Berg Judit: Répa vitéz

          

          Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy kastély. Abban lakott egy pocakos király, aki nagyon szeretett enni. Sok dolga volt a főszakácsnak: minden ebédre háromféle levest, háromfajta főzeléket főzött, húsokat sütött, káposztát párolt, krémeket, mártásokat kevert, pogácsát szaggatott, tésztát gyúrt. De hiába készített finom lakomákat, ha közben mindig morgott, veszekedett. Ő volt a legmérgesebb szakács a világon.

– Ej, nézd már, micsoda fonnyadt saláta, milyen sápadt paradicsom! Belőletek készítsek én salátát? És ez a krumpli? Micsoda kis vacak! Hát ez a kolbász? Vékony, görbe, szemétbe való ez, nem a király asztalára!

          Így morgott a szakács egész nap. Hiába vették a legszebb gyümölcsöket a piacon, a legszebb húst a hentesnél, semmi sem volt elég jó neki. A kukták is eltanulták a szakácstól a morgást, ők is veszekedtek egész nap. Ha pedig már semmi sem jutott az eszükbe, hát ráförmedtek az almákra:

– Hiába mosolyogtok ti ott a polcon! Belül biztosan kukacosak vagytok mind.

Aztán egy szép napon különösen rossz kedvében volt a szakács. Már korán reggel elkezdte a morgolódást.

– No nézd csak, ezt a halom zöldséget! Fonnyadt a karalábé, büdös a hagyma! És ez a répa! Olyan vékony, mint a giliszta!

A zöldségek egy ideig hallgatták a szidalmakat, de a répa végül megelégelte. Kiugrott a szakács kezéből, fel a polcra, és onnan kiáltotta:

– Zöldségek, gyümölcsök, barátaim! Ne tűrjük tovább ezt a gyalázatot! Ha nem vagyunk elég jók a szakácsnak, hát ne főzzön belőlünk ebédet!

– Úgy van, úgy van! – helyeseltek a krumplik, és legurultak a deszkáról, be a konyhaszekrény alá.

– Visszajönni! – ordított a szakács, és hatalmasat csapott az asztalra.

Több se kellett a karalábénak meg a petrezselyemnek: futásnak eredtek. Utánuk gurult a hagyma meg a karfiol. Meg sem álltak szekrény tetejéig.

– Kukták, gyerünk, fogjátok meg őket! – vezényelt a szakács.

– Ne hagyjuk magunkat! – kiabált Répa vitéz a polcon.

A kukták megpróbálták fakanállal kipiszkálni a krumplikat a szekrény alól, de föntről a fejükre ugrottak a zöldségek, ütötték-vágták őket, ahol érték. Egy nagy libacomb fejbe kólintotta a szakácsot, a csirkelábak pedig a kuktákat rugdosták.

– Segítség! – kiabált a szakács, de egy hatalmas cipó bebújt a szájába, hogy ne tudjon megszólalni többet.

– Kötözzük meg őket! – vezényelt Répa vitéz, és a tészták előtekeredtek, hogy gúzsba kössék a kuktákat.

A király eközben hiába várta az ebédet. Amikor elunta a várakozást, leküldte a szolgáit a konyhába, nézzék már meg, mi történt. De amint beléptek a szolgák, nyakukba zúdult egy tál lencse. Az almák leugráltak a polcról, s a rémült szolgák lába alá gurultak. A szolgák megbotlottak, hasra estek. Akkor aztán őket is megkötözték. Hatalmas volt a felfordulás, minden étel kiabált, szaladgált. Répa vitéz buzdította őket:

– Csak így tovább! Üsd, vágd, nem apád!

Ám egyszer csak csendben kinyílt az ajtó, és bekukucskált valaki. A király kicsi fia jött le a konyhába, mert már nagyon várta az ebédet.

– Mit történik itt?

– Megbüntettük a szakácsot meg a kuktákat! – kiabált a sok ennivaló.

– Nagyon erősek vagytok – csodálkozott a kis királyfi. – Egyedül győztétek le őket?

– Bizony ám! Meg a szolgákat is! – büszkélkedett Répa vitéz.

A királyfi ámult-bámult.

– Répa vitéz! Te igazán bátor vagy!

– Nem csak én! A többiek is!

– Látom! – bólintott a kis királyfi, aztán megkérdezte. – Akkor ma nem ebédelünk?

– Haragszunk a szakácsra – magyarázta Répa vitéz. – Csúfol bennünket.

– Én még sosem láttam ilyen szép, erős zöldségeket és húsokat – mondta a királyfi. – Kérlek szépen, ne haragudjatok.

– A szakács szerint belőlünk nem is lehet finomat főzni! – panaszkodtak a csigatészták.

– Dehogynem! Az én kedvencem a zöldségleves csigatésztával. És a lencsefőzelék kolbásszal – jelentette ki a királyfi.

– Nem is tudom – gondolkozott Répa vitéz. – Ha a szakács megígéri, hogy nem morgolódik, nem csúfol minket máskor, akkor talán megbocsátunk.

– Persze, hogy megígéri! – dobbantott a kis királyfi. – Olyan szépek, frissek vagytok. Dicsérni kell benneteket, nem csúfolni.

A szakács ijedten bólogatott. A cipó kiugrott a szájából, és akkor már meg is szólalt:

– Ígérem, ígérem. Többé rosszat nem mondok. Csak eresszetek szabadon!

– Mindenki a helyére! – vezényelt Répa vitéz, és leugrott az asztalra.

A többi zöldség, gyümölcs, tészta, hús szépen visszamászott a helyére. A szétszóródott lencsék beugrottak a tálba, csak a szalonnának kellett segíteni, mert a nyakában lógó madzag beakadt a fiók gombjába.

– Mehetsz kezet mosni, kis királyfi! – integetett Répa vitéz. – Fél óra múlva kész az ebéd.

Megjelent a Meseleves c. könyvben, Ecovit Kiadó, 2011., Bp., Illusztrálta Gévai Csilla