Csipp-csöpp, maszatol odakint az eső. Csöpög, szemerkél
napok óta. Hol jobban, hol kevésbé. De
megállíthatatlanul.
Nyiff-nyaff, nyekereg odabent Kisjutka. Nyűglődik, szenved
napok óta. Hol jobban, hol kevésbé. De megállíthatatlanul.
- Befejeznéd? - szól rá Anya a konyhából. Anyának persze
könnyű. Egész nap nyomogathatja a mosógép gombjait, csörömpölhet az edényekkel,
nem szól rá senki.
Kisjutka nyafog tovább. Hogy csöpögős. És hűvös. De
legfőképpen u-nal-mas ez a
vasárnap délután.
- Befejeznéd?? - vakkant rá Zolka a leckéje mellől. Zolkának
persze könnyű. Érdekesnél érdekesebb dolgokkal foglalkozik az iskolában. És ha
Zolka tanul, nincs helye mellette egy Kisjutka-féle óvodásnak.
Kisjutka nem bír magával. Fejen áll a díványon. Felmászik
Apa íróasztalára.
- Befejeznéd??? - kiabál rá Apa. Felkapja Kisjutkát, beviszi
a csupa fodor-csupa lila kislányszobába, és rácsukja az ajtót.
Apának is könnyű,
persze. Egész nap ülhet a számítógép előtt, neki nem lesz kocka feje a
képernyőtől. Nézi a számokat, észre sem veszi, milyen rettentően unalmas egy
esős októberi vasárnap délután.
- Befejeznéd? - kérdezi egy ismeretlen hang.
Felpislant Kisjutka: hogy került a szobába ez a… biztos
valami nagy hatalmú tündér. Földi halandó nem merne a vajszínű szőnyegre lépni
ilyen koszos gumicsizmákkal.
- Unatkozol, galambom, ugye? - kérdezi a furcsa néni, és
közben őszilevél-mintás esőkabátjáról csinos kis tócsába csepeg a víz. - Rettenetes az eső idebent. De ha tudnád,
milyen muris - odakint!
Ezzel elővesz egy őszilevél-mintás esőkabátot meg egy kis
gumicsizmát a cekkeréből, és odanyújtja a kislánynak. Az meg belebújik a
gumicsizmába, felveszi az esőkabátot, közben - nem is szipog már - megkérdezi:
- Te valami nagy hatalmú… szóval tündér… esetleg bo…
- Dehogy, galambom, én csak egy egyszerű Esőanyó vagyok.
Ilyenkor októberben már barna meg öreg, de látnál, mikor az áprilisi záporral
szaladgálok a réten!
Esőanyó megfogja Kisjutka kezét, int egyet, szélesre tárul
az ablak. A függöny vidáman lebben utánuk, ahogy kirepülnek az utcára.
Csöpp-csöpp, maszatol, csöpög, szemerkél az eső. De Kisjutka
nem nyekereg már. Bandukol kézen fogva a nagy hatalmú Esőanyóval, minden tócsába
belelépnek, minden faágról lerázzák a vizet.
Az ablakokból a nagyobbak tátott szájjal, a kisebbek
irigykedve nézik a flúgos nagymamát, aki ilyen szörnyű időben sétál az
unokájával. Hát ha még azt is látnák, hogy a játszótéren, amikor Kisjutka
megkérdezi: "Hintázhatok?", az ál-nagymama rákacsint, hogy: "Nem
vagyunk cukorból!"!
Nemsokára visszaérnek a nyitott ablak elé. Az eső még mindig
csepereg, Kisjutka majdnem elkezdi újra a nyávogást:
- Muszáj máris hazamenni?
- Tudod, hány gyerek unatkozik még, galambom? - csitítja az
Esőanyó. - Menj, meglátod, vár még valami meglepetés ezen a délutánon…
Kisjutka szemvillanás alatt a gyerekszobában találja magát.
Ha nem lenne az a szép nagy nedves folt a szőnyegen, azt hinné, álmodta csak az
Esőanyót.
- Unatkozol, kincsem? - nyit be hozzá Anya. A vacsora már a
tűzhelyen rotyog, Zolka épp a táskáját pakolja, Apa is feláll a számítógép
mellől.
- Bizony, szörnyű ez
az esős délután idebent - somolyog Kisjutka. - De ha, mondjuk, elmennénk
sétálni…
- Végül is, nem vagyunk cukorból! - dünnyögi Apa. Zolka már
húzza is a gumicsizmáját, Anya meg nyúl a fogasra a kabátokért.
- Hát ez meg honnan van? - forgat értetlenül egy nedves,
őszilevél-mintás kis esőkabátot.
Fent: Maros Krisztina illusztrációja
:o)
VálaszTörlés