Berg Judit: Hárfa

           Elérkezett a Tenger napja. A tündérek sárkányháton érkeztek a tengerpartra. A világítótorony tövében megálltak, hogy megcsodálják a végtelen kék vizet. Eközben a két sárkány, Rolf és Albert kis hajót hurcolt elő egy rejtett sziklabarlangból. A csöpp vitorlást gondosan a parti sziklákhoz kötözték, aztán búcsút intettek, és visszarepültek a szárazföld mélyére.

            Panka, Csiribí és Bonifác soha életében nem látta még a tengert, így el sem tudták képzelni, milyen gyönyörű. Nelly elégedetten figyelte barátai ámulatát.

           - Ugye, megmondtam, hogy összeér az éggel? És olyan mély, hogy akármelyik nagy hegy el tudna bújni a mélyén.

            Panka lerúgta a cipellőjét, hogy belegázoljon a vízbe. Nagyot kacagott, mikor egy hullám megcsiklandozta a lábát.

           - Ideje hajóra szállnunk, különben lemaradunk a muzsikáról! – figyelmeztetett Nelly.

           - Nem hallgathatnánk inkább a partról? – kérdezte Bonifác, aki egy ideje gyanakodva méregette a kis hajót.

           - Nem lehet – rázta a fejét Nelly. – A Tenger napján a hableányok a távoli sziklákon ülve zenélnek. A partról semmit sem hallani.

           - És ha sárkányháton mennénk? – alkudozott Bonifác.

           De Nelly szigorú volt.

           - A sellők nem találkozhatnak sárkányokkal. Ha Rolf és Albert hátán repülnénk a sziklákhoz, minden hableány vízbe ugrana előlünk, és elmaradna a Tenger napi muzsika. A sárkányok már különben is hazamentek.

            Nem volt mit tenni, a tündérek beszálltak a kis vitorlásba. Óvatosan maguk mellé helyezték Nelly fedeles kosarát, amiben az enni- és innivalókat hozták. Panka a csónak orrába ült, Nelly a kormány mögül irányította a fiúkat.

           - Bonifác, horgonyt felhúzni! Csiribí, vitorlát kibontani!

            Nelly türelmetlenül forgolódott. A víz alig fodrozódott a szellő gyenge sóhajtásaitól, hiába feszítette Csiribí a vitorlát, a hajó egy helyben ringatózott. Panka a táskájába nyúlt a furulyáért, hogy játsszon egy kis szélhívogatót. De nem sikerült a tengeri szelek kedvében járnia. Nelly végül előkapta a varázspálcáját. Barátai ijedt pillantását látva nyugtatóan közölte:

           - Nem fogom elrontani. Már rengeteget gyakoroltam.

            Megforgatta a csillagos varázspálcát, és elmormolt egy varázsigét. Szinte azonnal érezni lehetett, hogy feltámad a szél. A hirtelen jött fuvallat belekapott a vitorlába, és meglódította a hajót.

           - Látjátok, megy ez! – örvendezett Nelly. Aztán eltűnődött:

           - Olyan jó szél fúj, hogy akár nagyobb is lehetne a vitorlánk.

           Gyorsan a levegőbe rajzolt pár varázskört. A vitorla egy pillanatra ellazult, majd a kétszeresére nőtt.

           - Ekkora vitorlához nagyobb szél dukál! – kacagott Nelly, és már forgott is kezében a pálca. Erős zúgással érkezett hátuk mögül a széllökés, és a kis hajó most már szinte repült a vízen.

           - Elég lesz! – szökkent talpra Bonifác, mert Nelly újabb és újabb köröket rajzolt maga elé.

            De elkésett. A vitorla nőtt, növekedett, akkora volt már, hogy szinte felborult súlya alatt a hajó. A szél pedig szinte orkánná erősödött, sőt, hatalmas viharfelhők is megjelentek a láthatáron. Most már Nelly is megijedt, pálcáját az ellenkező irányba forgatta, de ettől csak a hullámok nőttek hirtelen hatalmasra. 

           - Kapaszkodjatok! – ordított Csiribí.

            Borzalmas vihar keveredett. Bonifác és Csiribí megpróbálta bevonni a nagyra nőtt vitorlát, de nem boldogultak vele. Egy hullám kettétörte a csónak kormánylapátját, aztán a következő szélroham az árbocot is magával vitte, vitorlástul. A hullámok veszett iramban sodorták a hajót, és hogy még nagyobb legyen a baj, Nelly fedeles kosara is a tengerbe esett.

            A négy tündér kétségbeesetten kapaszkodott a csónak peremébe, mindaddig, amíg alább nem hagyott a vihar, és tisztulni nem kezdett az ég. A part nem látszott, ötletük sem volt, hová sodorta őket a szél. Végül egy kis sziget bukkant elő a távolban, és a hullámok, mintha jóvá akarnák tenni a nagy pusztítást, a partra sodorták a megtépázott tündérhajót.

            A négy tündér fáradtan kecmergett ki a szárazföldre. Éhesek, szomjasak voltak, és szörnyen dideregtek. Szerencsére a nap már kacsingatott az esőfelhők mögül.

            A távolból csilingelő hang hallatszott. Mi lehet ez? Egészen elhagyatottnak, lakatlannak látszott a sziget. A tündérek csodálkozva indultak a hang irányába. Az egyik szikla mögött különös teremtésre bukkantak. Kedves arcú, vékony karú lány volt, de halforma testét deréktól lefelé pikkelyek borították. Haját hínárkoszorú díszítette. Az ő sírása volt a csilingelés.

           - Egy hableány – súgta megilletődve Nelly.

           - Miért sírsz? – lépett közelebb Panka.

            A hableány szemügyre vette az érkezőket, aztán szomorú hangon válaszolt.

           - Éppen előkészítettem a hangszeremet, hogy muzsikáljak a Tenger napján, de váratlanul rám tört egy vihar, és elszaggatta a hárfámon a húrokat. 

           - Ó – hajtotta le a fejét szégyenkezve Nelly.

           - Nincsenek póthúrjaid? – kérdezte Panka. – Az én hegedűmön is elszakad néha egy húr, de ki lehet cserélni.

           - Arra már nincs idő, hogy felhozzam a póthúrokat a mélyből – sírta a sellő, és a szeméből patakzó könnyek kis tóvá gyűltek egy sziklarepedésben.

           - Mutasd azt a hárfát – kérte Csiribí, mert arra gondolt, hátha a hajó megmaradt köteleiből készíthetne húrokat.

            A hableány hangszere kecses és törékeny volt. Hajókötéllel nem lehetett megjavítani.

           - Talán ha a nadrágom szárából kifejtenénk a cérnát, az jó lenne – töprengett Bonifác.

            De a sellőlány csak a fejét rázta. Még annál is vékonyabb, finomabb anyag kéne.

           - Nézzétek, szivárvány! – mutatta Nelly.

           - Igen, ez az! – szökkent a levegőbe Csiribí.

            Bonifáccal a nyomában az égre szállt, egyenesen fel, a szivárványig. Ott gyorsan elmagyarázták, mi történt. A szivárvány sejtelmes mosollyal hajtotta meg magát. Bonifác és Csiribí minden színből kihúzott egy leheletvékony szálat. Óvatosan feltekerték, és repültek vissza a szigetre. A tarka szálakat befűzték a hárfába, és jól megfeszítették. Kíváncsiságában a nap is félretolta a felhőket, hogy jobban lásson. Az égi szivárvány lassan elenyészett, de a szivárványhúrok ragyogó színben tündököltek a fényben. A hableány ujjai végigfutottak a hangszeren. A sosem hallott hang szépségétől a tenger felszíne lúdbőrös lett, ragyogó szikrák táncoltak a hullámok tetején.

           - Hadd tegyek értetek én is valamit! – mondta hálásan a hableány. – Mivel köszönhetném meg a segítséget?

           - Adj egy kis innivalót – kérték a tündérek. – Minden vizünk a tengerbe veszett.

           - Hát miért nem isztok tengervizet? – csodálkozott a hableány.

           - Nagyon sós – magyarázta Nelly.

            A hableány nem győzött álmélkodni. Hiszen a sellők csakis tengervizet isznak.

           - Akkor hullassatok pár csepp könnyet – javasolta. – Ha lecsorog és összegyűjtitek, azt is megihatjátok.

           - De hiszen a könnyünk is sós. Majdnem annyira, mint a tenger.

           - Ó! – hitetlenkedett a hableány.  – A mi könnyünk olyan édes, mint a forrásvíz.

           - De hisz akkor van mit inni! – kurjantott Bonifác, és a sziklarepedésben összegyűlt tavacskára mutatott.  – Megihatjuk a te könnyeidet.

            A hableány kagylókelyhet vett elő egy kőhalom mögül. Megmerítették a kis tóban, és mind a négyen jót ittak belőle. A legfinomabb nektárnál is jobb íze volt a sellőlány könnyeinek. A tündérek úgy érzeték, szétárad lelkükben a boldogság.

            A sziget túlsó végéből halk muzsikaszó csendült. A hableány felemelte a hárfát, és intett Pankáéknak, hogy keressenek maguknak kényelmes ülőhelyet. A sziget minden oldaláról szólt már a zsongító zene. A hableányok köszöntötték dalukkal a tengert. A szivárványhárfa is megszólalt, hangja beleolvadt a közös muzsikaszóba. A nap már lenyugodott, mire a sellőlányok abbahagyták a dalt.

           - Gyönyörű volt – sóhajtott Panka.

           - Már csak azt nem tudom, hogyan fogunk hazajutni – tűnődött Csiribí. – Se kormányunk, se evezőnk, se vitorlánk, ráadásul még be is sötétedett.

            A hableány eltűnődött, majd daloló hangján, a hableányok vízcsobogáshoz hasonló nyelvén kiáltott valamit társainak. Mindenfelől csilingelve, csobogva érkezett a válasz, és a hableány bátorító hangon így szólt:

           - Üljetek be bátran a megkopasztott csónakba, és mutassátok az irányt, merre mennétek.

           Bonifác, Csiribí és Panka tanácstalanul forgolódott, de Nellynek jó ötlete támadt.

           - A parton áll a világítótorony. Annak a fénye majd vezet minket.

            Elbúcsúztak a hableánytól, és a hajóba telepedtek. Odafent a szigeten egymás után csendült fel újra a sellők muzsikája. A tenger szelíden fodrozódott, aztán egy hullám felkapta, és a part felé repítette a tündércsónakot.

Megjelent a Tündérzene c. kötetben (Panka és Csiribí 5., Pagony Kiadó, 2010. Illusztrálta Pásztohy Panka)