Majoros Nóra: A kutya és az eső

Agócs Írisz illusztrációja

Az első gazdája Bátornak hívta. Aranyozott láncot rakott a nyakába, a törzskönyvével dicsekedett mindenkinek, és válogatott ételeket vásárolt neki. Bátor nem igazán kedvelte a libamájat, a lánc pedig mindenbe beleakadt, amikor megszökött. A gazdája eleinte csak dünnyögött, amikor meglátta a lyukat a kerítés alatt. Szólt a kertésznek, aki betemette, de Bátor újabb és újabb lyukakat ásott. Ekkor már nem csak dünnyögött a gazda, hanem kiabált, és büdös dögnek hívta. Rendelt egy kőművest, és falat építtetett a kert köré. Bátor egy hétig csak szimatolta a falat, a gazda pedig elégedetten dörzsölte a kezét. Aztán eleredt az eső, és Bátor nem bírta tovább. Nyüszített és kapart, míg az ázott föld az egyik sarokban engedett, és kiszabadult. Soha többé nem engedték vissza. A gazda seprűt fogott, olasz lakásfelszerelés boltban vásárolt, formatervezett seprűt, és elkergette a kutyát.

A második gazdája egy csavargó volt, és a városszéli erdőben lakott egy lemezbódéban. Nyamvadtnak hívta, és ha talált valami harapnivalót, mindig megosztotta vele. Az aranyozott láncot eladta, abból egy hétig éltek fejedelmien, aztán sokat éheztek. A kutya szabad volt, akkor csavargott, amikor akart, mégis csak akkor ment el, amikor esett az eső. Aztán egyszer, amikor egy útja után visszatért a bódéhoz, nem találta a csavargót sehol. Szimatolta a nyomát, de az eső elmosta. Kódorgott a környéken napokig, míg valaki megfogta, és elszállította egy menhelyre, ahol egy kis ketrecben lakott két másik kutyával. A rács vastag volt, a padló beton, és egy táblára ki volt írva, hogy 16-os, 17-es és 18-as eb. Minden nap kapott enni, és sétálni is elvitték néha, és ő egykedvűen elviselt mindent. Csak akkor vonyított keservesen, amikor esett az eső.

Egy nap érkezett egy kicsi ember. Ráfonódtak a kezei a rácsra. Két nagy is jött vele. Hazavitték, és Bigyónak nevezték el. Barátságos kert lett az otthona, sok bokorral és hideg levelű liliomokkal, amik közé befeküdt, ha nagy volt a hőség, mégsem veszekedett vele senki. A nagy emberek etették, a kicsi emberrel meg labdázni lehetett és kergetőzni. A kerítés gyenge volt, hamar ki lehetett bújni alatta. Az új gazdái szorgalmasan tömködték a lyukakat, amiket a kutya ásott, de nem bántották, csak csóválták a fejüket.

Egyszer, amikor eleredt az eső, a kicsi ember sárga gumicsizmában, zöld esőkabátban egy nagy, színes esernyővel játszott az udvaron. Bigyó megérezte az eső illatát, orrával szétfeszítette a kerítés drótját, és elszökött. A kisfiú meglátta. Gondolt egyet, ő is kibújt a lyukon, és utána szaladt. Kertek alján követte a kutyát, sáros utakon, kukoricáson keresztül, átugrott egy patakon, egészen egy vadvirágos rétig. Ott végre megállt a kutya. Megállt a kisfiú is, és leguggolt a fűbe, hogy megnézze, mit csinál. Esőkabátja csuklyáján hangosan kopogott az eső.

A kutya a rét közepén táncolt. Az eső szemezésének ütemére ugrált és keringett. Mint tétel végén a cintányér, csobbant lábai alatt a pocsolya. Fülei lobogtak, farka, mint karmester pálcája, járt a levegőben. Leszakított levelek és fűkalászok repkedtek körülötte. Halkulni kezdett az eső. Bigyó elfáradt, fejét az égnek emelte, és hagyta, hogy esőcseppek potyogjanak a nyelvére. Aztán észrevette a kisfiút. Egy pillanatig habozott, aztán farkát csóválva odaszaladt hozzá. A kisfiú vizes kezével megsimogatta az ázott fejet.

− Most már menjünk haza.