Miklya Zsolt: A csodatükör

    Eszterkó már ötéves korától az iskolába készülődött. Anya, aki tanító néni, bevitte néha az iskolába. Hú, az volt csak az igazi! A nagyok már mind olvasni, meg írni tanulnak, ismerik a betűket, meg a számokat is. Eszterkó is elszámolt már legalább huszonötig, csak a kilencet meg a nyolcat keverte mindig össze, nem beszélve a tizenkilencről meg a tizennyolcról. De azért lelkesen megszámolt mindent, ami az útjába került.

    Atilka viszont fütyült a számokra, neki aztán mindegy volt, hogy kilenc vagy nyolc vagy tizenkilenc. Őt csak a színek érdekelték. No meg az illatok és az ízek. A fehér porcukor, a piros málnadzsem, a barna kakaó. Legszívesebben a konyhában tartózkodott, órákig ácsorgott Anya mellett, s figyelte, ahogy gyúrja a tésztát, pucolja a répát, süti a palacsintát. Hú, az a palacsinta! A kert végéből is megismerte az illatát, és szaladt befelé a konyhába, hátha akad majd egy szakadt, amit csak megenni érdemes. Legnagyobb bánata volt hát a Pirosoviban, hogy ott a konyhába csak a felnőttek mehettek be, meg a naposok hordhatták a tányérokat, evőeszközöket, de ő még kicsi volt, nem lehetett napos. Maradtak hát az illatok, a párolgó, gőzölgő levesek, húsok ínycsiklandó illata. Eszterkót mindez hidegen hagyta. Ő a legfinomabb ételben is csak turkált, s nagy nehezen evett meg kilenc vagy nyolc falatot, ha olyanja volt. A konyhában is az edények, az evőeszközök, no meg a terítés, a mosogatás érdekelte. Ő volt a legboldogabb, ha Anya megengedte, hogy felkösse virágmintás  kötényét, felálljon a kissámlira, és öblögesse az edényeket.

    Mostanában leginkább a betűk érdekelték. Látta, hogy Apa meg Anya mást se csinál otthon, csak olvas, meg ír, hát ő is olvasni próbált, már akkor, amikor még fordítva tartotta kezében a könyvet.
Szóval a betűk, amik a könyvekben sorakoznak. Hm. Azokat kell olvasni, de hogyan? Melyik mit jelent?

Legelőbb az Eszterkó-betűt tanulta meg leírni:

Aztán sorra a többit:    

        

Sugárzott az örömtől, amikor végre sikerült lemásolnia.

– Nézd, leírtam a nevem! – mutatta Anyának.

Ő mosolyogva borzolta meg a haját.

– Ügyes vagy, de nézzed csak, mindent fordítva írtál – mutatta mosolyogva.

Eszterkó nem sokat törődött ezzel. Azontúl minden rajzán ott díszelgett, méghozzá középen, jó nagy betűkkel a neve.

– Ó, én kis balkezesem – gondolta magában Anya –, hát neked ilyen fordított a világ? No nem baj, majd megtanulod! – és hagyta, írja csak boldogan újra meg újra úgy a nevét, ahogyan ő lát. Még Jutka óvó néni is mosolygott, amikor meglátta rajzán a tükörnevet a háztető fölött, és megsimogatta Eszterkó haját.

– Te már le tudod írni a neved? Jaj, de ügyes vagy!

 Nem is lett volna semmi baj, ha a háztetős rajza ki nem kerül a faliújságra. Tibi testvére, Ákos, amikor öccséért jött az óvodába, észrevette a fordítva írott betűket. Ő már másodikos nagyfiú, és büszke rá az egész család, hogy milyen jó tanuló. Még Tibi is dicsekedett vele az óvodában. Eszterkó hát úgy nézett föl Ákosra, mint valami szentre, még a nevét is áhítattal ejtette ki.

Szóval Ákos észrevette a fordítva írott betűket, és fölnevetett:

– Hát ez meg mi? Ki firkálta ide? A betűket nem is így kell írni – és Ákos nevetése az udvarra, az utcára, de még otthonra is elkísérte a megbántott Eszterkót. Eltűntek rajzairól a fordított betűk, sőt, még a rajzai is megfogyatkoztak, pedig máskor, ha hazajött az óvodából, sokszor csak vonult a szobájába, s vette elő a színeseit és rajzfüzetét.

Anya vette észre, hogy történt vele valami.

– Mi bánt, kicsim? Mi történt, hogy nem akarsz rajzolni mostanában?

Nem válaszolt, csak a száját szorította össze. Később sem árulta el, hogy mi bántja, csak húzódozóbb lett meg bújósabb, reggelenként alig lehetett öltözésre bírni, mert mindig csak Anya meg Anya... Apa azt mondta, olyan lett mostanában, mint egy elvarázsolt békakirálykisasszony.

    Egyik délután tört meg a varázs. Anya megint bevitte magával az iskolába. Az első padba ült, az ajtó felől, mint máskor. Nézegette a színes képeket, mellette a betűket, és szomorkodott.

– Az én betűim nem is igazi betűk, mint ezek – gondolta.

Az írólap, amit Anyától kapott, még teljesen üres volt, nem volt kedve rajzolni rá. Csak nézte a betűket nagy búsan. Aztán, mintha valaki megfogta és vezette volna a kezét, leírta a papír közepére a nevét. Tükörírással, mint eddig. Már újra ott motoszkált fejében a gondolat, hogy ezek nem is igazi... amikor valaki megérintette.

Nincsennekineve kisfiú ült mellette a padban.

– Nézd csak, így kell elolvasni – és egy zsebtükröt tartott a betűsor elé. Betűzve olvasta össze:

– E-SZ-T-E-R-K-Ó. Látod, jól írtad le, csak fordítva, de a tükör visszafordítja neked. Most próbáld meg leírni úgy, ahogy a tükörben látod! – tette hozzá biztatón.

Sikerült. A betűk engedelmesen vágtak hátraarcot Eszterkó keze nyomán. Most ezt is megnézték a tükörben, és ott állt a régi név, a fordított, amit Ákos kinevetett. Eszterkó nagyot kacagott, s ezzel megtört a jég, pontosabban a varázs, volt, nincs többé békakirálykisasszony.

– Anya! Anya, nézd! Most már rendesen le tudom írni a nevem! Igazi betűkkel! – lelkendezett, és odaszaladt Anya íróasztalához, ahol a dolgozatokat javította.

– Eszterkó! Hát sikerült? Ó, de nagy lányom van nekem! Már majdnem iskolás... – azzal megigazította szemüvegét, és újra a füzetek fölé hajolt.

A majdnem iskolás pedig boldogan ment vissza a helyére, az ajtó felőli első padba, ahol nem ült már senki, csak az asztallapon villant egyet az ottfelejtett zsebtükör.

Fent: Vajda Melinda illusztrációja