A családom ősi nemesi család volt,
Kőpadlós paloták, régi, avítt, pácolt
Bútorokkal teli fényűző szobák,
A pórnépnek álmok, nekem kalodák.
Dédapám s ősapám a királyért harcolt,
Zászlókra esküdött, jobbágyokat
sarcolt,
A dölyfös herceg volt ősi ellene,
Bár nem tudta senki, mi gond volt
vele.
Kezembe kardot adtak és gyilkos
rapírt,
Hogy életem árán őrizzem a sírt,
Hol száz ősöm fekszik, vívjak
háborút,
Holott a messzeség vonzott és az út.
Egy napon megláttam a herceg leányát,
Kacér kis mosollyal lebbentette
fátylát
Templom kapujában, szombat délelőtt,
Soha többé nem lehettem már, ki
azelőtt.
Egy teherhajóval szöktem el hazámból,
Sosem lesz elég rég, sosem elég
távol,
Rakodóként kezdtem, lógtam árbocon,
Végül a kormánykerék lett az
otthonom.
Tíz éve léptem a Sellőáriára,
Kétszer kormányoztam el Hortenziára,
Múltamra nem utal gyűrű, sem papír,
Csupán méltatlan gúnynevem: Rapír.
Fönt Paul Klee: Kalandhajó (Abenteuerschiff) című képe
Don Martalóc története, folytatásos mese, kiegészítés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése