Dóka Péter: Egy pohár víz

A Vérváros. Így nevezte mindenki, mert vörös fal vette körül, amely ijesztően izzott a téli napsütésben. Senki sem tudta pontosan, mi van a falon túl, akadtak ugyan néhányan, akik bemerészkedtek a négy városkapu egyikén, de sosem tértek vissza. A fal tövében, a harmadik kapu közelében állt egy kunyhó, abban lakott Jandró az apjával. Jandró eszes, kíváncsi kölyök volt, örökké a fal körül ólálkodott, s úgy bámulta, mintha át akarna látni rajta. Néha még a fülét is a falra tapasztotta. Egy napon aztán odament az apjához, és nagy büszkén így szólt:

– Rájöttem a titokra, apám. Vérvárosban tartják fogva a melegebb évszakokat, ezért van idekinn örökké tél. De én most útnak indulok a városba, és kiszabadítom őket!

Az apja nem felelt rögtön, hanem először pipára gyújtott.

– Évszakok csak a mesében vannak, fiam – mondta aztán, illatos füstöt eregetve. – Nem ez Vérváros titka, hanem a gonoszság. Ettől vöröslik úgy a fal. A városlakók hitvány emberek, könnyen szeretnek, de könnyen is felejtenek, álló nap csak mulatnak, táncolnak, énekelnek. Sose menj közéjük, mert olyanná válsz, mint ők.

Jandró apja elhallgatott, és egészen a pipafüstbe burkolózott. A fiúnak az illatos füstről mindig az anyja jutott eszébe, sejtelme sem volt, hogy miért. Sokszor álmodott az anyjáról, bár egyáltalán nem emlékezett rá, képet se látott róla soha. Álmában az anyja lobogó haja eltakarta az arcát, csak sötét szeme bukkant elő néha a hajszálak mögül.

– Nem hagylak itt, apám, ne félj – mondta Jandró, és maga sem értette hirtelen, hová tűnt belőle a kalandvágy. Talán füstté vált az is a nagy pipafüstben.

Nem kutatta többé a titkot. Inkább otthon olvasgatott, hosszú sítúrákra indult az apjával, és a többi gyerekkel szánkózott a befagyott tavon. Csak ébredés után fogta el néha a vágy, hogy útnak eredjen Vérvárosba.

Így telt el tíz év. Aztán egy reggel sárga színű hó kezdett hullani az égből, s ez olyan gyönyörű látvány volt, hogy Jandró kiszaladt a kavargó hóesésbe. Hirtelen meglátott egy lustán lebegő, hatalmas hópelyhet, és alá tartotta a tenyerét. Kíváncsian hajolt közel hozzá, de rögtön hátrakapta a fejét: a saját arca nézett vissza a hópehelyből, de olyan torzak voltak a vonásai, mintha görbe tükörbe pillantana. Jandró összeszedte a bátorságát, újra meg akarta magát nézni a hópehelyben, de az addigra elolvadt a tenyerén.

Ebben a pillanatban paták dobogása hasított a csendbe: lovas szán fordult be az utcasarkon, lefékezett a kerítésük előtt, és egy kék kabátos lány ugrott le róla. Egyenesen Jandróhoz sietett, és kért tőle egy pohár vizet. Arca piros volt a hidegtől, fehér fogai ragyogtak, ahogy elmosolyodott. Jandró a kunyhóba kísérte a lányt, aki a melegben lekapta sapkáját, megrázta fekete haját, és egy szuszra megitta a vizet.

– Köszönöm – mondta, s megtörölte a száját. – Majd egyszer, ha megszomjazol, én is adok neked egy pohárral. Inurezt keresd.

Azzal a fiúra mosolygott, kiszaladt a házból, és indult tovább a szánnal. Jandró az ajtóból nézett utána, látta, hogy Vérváros felé igyekszik, s végül eltűnik a hóesésben.

Aznap este Jandró boldogan húzta magára a dunyhát, mert biztos volt benne, hogy a kék kabátos lányról fog álmodni. De nem álmodott semmit, még elaludni se tudott, egész éjjel álmatlanul hánykolódott. Másnap éjjel is ébren feküdt hajnalig, az étvágya is elment, ahhoz se volt kedve, hogy kisétáljon a hóesésbe. Dél körül járt már, akkor az apja leült az ágya szélére, és így szólt:

– Találkoztál valakivel a városból, igaz?

Jandró bólintott.

– Ő vitte el az álmodat. Csak ők képesek ilyesmire, a városlakók. Meg kell keresned a tolvajt, különben nem tudsz aludni soha többé. Máris indulnod kell, csak három napod van, és két nap már eltelt. A harmadik nap reggelén holtan rogysz majd össze a fáradtságtól.

Jandró magára kapkodta a ruháit, megölelte az apját, és azon nyomban útnak indult. Egyenesen a harmadik kapuhoz ment, és bátran megszólította az őrt.

– Bement itt egy kék kabátos lány? – kérdezte. Az őr nem válaszolt, csak szó nélkül kitárta a kaput, Jandró pedig belépett a városba. Abban a pillanatban elvakította a nap, úgy érezte, kiég a szeme. A földre zuhant, arcát a fűhöz szorította, nagyokat nyögött a fájdalomtól. Aztán szédelegve, félig még vakon lerángatta magáról a vastag téli holmikat, és addig pislogott, míg szeme hozzá nem szokott a fényességhez. Akkor látta meg a kapu mellé dobott kék kabátot, az üres szánt és a mellette legelésző lovakat.

Jandró megtörölte izzadt arcát, karjába vette ruháit, és elindult a széles, köves úton, amely fölött remegett a levegő a hőségtől.

„Igazam volt! – gondolta csodálkozva. – Az évszakok valóban léteznek, nem hazudtak a mesék. Mintha egy égi kályhából jönne a forróság. Ez csakis a nyár lehet!”

Néptelen parkokban sétált, felhőkig érő házak közt bolyongott, s egyetlen emberrel sem találkozott. Aztán zenét sodort felé a szél, és hamarosan egy óriási medencéhez ért. Fiatal emberek sétáltak a partján, napoztak, vízzel fröcskölték egymást, énekeltek, s rázták magukat a zene ritmusára. A fürdőruhás lányok mind fagyit ettek, és kacagásuktól habos hullámokat vetett a medence vize. A fiú alaposan szemügyre vette őket, ám Inurezt nem látta közöttük. Sóvárogva nézte a hűs vizet, jó lett volna megmártózni benne, de nem ért rá ilyesmire. Továbbindult, és alig pár lépésre a medencétől vörös színű falba ütközött. Tanácstalanul álldogált előtte, aztán kicsivel távolabb felfedezett egy díszes kaput. Már a kilincsen volt a keze, amikor mellette termett a kapuőr, és ráförmedt:

– Ide csak városlakók léphetnek be! Te idegen vagy, fiacskám, úgyhogy fordulj vissza.

Jandró ijedtében megszólalni se tudott, de olyan könyörgően nézett, hogy az őrnek meglágyult a szíve.

– Rendben van, beengedlek, mert jó napom van. De cserébe nekem kell adnod a gyerekkorod.

Jandró bólintott, még örült is egy kicsit. Nem szeretett gyerek lenni, mindig irigyelte a felnőtteket, mert bármit megtehetnek. Csodálkozva látta, hogy az őr felé nyújtja a kezét, aztán érezte, hogy a kéz áthatol a bőrén, a csontjai között matat, valamit megragad benne, és kirántja. Jandró összegörnyedt a fájdalomtól, homályos gömbökké olvadt körülötte a világ. Botorkálva indult előre, de pár lépés után erő ömlött szét benne, és újra tisztán látott. Kicsi és távoli volt körülötte minden, mintha szék tetején állna, a karja és a lába pedig rémisztő vastagnak látszott. Mikor dudorászni kezdett, mélyen dörmögött a hangja.

Jandró beszívta a friss levegőt, és hunyorogva nézett a napsütésbe.

„Ez bizonyára a tavasz!” – gondolta vidáman.

Errefelé nem voltak óriási házak, csak parkok meg kertek, amelyeket elleptek a szerelmespárok: fiatalok ölelkeztek, középkorúak csókolóztak, öregek csoszogtak egymás kezét fogva, botjukra támaszkodva, vagy közösen etették a galambokat. Jandró hirtelen ismerős, rég elfelejtett nevetést hallott: sudár, szőke asszony jött vele szembe egy pipázó, bajszos férfi oldalán, nagyokat kacagott, s olyankor dobálta a haját. Jandró megérezte, hogy az anyja az. Mikor az asszony észrevette a fiút, elfordította a fejét, és gőgösen továbbsétált.

Mintha a föld alól bújt volna elő, vörös hajú lány termett Jandró előtt, és a nyakába ugrott.

– Ugye elveszel feleségül? – kérdezte. – Na, vegyél már el, te!

Csücsörítette a száját, mutatta, hogy csókra szomjazik.

A fiú a fejét rázta, kitépte magát a lány öleléséből, és futni kezdett. Egyre fáradtabb és éhesebb lett, és hiába kereste Inurezt, nyomát sem látta a tavaszban. Amikor a következő kapuhoz ért, már alig állt a lábán. A kapuőr, egy görnyedt hátú öregember, egészen megsajnálta.

– Tudod mit, pajtás? Továbbengedlek az őszbe, mert jó napom van. De cserébe add nekem a fiatalságod, hogy engem is úgy szeressenek a lányok, ahogy téged.

Jandró bólintott. Minek őrizgesse a fiatalságát? Az élete a fontos, ha meghal, úgysem ér semmit az ifjúságával. Az őr kinyújtotta a karját, és valahol a szív tájékán belenyúlt a fiú testébe. Kibírhatatlan érzés volt, mert az őr olyan kétségbeesetten tapogatott a csontok közt, mintha sehol se találná a fiatalságot, s körmei közben a fiú húsába vájtak.

Amikor Jandró magához tért, a földön feküdt, sárga, rideg falevelek között, és látta, hogy valaki fölé hajol. Boldogság áradt szét benne, amikor megismerte: Inurez volt az, sötét szemével aggódva nézett rá, fekete haját fújta a szél. „Hiszen nem is anyámat láttam álmomban – döbbent rá Jandró –, hanem ezt a lányt.”

– Baj van, bácsika? Nincs jól?

Jandró nem tudta, kihez beszél Inurez. Aztán belesajdult a szíve, mikor megértette: a lány nem ismerte fel. Izzadni kezdett, olyan szomjúság tört rá, hogy alig kapott levegőt. Nagy nehezen kinyögte, hogy kér egy pohár vizet.

Amíg Inurez odavolt vízért, Jandró a közeli kerítéshez mászott, és abba kapaszkodva talpra állt. Így várta meg a lányt, aki egy teli poharat nyomott a kezébe. Jandró lassan kortyolta a langyos vizet, jólesett neki nagyon.

– Furcsa – jegyezte meg a lány. – Pár napja én is vizet kértem egy fiútól, és azt hittem, talán utánam jön a városba. De hiába várok rá. Úgy látszik, engem nem lehet szeretni.

– Talán eltévedt – mondta Jandró, és az üres pohárba bámult.

Inurez legyintett.

– Hát mindenki eltévedt? Sok helyütt járok, sok fiútól kérek vizet, és még sosem jött utánam ide senki. Nincsenek ma már hősök, bácsika. A férfiak nem vágnak neki a nagy útnak, inkább otthon üldögélnek a jó melegben. Én meg vénlány maradok.

Jandró nézte a szép Inurezt, és érezte, hogy nagyon fáradt.

– Köszönöm a vizet – mondta, és válaszra sem várva továbbindult. Hallotta, hogy a lány kiabál utána valamit, de nem törődött vele. Köhögve, zihálva haladt előre, lábai alatt recsegtek az ágak, örvénylettek körülötte a levelek. Aztán végre ott állt egy romos kapu előtt. Az őr, aki még szinte kölyök volt, éppen tökmagot rágcsált.

– Bármimet odaadom, csak engedj ki a városból! – könyörgött neki Jandró.

A kapuőr alaposan megnézte az öreget, aztán megrázta a fejét.

– Nincs már neked semmid, vén csont. Mit vegyek el? Talán az életed?

Jandró megörült az ötletnek.

– Vedd el azt, igen! Gyűlölöm az őszt, nem akarok itt maradni. Kérlek, vedd el az életem.

A kapuőr felelt valamit, de Jandróra akkor már olyan fáradtság tört, hogy nem hallotta. Érezte, hogy az őr keze a bőre alatt matat, a húsába hatol, hozzáér a szívéhez, a tüdejéhez, a gyomrához, aztán olyan érzése volt, mintha darabokra hasadna, és áradni, szállni kezdene a levegőben. Csodálkozva látta, hogy teste hópelyhekre esett szét, örvénylik a szélben, és kisodródik a város falán túlra. Az apró kunyhó felé vitte a szél, egy pillanatra látta az apját, ahogy szomorúan áll a kunyhó ajtajában, aztán már ott feküdt egy fiú tenyerén, aki közel hajolt hozzá, és döbbenten bámulta önmagát. Jandró kiáltani akart, de már nem tudott. Rettentő forróságot érzett, kibírhatatlan fájdalmat, s elolvadt a puha tenyér melegében.

Fent: Varga Zsófi illusztrációja