Ovlachi Aliz: Csodalma

Agócs Írisz illusztrációja

Peti negyedik osztályos. (Lesz. Jövőre. Hogy idősebbnek higgyék, mindig nagyobbnak mondja magát).

Nagymamája egy napon feljött vidékről látogatóba a sárga busszal, és hiába kérték Peti szülei, hogy ne cipekedjen, ha mást nem is, egy kosár frissen szedett piros almát csak hozott a kertjéből.

Peti anyukája egyenként megmosta és felsorakoztatta őket a kamra polcára: épp harminc darab mosolygó-nevető, piros alma volt. Jó lesz Petinek, minden nap megeszik majd egyet ebben a hónapban. Másnap reggel, amikor a kisfiú iskolába indult, édesanyja belecsempészett egy szép almát az iskolástáskájába.

            Peti vidáman lépkedett a buszmegálló felé, amikor hirtelen meglátta az utca sarkán éppen bekanyarodó buszt, így hát sietősre fogta a lépteit. A nagy sietségben még a táskája is kinyílt, és felszálláskor kigurult belőle az alma, be egyenesen a busz alá. A busz gyorsan tovahaladt a megállóból, az alma pedig ottmaradt a földön, porosan és elhagyatottan.

Kisvártatva arra jött egy botjára támaszkodó bácsika, és megpillantotta a buszöbölben árválkodó, poros almát. Odament hozzá, kicsit talán még beszélgetett is vele (az öregek, ki tudja miért, szívesen szóba elegyednek bárkivel), majd felemelte és elindult a buszmegálló melletti szemeteskuka felé. Megpróbálta beledobni a poros almát a kukába, de nem sikerült, az alma éppen a kuka mellé esett, le, a fűbe.

− Én le nem hajolok még egyszer, dobja bele más! − morogta az öreg bosszúsan, és elindult hazafelé, mert közben elfelejtette, hogy eredetileg épp a boltba indult.

Az alma elszontyolodott. Nem mintha szívesebben kötött volna ki egy kukában, a szemetek között, de azért ezt az útszélre vetettséget mindenképpen megalázónak érezte. Azon gondolkodott, hogy mihez is kezdjen az életével?

− Teszem azt, megvárhatnám a holnap reggelt... Kicsit leporolom magam, és amikor Peti megint iskolába indul, észrevétlenül beleugrom a táskájába!

Ezen kicsit kuncogott is magában, tetszett neki az ötlet.

− De mi van, ha Peti holnapra megbetegszik, mondjuk torokgyulladása lesz, és nem jön iskolába? Sebaj, akkor beleugrok valaki más táskájába, nekem aztán édesmindegy! − határozta el magát az alma.

Később azonban mégis elbizonytalanodott:

− Lehet, hogy kicsit elhamarkodtam a dolgot... Az ember mégsem hozhat döntést a jövőjéről ilyen hebehurgya módon... Mert lehetnék például almafa is. Vannak magjaim... Lássuk csak, ha jól számolom, van legalább öt magom. Szerintem az elég egy almafához.

Az almafává válás azonban hosszú időt vett igénybe: éveket. Szerencsére a buszmegálló mellett növekvő kis almafát senki sem háborgatta, így néhány év alatt az apró magokból bő termésű, sudár fa lett.

A kis fa ragyogott a boldogságtól. Tavasszal rügyet bontott és virágba borult, nyár végére pedig ott piroslottak az ágai között a csodás termések. Reggelente, amikor a gyerekek iskolába indultak, titokban mindig belepottyantott egy-egy szép almát a táskájukba, amíg a buszra vártak. El is nevezték az emberek csodalmafának, s nagy becsben tartották, tán még ma is tartják, ha azóta többedmagával együtt ki nem száradt.