? ‒ kérdezte bajszát pödörve az ötszörös káposztaátugró bajnok.

        ‒ Például a biciklizést! ‒ válaszolta csillogó szemmel Bojta. ‒ Miért nincs senkinek a családban biciklije? Miért nem ülhetünk csak egyszer, legalább egyszer biciklire? ‒ folytatta a legkisebb Bugra.

       ‒ Ezt majd később megbeszéljük, Bojta! Most hadd ünnepeljük meg nagybátyád sikerét, jó? ‒ simogatta meg Bojta fejét Bugra Bors.

Bojta nem szólt semmit, bólintott egyet és visszaült a helyére. Nem szerette volna elrontani sem a szülei, sem a nagybátyja örömét, így úgy tett, mintha el is felejtette volna, miért is duzzogott reggel óta. A nyúlrokonok sem tépelődtek túl sokat a korábbi jeleneten. Dalra fakadtak, káposztás lepényt majszolgattak, málnaszörpöt iszogattak és őszintén örültek Bugra Kázmér bajnoki címének.

Amikor az utolsó nyúlrokon is elhagyta Bugráék otthonát, Bojta felszaladt a szobájába. Pár perc múlva valaki halkan kaparászott az ajtaján.

     ‒ Gyere be, apa, tudom, hogy te vagy ‒ fordult az ajtó fele Bugráék legkisebbike.

     ‒ Gyere velem, mutatok valamit! ‒ szólt Bors szelíden és kézen fogta Bojtát.

A ház előtt egy régi, kopott bicikli állt.

    ‒ A nagyapádé volt. Fent őriztem a padláson. Biztosan örülne neki, ha használnád ‒ mutatott a biciklire Bors.

   ‒ Nagypapának volt biciklije? Tudott biciklizni? ‒ kérdezte csodálkozva a kis Bojta.

   ‒ Igen ‒ mosolyogta el magát a Nagy Bugra ‒, úgy látszik, ő sem szeretett ugrálni.

   ‒ Köszönöm, apa ‒ szólt Bojta, és megsimogatta a biciklit.

   ‒ Szívesen. Megjavítjuk, és megtanítlak biciklizni. De most gyerünk befele, kicsit lehűlt idekint. Elkél a segítségünk a konyhában.

   ‒ Menjünk ‒ mondta a kis Bugra és boldogan beviharzott a házba.

 Fent: Pásztohy Panka illusztrációja