Oldalak

2012. március 25., vasárnap

Miklya Luzsányi Mónika: Iringó és Imola (részlet)

Meleget hoztam

A hajnal hűvös harmattal ébresztette a tündérikreket.
– Ébredj, Iringó! Ébredj, Imola! Tavasz van végre!
Iringó egy ugrással kipattant az ágyból.
– Itt a tavasz! A kedvenc évszakom! Iriri-ururu! Gyere Imola, ébresszük fel a barátainkat!
De Imola álmosan dörzsölgette a szemét:
– Jaj, Iringó… Hagyjál… Hadd aludjak még egy kicsit.

– Ej, te durmoló! – rántotta le testvéréről a tölgylevéltakarót Iringó. – Ha rajtad múlna, átaludnánk az egész évet! Gyere, siess, rengeteg dolgunk van!
Mire Imola kibújt az ágyból, Iringó már rendbe is tette a tölgyfaodút, ahol a telet átaludták.
Kisöpörte a leveleket, letörölgette a port, még a kilincseket is megfényesítette, hogy csak úgy ragyogtak. Ragyogtak és repestek az örömtől, hogy nemsokára sütkérezhetnek a napon.
A két kis iriritündér előbb a patakhoz szaladt, de őt nem kellett ébreszteni, már vidáman csörgedezett.
Csiriri-csörörö patakmederben,
csörörö-csiriri kövek között
csibben a csobban a kicsi folyó,
csilingelő sok permetcsikó.
Iringó és Imola keresztülröppent a réten, s amerre csak jártak, felébredtek a virágok, a füvek.
Iriri-lila ibolya,
siriri-sárga kankalin,
sziriri-százszorszép, fehér,
ébresztő, elszaladt a tél!
Az erdő szélén bokorról bokorra suhantak, megültek az ágaikon, úgy énekeltek nekik:
Siriri-som, csiriri-csipke,
mogyoriri-mogyoró,
ébresztő, pattanj ki rügyszem,
hajts ki te ág, te nyújtózkodó!
A tündérikrek legnehezebb dolga a fákkal volt. Mélán és bánatosan álldogáltak. Volt annyi bú, tölgyfabú, bükkfabú, szilfabú, sőt még gesztenyebú is, hogy a testvérkék egészen megijedtek. Hiába énekeltek nekik, nem akartak felébredni.
– Jaj, mit tegyünk? – kérdezte Imola bánatosan. – Ilyen kopár marad idén az erdő?
Iringó is bánatosan rázta a fejét:
– Bururu, mit csináljak? Bürürü, mit tegyek? – Aztán hirtelen a homlokára csapott. – Majd a madarak! Úgyis ők ébresztik a többi állatot, hátha felébrednek énekükre a fák is.
De hiába daloltak a rigók, a sármányok, a fülemülék. A fák csak nem akartak felébredni.
– Mi nem tehetünk már többet, pikk-pakk – szólt búsan az eredi pinty.
– Mi nem csinálhatunk mást, csik-csak – ismételte a fenyőpinty. – Hacsak nem, hacsak-csak nem, a cinegebarát. Ő jó barátja a fáknak, hátha ki tud eszelni valamit.
Keresték erdőben, parkban, bejártak minden kertet, de mindig máshol volt a cinegebarát. Mindig valakinél. A kövirigóval beszélgetett egy sziklakertben, mikor rátaláltak. „Csiui” „Csek-csek” „Csiui” „Csek-csek” – hangzott a beszélgetés.
– Tudom ám, mi járatban vagytok – szólt, mikor meglátta a fáradt kis tündérkéket. – Keressétek meg a Szellőt, az ő simogatására biztosan felébrednek a fák.
Iringó és Imola ijedten néztek össze. Ismerték ugyan Szellőt, játszottak együtt sokat, de hogy felkeressék, na nem… Fáztak még a gondolattól is. Szellő édesapja, a hirtelen haragú Orkán úr, no meg édesanyja, Vihar asszonyság nem egyszer megtépázta már őket. Lassan óvakodtak be a sziklás Szurdokba, ahol a szelek laktak. De szerencséjük volt, mert a szélszülők éppen sütkéreztek a Szurdok déli falán.
Szellő korán kelt, friss volt, és már jól átmelengette magát. Gyorsan kiszökkent a völgyből. Az Öregtölgyhöz ment, őt ébresztgette először:
Szélnapot, Tölgy apó!
Szellő vagyok, jól futó.
Egyszer itt, egyszer ott.
Meleget hoztam, szép napot.
S láss csodát, amint végigcirógatta az Öregtölgy ágait, a többi fa is ébredezni kezdett. Volt tölgyöröm, bükköröm, gesztenyeöröm. Sőt, iririöröm volt a legtöbb.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése