Volt egyszer, vagy tán többször is, én egyről tudok, volt egy Tükörbusz, amely csupa tükörből készült, csillogott a lökhárítója, villogott a lámpája, kápráztatott az eleje, vakított a hátulja. Aki a lökhárítón megcsodálta magát, megszédült. Aki a dísztárcsákban megnézte magát, elájult. Egyedül az ablakok voltak üvegből, máskülönben a sofőr és az utasok ki se láttak volna rajtuk.
Hogy egy iskolabusz csupa tükörfény, már önmagában is csoda. Ha viszont a buszon ülő Tükörfejű Fiú közel hajolna a közelében ülő Tükörfejű Lányhoz, még különösebb dolog történne. A tükörbe nézőre ugyanis általában a saját arca bámul vissza. Ők viszont a másik arcának tükrébe pillantva mindig a saját arcuk tükrét pillantanák meg, amint éppen a másik arcának tükrét tükrözi, ez pedig az ő arcuk tükrében látszódó tükör tükörképét mutatná, és így tovább, soha nem lenne vége. A tükröt tükröző tükrök ismétlődésében a végtelen bámulna rájuk. Márpedig aki a másik arcába nézve megpillantja a végtelent, könnyen beleszerelmesedhet az illetőbe. A kislányok és kisfiúk pedig, mint tudjuk, rühellnek mindenféle szerelmet (fuj, fuj, gusztustalan!), éppen ezért bolondok lennének egymás arcába nézni. Tüntetőleg kibámulnak inkább az ablakon, tükörfejükbe bezuhog a világ, és addig növesztgeti bennük a bátorságot, amíg majd egy szép napon nekidurálják magukat, mélyen belenéznek egymás tükörszemébe, és zuhanni kezdenek benne egyre tovább, amíg csak világ a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése