Simon Réka Zsuzsanna: Szeretem az epret

Megkondult a déli harang. A tűző nap mintha egy harapásból akarta volna bekebelezni augusztus utolsó napját. Fortyogott a sütni akarástól. Az emberek behúzódtak lesötétített kőházaikba. Csak egy maszatos képű, borzos kis csibész ugrált a főutca közepén. Hóna alatt vaskarika, kezében bot. Dúdolgatott, lyukas cipőjével rúgta a port. Meg-megállt, ide-oda tekintett, hátha valahonnan felbukkan egy játszótárs. A templom faragott kapuja mellett egy kóborkutya komótosan nyalta elfáradt talpát. A maszatos képűre nézett, majd farokcsóválva eliszkolt. A kisfiú a nyomában.  Két szűk kis utca, egy gyomnövényes kert, és utol is érte. A kutya egy szipogó, copfos kislány lábához dörgölőzött.

            − Szia. Te sírsz? − kérdezte a kisfiú.

A kislány bal kezével szétkente arcán a kibuggyanó könnyeket. Jobb markában gyűrött papírzacskót szorongatott.

− Miért itatod az egereket? − ült le egy fatönkre a kis borzas.

A copfos összeráncolta a homlokát, és hátat fordított.

− Én is szoktam szomorkodni.  Olyankor mindig valami szépre gondolok. Például egy érett óriáseperre. Nagyon szeretem az epret. Ha eperre gondolok, mindig  elmúlik a bánatom.

A kislány halkan szipogott. Mutatóujjával  apró köröket rajzolt a porba.

− Te ettél már epret? − folytatta a maszatos képű. − Én ettem egyszer kilencet. Az apukám hozta valahonnan egy kastélyból. Pont olyanok voltak, mint azok ott a szoknyádon. Milyen szép a szoknyád!

A kislány nem szólt, fel sem nézett, a földet bámulta.

− Nem vagy valami bőbeszédű.  Azt mondják, én sokat beszélek. Néha nem is, de mit csináljak, ha az emberek nem szeretnek egymással cseverészni. Beszélek helyettük is. Jé, már nem is szipogsz! Az jó jel. Biztos te is eperre gondoltál, ugye?

A copfos mintha elmosolyodott volna. Már nem ült háttal. Néha lopva a kisfiúra nézett, a szoknyája ráncait egyengette.

− Örülök, hogy itt vagy. Itt ez a vaskarika, kölcsönadom, ha akarod. Ezzel a bottal ütögetheted lefele a domboldalon.

A kislány hirtelen felpattant,  megállt a kis csibész előtt és puszit nyomott az arcára.

− Én is szeretem az epret − mondta, és a kisfiú felé nyújtotta a markában szorongatott papírzacskót.

A maszatos képű szótlanul bámulta, ahogy a kislány eltávolodik. Lassan, óvatosan szétnyitotta a zacskót. Három szem érett földieper volt benne.

Fent: Horváth Mónika illusztrációja