Miklya Luzsányi Mónika: Bolondgombák

A nagyi városát erdők vették körül. Meg hegyek. Anya szerint inkább csak dombok. Hát tényleg nem voltak túl magasak, viszont erdő borította mindegyiket. És az erdőbe kisvonattal lehetett kimenni. A kisvonat zöld volt és szuszogott. Pont úgy lihegett, mint nagyi, amikor az emelkedőn kaptattak fölfelé. És fürgén gurult, ha lejtőhöz értek. A kisvonat is, meg a nagyi is.

       Nagyival sokat jártak ki az erdőbe Somáék. Jobban mondva nagyival, papival meg Samuval. Csak rájuk nem lehetett számítani. Mármint Papira meg Samura. Mert amint elérték a Sásos tavat, már meg is álltak, le is táboroztak, s szerelték össze a pecabotjaikat. Aztán lesték a vizet egész nap, hogy mozdul-e. Hát nem nagyon mozdult. Na, jó. Megmoccant naponta mondjuk háromszor. Vagy négyszer. Persze Samu iszonyú büszke volt, hogy milyen jó kapás volt, meg mekkora halakat fogott.

De Somát a halak nem izgatták. A Sásos tó sem.

Az erdő viszont annál inkább.

Úgyhogy ők a nagyival mindig nekiindultak az erdőnek a turistaúton. Nagyi szuszogott elöl, Soma meg utána. Néha, amikor kiszélesedett az út, egymás mellett is tudtak haladni. Ilyenkor nagyi mindig mesélt. A fákról. A virágokról. Még a mohákról és a zuzmókról is tudott mesélni. De legjobban a gombákat szerette. Minden kiránduláson megrakták kis kosárkáját gombával, amit aztán lent a Sásos turistaházban megmutatott Menyus bácsinak, az erdőkerülőnek. Menyus bá értett a gombákhoz. Sok mérges gombát lefülelt már, de nagyi kosarában sohasem talált olyat, ami rossz lenne.

– Te minden gombát ismersz, nagyi? – kérdezte egyszer tőle Soma.

– Á, dehogy. Viszont csak azokat szedem össze, amiket jól ismerek.

– És hogy ismerkedtetek meg?

Nagyika nagyot nevetett, aztán körbemutatott:

– Hát, itt. Az erdőben. Hol máshol? – és már hajolt is le, mert valami sárgásat látott megvillanni a gyökerek között. – Nézd, sárga rókagomba. Szégyenlős fajta, még a föld alá is elbújik, úgy kell kicsalogatni onnét. Könnyű is összekeverni néhány testvérével, amik mérgezők.

– Bolondgombák, bolondgombák – kuncogott fel Mikula Soma zsebében.

Soma ijedten nagyira kapta a tekintetét, vajon észrevette-e kisbarátját, a zoknimanót. De szerencsére nem, mert a rókagombával volt elfoglalva, hogy mihamarább kicsalogassa a föld alól.

– Mit csúfolódsz itt nekem? – mordult rá Soma a ficánkoló zoknimanóra.

– Te is csúfolódnál, ha tudnád, hogyan lettek mérgesek a gombák.

– Miért, eredetileg nem voltak mérgesek?

– Ugyan, dehogy!

– Nem? – kérdezte gyanakodva Soma. – És miért lettek aztán hirtelen azok?

– Háááát, én nem tudom – mondta pirulva Mikula, és már bújt volna vissza Soma nadrágzsebébe.

De Somát nem olyan fából faragták, hogy csak úgy hagyja eliszkolni a zoknimanót.

– Na – kérdezte, amikor újra előhalászta a zsebéből –, mi van a mérges gombákkal? Ki bosszantotta fel őket?

– Nem… Nem én… – rázta a fejét hevesen Mikula.

Soma összeráncolta a homlokát, mint ahogy apa szokta, amikor füllentésen kapja a fiait.

– Tényleg nem! – vágta ki Mikula. – Én csak segítettem a többieknek. Egy kicsit.

– Igen? És miben?

– Hááááááát… Lehúzni a bocskorukat. De csak az egyiket!

Soma megint összehúzta a szemöldökét, hiszen azt már tudta, hogy a gombáknak csak egy bocskoruk van. Már amelyiknek. Mert nem minden gomba bocskoros. Aztán persze kiderült, hogy régen a gombáknak két lába volt. Egy jobb és egy bal. És bizony mindegyiknek volt bocskora. Mind a két lábán. De ha aludtak, levetették a bocskoraikat, s odatették maguk mellé, hogy reggel felhúzhassák a lábukra, s folytathassák az őrállást. Mert ők vigyázták az erdőt, hogy senki idegen be ne hatoljon a területükre.

Igen ám, de a zoknimanók – akik egyébként félpár zoknin éltek – egyszercsak rákaptak a gombabocskorra. Éjszakánként kiosontak az erdőbe, s ellopták a gombák bocskorait. Az volt ám az igazi finomság! Az igazi ínyenc falat. Soha zoknimanó nem evett még finomabbat.

De nem tartott sokáig a jó világ. Mert a gombák felmérgelték magukat. Ki látott már ilyet? Őrt állni félbocskorban? Lehetetlen. Akkor már inkább féllábon! S onnantól kezdve nem is növesztettek maguknak két lábat, csak egyet. S bocskort se húzott mindegyik. De amelyik húz, az majdnem mind mérges gomba. Azt jobb, ha meg sem közelítik a zoknimanók. Sőt. Senki emberfia. Persze vannak olyan bocskoros gombák is, amik egész barátságosak. Mint a Nagy Őzláb. Ő például teljesen szelíd. De vajon ki merne megközelíteni egy Nagy Őzlábat? Senki. A zoknimanók nemzetségéből legalábbis, biztos, hogy nem.

Diego Mora nagyon mérges gombái itt laknak: http://www.cosmodrilos.com/