Szevasz, te nyár, meg jó
napot!
– köszönt a medve jó nagyot.
Szevasz, te szép meg jó idő,
de jó: ma nem kell hócipő!
Röpíti őt a medvetalp
a tó felé, amerre tart.
Meg ott a hely, a mézlelő,
tehát sietve lépdel ő.
Csuporba mézet tölt bele,
aztán irány a tó fele
– örül, hogy nincs ma nedves
ég
(a nyári zápor medveség).
Kirándulás, vakáció,
a tó, ha jó, haláli jó!
– kiált a medve, és halad,
eléri most a nagy tavat,
magára húz egy strandnacit,
vetődik, mint a nagymacik:
előre hassal vízbe csap,
de jó fürödni néhanap!
Olyat repült, akár a pinty,
a talpa már medret tapint,
nyakáig ér a tó vize…
De hogy jön most a méz ide?
Töpreng kicsit, fejet vakar:
hosszú az ész – rövid a kar.
Na jó, elég volt, nincs mese,
nem ugrik ő ma már bele,
kimászik inkább, körbenéz:
gyerünk, roham, irány a méz!
Csuporba mártja két kezit,
vagy hát a mancsot: étkezik.
Belakna jól, ha volna még
– ez is milyen nagy medveség:
két mancsa van, és egy csupor,
tűnődik medvénk, és csukol.
(Megjelent a Régi kincsek - dudorászós versikék
c. kötetben, Móra, 2011)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése