Tasnádi Emese: Útravaló Dzsundzsinak, a Hörcsögnek, a Nagy Útra

 

-         Nem mozog. Miért nem mozog?

-         Mert már nem tud.

-         Alszik?

-         Nem alszik. Elment.

-         Elment? De hiszen itt van a ketrecben.

-         Ez már csak a teste. A lelke elszállt.

-         Mint a nagymamáé ősszel?

-         Igen, pont ugyanúgy.

Miklya Zsolt: Buborékleső

                                               Megszámolnám, de úgyse tudom,
                                               hány buborék táncol az úton,
                                               mikor veri a nyári eső.
                                               Csak a nyár ilyen buborékleső?
                                               Mit tesz az ősz, a tél, a tavasz?
                                               Egyik se les. És nem is szavaz.
                                               Őszi buborék szétpattan hamar.
                                               Eltakarja a színes avar.
                                               Téli buborék kopogva jár
                                               a jégparketten. Csúszik a táj.
                                               Tavaszi buborék felhabzik és
                                               gyorsan beissza a friss vetés.
                                               Csak a nyár ilyen bubori még,
                                               amíg felhővel teli az ég.
                                               De nemsokára szétpattanó
                                               buborékokkal fürdik a tó,
                                               huncutkodva jön megint az ősz,
                                               nyárnak hiszed még, pedig idős,
                                               mint a nagyi, ki fürtös haját

                                               kézzel fésüli, s tüsszent, nahát. 

 

Fent: Simonyi Cecília illusztrációja

Dávid Ádám: Ijesztő madár

                                                    Láttam ősszel a Nagyiéknál

                                                    egy ijesztő madarat.

                                                    Szalmakalapot hordott,

                                                    meg egy szakadt flanelinget.

                                                    A többi madár félt tőle,

                                                    de én nem, mert hasonlított

                                                    a nagypapára.

A vers megjelent a Kincskeresőben 2010/4, 12.

Fent: Bódi Kati illusztrációja

Dóka Péter: Egy pohár víz

A Vérváros. Így nevezte mindenki, mert vörös fal vette körül, amely ijesztően izzott a téli napsütésben. Senki sem tudta pontosan, mi van a falon túl, akadtak ugyan néhányan, akik bemerészkedtek a négy városkapu egyikén, de sosem tértek vissza. A fal tövében, a harmadik kapu közelében állt egy kunyhó, abban lakott Jandró az apjával. Jandró eszes, kíváncsi kölyök volt, örökké a fal körül ólálkodott, s úgy bámulta, mintha át akarna látni rajta. Néha még a fülét is a falra tapasztotta. Egy napon aztán odament az apjához, és nagy büszkén így szólt:

– Rájöttem a titokra, apám. Vérvárosban tartják fogva a melegebb évszakokat, ezért van idekinn örökké tél. De én most útnak indulok a városba, és kiszabadítom őket!

Az apja nem felelt rögtön, hanem először pipára gyújtott.

– Évszakok csak a mesében vannak, fiam – mondta aztán, illatos füstöt eregetve. – Nem ez Vérváros titka, hanem a gonoszság. Ettől vöröslik úgy a fal. A városlakók hitvány emberek, könnyen szeretnek, de könnyen is felejtenek, álló nap csak mulatnak, táncolnak, énekelnek. Sose menj közéjük, mert olyanná válsz, mint ők.

Finy Petra: Nyári tél; Az őszkirály

       
         Nyári tél                                                                             Az Őszkirály

 Hull a pelyhes nyárfaszösz,                                                Az Őszkirály, amerre jár,
 Vattaködben sündörögsz,                                                   A földre bíbort hajigál,
 Mintha nyáron tél lenne,                                                    A sok vörös mind szétpereg:
 Hófehéren lépdelve.                                                          Izzik a bérc, a bús berek.
                                                                                             
 Hull a csipkés nyárpihe,                                                      Vörös a domb, vörös a lomb,
 Kis hóember szór ide:                                                        Kabátomon rikít a gomb,
 Szösszel bélelt huligán,                                                      Vörösen fut a nyurga út,
 Kalapja egy tulipán.                                                           Vörös a víz, mit rejt a kút.

Hull a pelyhes nyárfagömb,                                                Vörös az ég, vörös a kék,
Bánatunkra hóözön:                                                           Vörös a por, a polc, a szék,
Puha nyári karácsony,                                                        Piros a tej, a vaj, a sajt,
Napfénymáz a kalácson.                                                    A füst növeszt piros tarajt.
                                                                                       
                                                                                        Az Őszkirály, amerre jár,
                                                                                        A földre bíbort hajigál,
                                                                                        A sok piros meg szétszalad,
                                                                                        Kifesti mind az arcokat.

Fent: Szulyovszky Sarolta illusztrációja

Ovlachi Aliz: Ősz

Szúrja a reggel

Gyönge bokámat,

Kökényszemével

Oson a bánat,

Házat épít,

Gyöngye a harmat,

Dér lepi bársony

Fény birodalmat,

Hüppög a bogár,

Kéreg a vára,

Testét takarja,

Hideg a háza,

Mészöly Ágnes: Manómese

- Nem, nem és nem! - ugrándozott Kisjutka Nagyapó karosszékének karfájába kapaszkodva. - Az ősz nem szép. Borongás, köd meg csípős szelek.

- És koránkelés, edd-már-a-kenyered, indulás-a-suliba - tódította a másik oldalról Zolka.

Nagyapó csak hümmögött meg mormogott.

- Nem szép, nem szép, tudjátok is ti, milyen az ősz igazán! - korholta dédunokáit. - Kinéztek az ablakon, és azt mondjátok: nem szép. Láttátok már az ősz ezerszínű domboldalait? Meg a manótüzek titokzatos fényeit?

- Minőtüzek? - kapta fel a fejét a két gyerek.

- Ugyan-ugyan, semmi-semmi… - próbálta elterelni a két gyerek figyelmét Nagyapó. De Zolka és Kisjutka nem hagyta magát.

- Nagyapó, mutasd meg nekünk a manótüzeket!

- De hát azok messze égnek, benn az erdő mélyén! Korán kell kelni, rengeteget gyalogolni a ködben meg a hidegben.

- Mit nekünk hideg meg borongás! Nagyok vagyunk már! El tudunk gyalogolni az Állatkerttől a Közlekedési Múzeumig!

Turbuly Lilla: Csatt

Vége felé járt az augusztus, és bármilyen melegek voltak a nappalok, a ködös, hűvös reggeleken érződött, hogy bizony, ez már csak a nyár maradéka. Gólya mama folyton az eget kémlelte, abból szerette volna kiolvasni, milyen útjuk lesz az idén, ha elindulnak délre, Afrikába, Gólya papa pedig a szokásosnál is többször hívta magával a két, nagyra nőtt fiókát, Csittet, a gólyalányt, és Csattot, a gólyafiút a rétre, egy kis pótuzsonnára, hogy jó erőben legyenek, mire elindulnak. Csatt étvágyával nem is volt semmi baj, szívesen lakmározott volna akár reggeltől estig, szépen ki is gömbölyödött, míg a húga épp hogy eszegetett valamit, mert nem akart elhízni semmiképpen, hiába korholta Gólya mama, hogy ilyenkor, ősz előtt, nincs ideje a gólyafogyókúrának.

Csatt a patakparti béka- és hallakomáknál már csak a lustálkodást szerette jobban. Órákig elnézelődött a villanypóznára erősített, takaros fészkükben ülve. Ismerte az egész falut: a dombok közé szorult, keskeny utcákat, az aprócska, régi házakat, ahol tyúkok kapirgáltak a kertben, és fejkendős, hajlott hátú, öreg nénikék hintettek nekik kukoricát, az egyetlen széles, domboldalba vágott utca színesre festett, új házait, és a gyerekeket, akik délutánonként a patak túlsó partján játszottak. Nem is hallgatta szívesen, amikor Gólya mama és Gólya papa az indulásról kelepeltek és az útvonalat tervezgették, mert neki semmi, de semmi kedve sem volt elutazni innen, hiába meséltek neki a tengerről és Afrikáról. Pedig a fecskék már elrepültek, nem csivogtak a villanyvezetékeken, és eljött az a nap is, amikor három másik gólyacsaláddal együtt ők is útnak indultak.

Bertóti Johanna: A fodrász

                                                           vörösre

                                                           sárgára

                                                           barnára

                                                           lilára

                                                           festi az ősz

                                                           a fák lombját

                                                           s végül

                                                           kopaszra

                                                           nyírja

                                                           őket

                                                           színtelen lesz 

                                                           a dombhát

                                                          a vörös

                                                          a sárga

                                                          a barna

                                                          a lila

                                                          hajfürtökként

                                                          aláhullt

                                                          csattog még

                                                         a szellőolló

                                                         s ha végzett

                                                         továbbszáguld

Fent: Cserháti Hajnalka illusztrációja