Egyszer egy királynak
elment a kedve,
s bömbölt, mint a medve,
egyre jobban berekedve:
Hiába vagyok milliók ura,
hatalmas és legyőzhetetlen,
gyűlölnek, mert kegyetlen
tetteimnek híre bejár sok várost,
s eljut sok száz sáros faluba,
a nép titokban sugdos,
életemet veszi gyilkos alkuba,
bukásomra vár csúnya és szép,
nem átallnak bőrömre inni,
és abban hinni, hogy eljön Kúnó,
a tűzrőlpattant csodamanó,
hogy teljesítse kérésüket.
Hogy éljek immár, hogy a kín mar,
akár a kígyó, és kigyógyulni nincs erő,
merő mártírság a jövő, mert látom,
hogy mérgezett ételem befalva
ér véget életem,
így kap léket a védtelen hajó,
- na, jó, búmmal nem terhellek,
mondta kedvenc állatának, a sünnek,
kinek tüskéi olybá tűnnek
az avatatlan szemnek,
mint millió fogpiszkáló.
Így kesergett át egy fél éjszakát.
Helyét sehol sem leli,
hiába bohóccal víg asztalja,
az sem vigasztalja.
Jön egy táncosnő, egy szerecsen,
annak sincsen semmi becse sem,
csak az időt lopja,
hiába ropja kecsesen.
A király agyában ekkor ily eszme fogant:
ha diót ehetne, újra boldog lehetne!
Gőzölgő mocsarak férge,
ellenségem bűnös mérge
bele nem hatolhat, oly vastag a kérge
a kis bogyóknak!
És szolgái ezer népe,
kiknek étke a méz lépe,
szaladt, és hozott három szem diót,
csapjon a király belőle dáridót!
És felnyitá első dióját legott.
A nemjóját!
Bizony, a dió nem volt tele,
hogy az igazat mondjuk:
egyáltalán nem volt bele,
a diónak nem volt diója,
és tizet ütött a toronyóra.
Sokáig latolgatott,
míg a másodikhoz fogott,
szája szélén a ráncok
vígan rángták a táncot.
Most se volt több szerencséje:
üres volt a dió mélye,
s az óra tizenegyet kongott.
Remegő kézzel törte fel a harmadikat.
Az óra éppen éjfélt kongat.
A király szörnyet kurjant: Átok!
Mi az oka, hogy ezt bömbölte a torka?
A magyarázat vár most rátok.
A tört dióhéjból, te atyaisten,
szeme kit nem látott előugrani, ó!
Kúnó volt az, a zöld diómanó!
Csupán borsónyi test,
de a strázsákat nem rest
úgy csapni kupán,
azóta is mindahány
maga elé mereszt.
A király ekkor térdre rogy,
kegyelemért esedezzen valahogy.
A gonosz uralmának így lett vége,
s mulatott Kúnó az udvarnéppel
reggelig vidám képpel,
másnap tudatták aztán,
hogy a király jobb híján
elbujdosott Csisztapusztán.
Fent: Simonyi Cecília illusztrációja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése