Felbugyognak a babonás fabulák

Köd szitál és ökörnyál nyúlik, megkopaszodnak a fák. Olyan karcsúvá válik a nappali fényesség, mint egy nyújtózkodó pákosztos macska a novemberi homályban. Hogy mi következik ebből?

Jön az év két legsötétebb hónapja, ami alatt mi babonákban bővelkedő mesékkel, rémségesen boszorkányos rímekkel és állati jó fabulákkal boldogítunk majd benneteket. 

Takács Viki illusztrációja

Üljétek körül velünk a meseüstöt! 

Kortyoljunk együtt finom, illatos kacagást, miközben rálépünk a Cimbiség 13. évének ösvényére. Közben nem felejtkezünk el fejet hajtani a 450 éve elhunyt Heltai Gáspár előtt sem, akinek a 100 fabulát s az európai színvonalú magyar széppróza megteremtését is köszönhetjük.

Nyugalom, nem kísértünk benneteket semmivel, amit gyerekszem ne láthatna, fül ne hallhatna, sőt! Gondoskodik erről, s a borzongatóan jó családi szórakozásról a két szerkesztő: 

Takács Viki és Várfalvy Emőke

Macskaszék zárszó

(c)Jaskó Emőke

 Hosszú búcsúzkodás helyett jöjjön a STÁBLISTA.

Illusztráció (kiadvány design, tördelő, képszerkesztő) és projektmindenes: 

 BÓDI KATI

A projekt illusztrátorai: 

Basilides Kinga, Bódi Kati, Fodor Veronika, Jaskó Emőke, Kasznár Anna,
Klesitz Piroska, Kondász Eszter, Korcsog Réka, Kovács Réka Barbara, Kyrú Ficzere, Nagy Diána, Póth Rebeka, Rácz Eszter, Rumi Friderika, Szabó Imola Julianna, Szabó-Szemenyei Eszter, Szegedi Csilla, Szüdi János, Takács Viktória, Tuza Edit, Vajda Melinda 

A projekt szerzői: 

Czeiner-Szücs Anita, Kiss Dorina, Komjáthy Nessie, Lovranits Júlia Villő, Lukács-Kis Panka, Majoros Nóra, Miklya Zsolt, Nagy Izabella, Németh Eszter, Póth Rebeka, Smelka Sándor, Takács Viktória, Újlaki-Nagy Júlia, Várfalvy Emőke

Szövegszerkesztők: 

Miklya Zsolt, Komjáthy Nessi, Németh Eszter

Korrektor: 

Majoros Nóra

Szerkesztő és projektmindenes: 

Németh Eszter

Köszönjük!

Következik: Babona-Boszorkány-Fabula

 

Czeiner-Szücs Anita: Vadmacska show

(c) Szabó Imola Julianna

Cirkuszban vadmacska
világszám
légies artista
cigánylány
Csíkjai csúsznak a
kötélen
ő azért fennmarad
remélem
Vadul is karmol is
lopakszik
láthatja, aki jól
tolakszik
Füttyögést mellőzzék
utálja
de vágyna pocokra
puhára
Ha végzett szunyókál
napestig
gyere el máskor is
ha tetszik

Smelka Sándor: Kisszékelyi csujogató

(c)Szüdi János

(Kovács András Ferencnek)

Macskám neve Boldizsár,
a háztetőn szolmizál,
Kisszékelyben kujtorog,
farkincája kunkorog.
Kisszékelyi löszpince,
ott él macskám, Kisvince,
egerészik, elhagyott,
nélküle már elvagyok.
Macskám neve szép Zsüli,
Isten ujja fésüli,
ihajcsuhaj, berbereg,
kút káváján szendereg.

Miklya Zsolt: Vad cirmok éneke a Duna mentén

(c) Rácz Eszter

J. A. nyomán

Hibrid vagyok. Naná. Az anyám vad volt,
apám félig mau, félig cirmos,
vagy tán egészen az.
Anyám homlokán megvillant a napfolt,
apám szájában vérzett a pimasz.
Lépni sem tudok mozdulatuk nélkül,
légpárna talpam anyámra hajaz,
csíkos bundát kaptam, és menedékül
kipattanó karmot, legyen az vigasz.
Beszélnek hozzám a távol időből,
táncos lépteik játéka vezet.
Mancson a párna sosem lehet kőből,
úgy emelem fel, mint ember kezet.

Hibrid vagyok. A világ, ami hol van,
hol nincs velem, az életemre tör.
De minden izmom megfeszül, míg múltam,
a házimacska-kényelem gyötör.
Mert puha párnák, plédek közt henyéltek
a csillagösvény cirmos fiai,
hadakozni csak unalomból tértek
az udvarra, az árokpartra ki.
Szagmintát is a tyúkok nyomán leltek,
s kutyagumit kerülgettek csupán,
egy egeret, bogarat, ha lenyeltek,
már futottak is a csapvíz után.

Ám egyszer csak egy vándorpatkány tévedt
az udvar felé, ahol élt apám,
s mint ki még sosem kapott ott étket,
úgy indult el a vándor szag nyomán.
S hogyhogy nem, már kívül járt, a réten,
hol szöcske ugrott, fürge gyík futott,
még nem sejtette, hogy ez már az éden,
mi macskáknak az életből jutott.
Még nem sejtette, hogy egy kandúr várja,
kivel hölgyéért meg kell küzdeni,
de jobb egy kandúr, mint a házipárna,
az élet megtanít választani.

Apám akkor, hála legyen, úgy döntött,
anyámért megéri a bősz csata.
És győzött. A holdfény mindent elöntött,
és szerelembe fúlt az éjszaka.
Vad volt anyám, és még vadabb a vágya,
így fogantam egy cirmos éjjelen,
csillagfű közé terült nászi ágya,
és jajongott vele a végtelen.
Hibrid vagyok, és csillag, aki volt, van,
és lesz is, miként cirmokban a jel.
Csak az értheti, ki vagyok, ki voltam,
ki éjszakánként velem énekel.

 

Kiss Dorina: Az erdő peremén

Bódi Kati

Bundája csíkos palástként öleli,
farka fekete végű ostorként csap,
zsákmánya félelmét érzi a közeli
bozótban, lelke izzó éjnap.
Lábnyoma szerteszét égeti az avart,
talpa alatt rőt, forgó levélvihar.
Hogy ki ő, merre és mi végre jár,
érteni ne akard!

Béres Tamás: Sii

(c)Takács Viktória

    Minden macska másképpen nyávog. Különböző országokban pedig különböző macskanyelven
beszélnek. Figyelik az embereket és idomulnak hozzájuk. A magyar macskák öblösebb hangon, a francia
macskák inkább kényesebben, a dél-olasz macskák pattogósabban, a japán macskák hosszasan, de élesen
nyávognak. Hét éves koromig éltem Japánban. Anya Kisszékelyről repült el Kitakjúsú városába, hogy világot lásson, és éneket tanítson a helyi iskolában. Ott ismerkedett meg apával, aki kalandvágyból uta-
zott, és kitanulta a kormoránokkal történő halászatot is. Ez egy több mint ezer éves módszer, úgy hívják „ukai”. Abból áll, hogy az idomított madarak segítenek a halászoknak édesvízi pisztrángot fogni. Anya
és apa a kikötőben találkoztak a Kanmon híd lábánál, egy kis családi étteremben. Anya a wasabi szósztól
magyarul kiáltott fel. Apa a sarokban ebédelt és meglepődött, hogy olyan erős a mártás, hogy magyarul
kurjongatnak a vendégek. Beleszeretett anyába rögtön, még a söréből is adott neki, hogy ne csípje a száját
a szósz. Romantikus történet, igaz? Nekem így mesélték.
    Egy év múlva születtem meg, egy esős péntek délután. Az esőre nem emlékszem, de az eső és a tenger sós illatának elegye emlékezetembe idézi. Sokat sírtam, állítólag mintha macska nyávogott volna, azt mondta a helyi házmester. Anyáék jót nevettek ezen, de lehetett benne valami, mert plüss macskákat kaptam ajándékba, hogy ne sírjak. Mindenki Aoi Neko-nak, azaz kék macskának, hívott. Ez lett a becenevem.
    Sokszor voltunk a tengerparton a szüleimmel. Sétáltunk vagy ültünk a sziklákon, hosszú percekig figyeltem a hegyeket, a háborgó vizet, a zúgó szelet és közben nagyokat szippantottam a tenger sós illatából.
    Kyushu szigete a cseresznyevirágzás alatt a legszebb: minden rózsaszín, minden zöldell, minden éled,
ezer illat keveredik ezer illattal. Hat éves voltam és épp Kunisaki mellett piknikeztünk, köveket és érdekes
fadarabokat gyűjtöttem a parton, amikor észrevettem, hogy figyel valaki a távolból. Egy szürke-fehér
csíkos, vastag bundájú macskaféle állat volt. Leültem egy nagy sziklára. Az állat lassan közeledett, majd
mellém kuporodott és a fodrozódó vizet figyelte. Pont úgy néztünk ki, mint a kis herceg és a róka, amikor
a csillagos eget figyelték. Hosszú percekig nem mertem megszólalni.
– Szeretem a tengert nézni és hallgatni. Minden hullám más és más. Mindnek egyedi hangja van. Egyre
erősebb, ahogy a parthoz ér, aztán nem hallod többé – néztem a távolba.
De ő csak hallgatott.
– Nem is tudom, miért mondtam el ezt pont most, pont neked – folytattam. – Már régóta tudom,
illetve megfigyeltem, de még senkinek sem mondtam el – sóhajtottam.
– Sii vagyok. Vadmacska, és nem szeretem az embereket – felelte, de mégis az emberekről kezdett el
beszélni, vagy inkább nyávogni, de furcsamód értettem minden szavát.
– Miért beszélsz nekem az emberekről? – kérdeztem a vadmacskától.
– Másnak is próbáltam elmondani mindezt, de te vagy az első, aki nemcsak hallja, de érti is, amit
mondok – nézett rám komolyan.
– De még csak hat éves vagyok. Most megyek iskolába. Alig tudok valamit a világról. Az emberekről
pedig még annyit sem – szabadkoztam.
– A gyerekek többet tudnak és értenek a világról, mint a felnőttek – sírta el magát a macska.
Megsimogattam. Már nem sírt.
– Téged is meg szoktak vigasztalni, ha szomorú vagy? – kérdezte hozzám bújva.
– Meg. Az anyukám és az apukám. Pedig felnőttek.
– Lehetnek kivételek. Mint a macskák között. Vannak házi macskák és mi, vadmacskák. Macska, macska,
de mégse ugyanaz – gondolkodott el.
– Akkor én is tanítottam neked valamit? – néztem rá.
– Igen. Olykor közelebb kell mennünk a másikhoz... – mondta.
    Azon az egy héten át, amíg Kyushu szigeten piknikeztünk, minden nap találkoztunk és minden nap
megtudtunk valami újat a másikról.
    Hónapokig nem láttam aztán. Utoljára a házunk mellett pillantottam meg, ahogy az embereket figyelte.
Nem méregette őket, inkább megismerni akarta őket.
    Év végén, mielőtt a hideg évszak beköszöntött volna, visszautaztunk Magyarországra. A tenger helyett
a Duna hangját hallgattam, és rájöttem, hogy a hullámok itt is mind mások, nincs két egyforma köztük.
A hangjuk hasonló, de inkább öblösebb, mint a japán tengeri hullámok, azok élesebben zúgnak. Akárcsak
a macskák nyávogása, úgy a hullámok zenéje is más és más minden országban.
    Pár évre rá képeslapot kaptam Japánból, Kitakjúsú mellett adták fel, a yoshitomi-i postahivatalban.
Sii küldte. Tudósított a macskakaparás betűivel, hogy jól van, és rájött egy fontos hasonlóságra a vad-
macskák és az emberek között. Ha arra járnék újra, keressem meg, és szívesen elmondja az elméletét.

Kíváncsivá tett. Összecsomagoltam a legszükségesebbeket, még ajándékot is készítettem.
Ha anyáék elengednek, hamarosan indulok. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan győzzem meg őket.
Sii biztosan kijön elém a repülőtérre.

Lovranits Júlia Villő: Cicás mese

Basilides Kinga

 

A világ – a világom – kezdetben egy szűk, sötét, száraz kis odú volt, ahol három testvérkémmel gubbasztottunk a Mamára várva. Tíz napig még a szemünk is zárva volt, szóval akkor se láttunk volna többet, ha kint lettünk volna a szabadban. De ez a rész csak jóval később jött. 

Szóval eleinte volt ez a biztonságos sötétség, a vékony hangon miákoló tesók és Mama. Azután tíz napos korunkban végre kinyílt a szemünk, aminek mind nagyon örültünk, mert már rettentően kíváncsiak voltunk, hogy mi minden van itt még! Szőri, Pamacs és Tappancs nem fértek a bőrükbe a boldogságtól, mindjárt össze is verekedtek örömükben. 

Én inkább az odú bejáratához furakodtam, és kikukucskáltam rajta: elámultam a hatalmas, zöldes-aranyos, susogó-csivitelő mindenfélén. 

− Ez az erdő, kis vadmacskám! – mondta Mama, aki épp akkor érkezett vissza a vadászatból. – Ez a mi világszép öreg tölgyesünk, az otthonunk! 

Legszívesebben azonnal felfedezőútra indultam volna, mindent megszerezni, ami odakint megszerezhető, de erre még négy egész hetet várnom kellett. 

Azon a varázslatos éjszakán viszont az első voltam, aki kióvakodott az odúból a Mama nyomában. 

− Csak bátran, gyerekek! Hanem arra vigyázzatok, hogy ne keveredjetek rossz társaságba! Messzire kerüljétek a rosszarcú házi macskákat, mert betegségeket terjesztenek.

Hirtelen hatalmasra nőtt a tér: a szűk odú után az erdő egyetlen hatalmas játszótér volt. 

Tappancs már megint Pamacsot gyűrte. Szőri az odú nyílásában kétségbeesetten nyávogott: nem mert lejönni. 

És akkor arra szállt egy termetes éjjeli lepke! Ez már Szőrit is érdekelte annyira, hogy leugorjon. „Egy macskaként” vetettük magunkat utána. Estünk-keltünk, hemperegtünk, de bizony a lepke túljárt az eszünkön, és tovább röpült. 

Lukács-Kis Panka: Valami macskák

(c)Nagy Diána

    Mindig utáltam a macskákat. Kényes, önfejű, undok teremtések. Fent hordják az orrukat és még kegyet-
lenek is. Sokszor csak játékból kapják el a kismadarakat, nem azért, mert éhesek. Pusztán szórakozásból.
Szóval ezért sem szeretem őket. Kutyabarát vagyok.
    Egy júniusi meleg napon az ovikertben sétáltam, amikor fura hangokra figyeltem fel. A hangok egy
barna papírzacskóból jöttek.
– Panka néni! Hallod? Látod? Van ott valami a kerítésen! – kiabálták kórusban az ovisok.
– Megyek, megnézem – válaszoltam türelmetlenül.
    Pedig dehogy akartam a zacskóval és a fura hangokkal foglalkozni! Rengeteg dolog járt a fejemben,
hogy mit és mikorra kellett volna már megcsinálnom, hogy mennyire el vagyok maradva mindennel.
    De a furcsa hangok, a barna papírzacskó és az óvodásaim nem hagytak elveszni a gondolataimban,
visszarángattak a szerda reggelbe.
    Lassan sétáltam oda a kerítéshez. Ahogy közeledtem, a hangok felerősödtek, vinnyogó, nyávogó zaj
volt, keserves, elveszett vékony cérnahang. Előre utáltam az egészet, azon járt az agyam, hogy szuper,
egy újabb gond! Mi a fenét fogok én csinálni ezekkel a „valószínűleg macskákkal?” Közben a gyerekek
izgatottsága, nevetgélése is eljutott a tudatomig. Nem akartam, hogy izgatottak legyenek! Feladataim
vannak, azokra kellene koncentrálni, és nekik is lenne feladatuk... Pfff. Erre ez a papírzacskó idepottyan
a semmiből, és megkavarja az egész napomat.
    Remek! Puffogtam magamban, és előre sajnáltam, hogy még egy problémám akadt. Önsajnálatból jó
vagyok, és puffogásból is. Azon kaptam magam, hogy közben odaértem ahhoz az átkozott zacskóhoz,
és már ki is nyitottam. A zacskó zizegése, a gyerekek izgatott csacsogása, a zacskó belsejéből jövő hangok
egyszerre csak süket csönddé zsugorodtak, ahogy ránéztem a „valószínűleg macskákra” Két aprócska
szőrős valami (valószínűleg macska) csukott, csipás szemekkel mocorgott a szűk papírtasakban. Egymás
hegyén-hátán másztak, és keserves nyivákolással keresték az anyjukat. Szürke-fehér és fekete bundás
lényeket láttam. Az agyamon megint átfutott, hogy hova a búbánatba teszem őket, kit-hogyan értesítsek,
hogy minél hamarabb eltűnjenek innen ezek az izék. S akkor megtörtént a lehetetlen: idő és tér megállt,
összezsugorodott, kitágult, pulzált, feketéből szivárványszínbe váltott, és én, mint én, megszűntem létezni.
    A fekete bundás „valószínűleg macska” a zárt szemeivel rám kacsintott. Köztudott, hogy a kiscicák
az első pár hétben tulajdonképpen vakok. A szemhéjuk zárva, nem látnak semmit, csak szaglással,
hallással, érintéssel érzékelik az anyjukat és a testvéreiket. Ez a „valószínűleg macska” meg rám kacsint,
ilyen nincs, és mégis megtörtént.
    Az idő megállt, a tér összezsugorodott, körülöttem pedig megváltozott minden. Hirtelen szédülés fogott
el és sötét lett. Ki akartam nyitni a szemem, de nem sikerült. Forgolódni kezdtem, de csak furcsa zörgést
hallottam és valamiféle szőrős izéket éreztem magam körül. Kinyújtottam a karomat, őrülten furcsa érzés
volt, mintha nem is karjaim lennének, hanem durung lábak. Megszólaltam. Fura hangokat hallottam,
vinnyogó, nyávogó hangokat. Hangosabban próbáltam, egyre hangosabban, de a furcsa, cérnavékony
hangok csak erősödtek tovább. A hangzavar közepén egy éles gyermekhangot hallottam.
Nini! Milyen cuki három kiscica, egy szürke-fehér, egy fekete és egy szivárványszínű.
– Nyaúú!
– Ez a hang meg honnan jött? – kérdeztem.
– Nyaúú!
Már megint! Az agyamon egy szörnyen furcsa gondolat futott át, amikor meghallottam az egyik kislányt.
– No, de hova lett Panka néni? Az előbb még itt volt!
Hirtelen a talaj kicsúszott a lábam alól, és úgy éreztem, mintha repülnék.
– Szia Szivárványcica! Pont olyan a szemed, mint Panka nénié!
Furcsa érzés kerülgetett, idő és tér megszűnt, nem is tudtam mit érezzek vagy gondoljak. Pont olyan
volt, mint a mesében. Hirtelen simogatást éreztem az arcomon, egy apró kezecske lehetett.
– Panka néni! Te alszol? Ébredj fel!
    A másodperc töredéke alatt tértem magamhoz, újra az ovi kertjében, kezemben, a zacskóban lévő
szőrös, mocorgó teremtményekkel. A szemem sarkából csillogásra lettem figyelmes, egy tócsa volt
a földön. Szivárvány csillant a levegőben, pedig nem is esett az eső. Belenéztem, hegyi tóra emlékeztető
tiszta víz nézett rám. Az arcomat láttam tükröződni a kis tócsa felületén, macskaszememben szivárvány
csillant, az egyik hajtincsem is szivárványszínben pompázott.
    Ekkor ért a felismerés: valószínűleg macska vagyok!

Czeiner-Szücs Anita: Egyszerűen Mici

(c)Vajda Melinda

    A szövőszék jelentette számára az otthont. A színes fonalak látványa, a csónak csúsztatásának jellegzetesen suhogó hangja gyorsan álomba ringatta. Imádott szundítani az árnyékcsíkok alatt. Ilyenkor sziluettje akár a vadmacskáé. Bezzeg, amikor felébredt, szelíd fonalgombolyagként dörgölődzött idős
gazdasszonya lábához.
    Micinek két lelke volt. A vadászösztön álmában találta meg. Szisszegett és fújtatott, lopakodott és karmolászva hadonászott, szélsebesen ejtette el a prédáit. Ébren a legjámborabb lény volt, aki valaha
járt a műhelyben. Naphosszat lustálkodott, nyújtózkodott, és dorombolva pihente ki szédítő álmait.
Éjjel apja emlékeit álmodta közel magához, nappal anyja szokásait utánozta.
    Mici szerelemből született, nincs is belőle még egy a faluban. Testvér nélkül nyávogott fel születése napján.
    Álomfejtő sem kellett neki, hogy pontosan tudja, miért kergeti éjszaka a sosem látott vadon árnyait.
    Az apjától örökölt sötét bundája, a gerincét végig borító foltok és a lompos farkán kacskaringó karikák
ránézésre is elárulták vadmacska mivoltát. Az anyja törékeny, cirmos teste, barátságos természete egy
forró júliusi délután kábította el a vadmacskát, amikor a házi macska hűs szellőben reménykedve, a falu
melletti tó közelébe merészkedett. Egy szemvillanás, csak ennyi kellett a vadmacskának, és többé senki
másra nem tudott gondolni.
– Átkozott ez a szerelem – hajtogatta az anyja, de Mici apjának aztán hajtogathatta. Ő csak a faluba
járt ezentúl minden éjjel. Ott volt akkor is, amikor az újszülött Mici a macskaalomba csusszant.
– Nem hímeknek való mutatvány – korholta az anyja. – Ez lesz a veszted.
    De Mici apjának mondhatta, makacs vadmacska volt, s ott akart lenni első kölyke születésénél.
    Mici mázas testét együtt nyaldosta szárazra anya és apja is – közben egymáshoz szelídültek, mint
a gyapjúszálak, melyek együtt, összekapaszkodva alkotják a puha fonalat.
    A cérnaidő észrevétlen pergett az alomban, ám közben a gazdasszony gyanút fogott. Két napja nem látta doromboló barátnőjét. Jól ismerte kedvenc helyeit, így hamar rátalált a rejtekre. Ahogy megpillantotta Micit, keserű, gyermektelen lelke megkövesült, és féltékenyen sajogni kezdett. Ekkor vette észre az idegent a háznál. Elfogta a rettegés. Fiatal lányként annyiszor érezte magát csapdában saját otthonában, apja kéretlenül kedves barátai miatt. Félelme és fajdalma egyetlen szemvillanás alatt dühvé csomósodott.
    Olyan erővel marta el a háztól Mici apját, hogy egy pillanatig azt sem lehetett tudni, melyikük az igazi
vadmacska.
    Mici apját nem látták többet a faluban. Csak a kölyök álmaiban bolyongott tovább.

    Mici egyszerre volt zabolátlan és végtelenül szerény. Se igazán vad, se igazán házi – mint a színes fona-
lak a szövőszéken tekeredő gyapjúvászonban. Egyszerre cékla- és káposztaszín, se nem rózsaszín, se nem kék: egyszerűen Mici.

Kiss Dorina: Vadon

(c) Korcsog Réka

Egy árny a sötétben halkan vadász,
zizzen az erdő, ha oson.
Vadabbnál is színesebb álmokat él,
gömbfejű, tűzszemű macskarokon.
Elhal a hang, roppan a csont,
egy egér már csak emlékek között
keresi élete utolsó álmát,
mit egy erős karom mélybe űzött.
Virraszt a vad, a zsákmány sosem elég,
étvágya hajtja, emészti, tépi szét.
Óvatosan várja a derengő pirkadat,
hogy az éjjeli vadász lehunyja szemét.
Ha útját egy szelíd társra bízza,
a románc veszélyes jövőre hív,
egy született cirmos oroszlántestben,
maradjon csak mindig vad az a szív!

Póth Rebeka: CIBET NEWS A cibetmacska jogai

(c) Bódi Kati

Teljes lapszámunkat Mau Mau Szan ügyének szánjuk, amely ennyire felborzolta a kedélyeket és a bundákat az utóbbi hetekben, rekord mennyiségű olvasói levelet indítva maga után.

Értesülésünkre jutott, hogy Sittwe városában, Mianmarban, egy háziasított cibetmacska besétált a helyi ügyvédi irodába, szájában egy nagy értékű nyakékkel, amit az ügyvéd asztalára helyezett, majd emberi hangján megszólalt, és a következőkről számolt be.

Az állat, P. A. Sz. neves vállalkozó lakásába került, és eleinte nem gyanított semmit. Ám egy idő után világossá vált számára, hogy ételébe erős nyugtatót tesznek, így döntési jogaitól apránként megfosztják… A macska a felfedezés után trükkhöz folyamodott, és kitartásának, leleményességének köszönhetően megmenekült a bódítószerek fogságából.

Ezután nyomozásba kezdett, és gazdája dolgozószobájának fiókjában megtalálta a szerződéseket, amelyből világossá vált, hogy ürülékéből nagyértékű kávét készítenek, melyet a világ minden pontjára exportálnak, ezáltal nagy haszonra tesznek szert.

Ebből van tehát a medencés ház, a három emeletes, kertes panoráma, a nyolc luxusautó, a nyaralások…

Azaz: szarból várat építettek… Rajta gazdagodtak meg! Az ő szarán! Ez tűrhetetlen!

Mindenkinek joga van saját ürülékhez.

Végső elkeseredésében az állat lopáshoz folyamodott, hogy gazdája feleségének nagyértékű ékszereiből bírósági tárgyalását fedezni, ügyvédje munkáját pedig fizetni tudja.

Az ügyvéd az állat perét vállalta, a macskát pedig a tárgyalás idejére felügyelet alatt tartja, hogy egykori gazdái ne tudják megtorolni az állat bátor fellépését.

A macska jogainak képviseletét a helyi állatjogi szervezet saját költségén vállalta.

Lapunk megjelenésének idején bírósági határozat még nem született.

Breaking news: Csöbörből vödörbe

Az XYZ. nevű szervezet egyik munkatársa (legutóbbi cikkünkben közöltük, hogy ők az érintett Mau-Mau Szan nevű macska képviselői) megkereste lapunkat, és újságíróknak elárulta, hogy felvették a kapcsolatot a korábbi ügyfelekkel, majd ráígértek az eredeti árakra. A macskát csempészekkel megszöktették, az állat útban van Kambodzsa felé…

Műtétre várva

Mau Mau Szant, a világ leghíresebb macskáját megtalálták. Mentális egészségét képzett pszichológus csapat vizsgálja. A hosszú ideig nagy nyomásnak kitett állat a a stressz hatására székelési nehézségekkel küzd, műtét előtt áll.

Mindeközben:

Párizsi hírszerzőnk értesülésiből tudjuk, hogy a francia háziállatok szakszervezete az utcára vonult, mianmari társukkal szolidaritva. A macskák áttörték a kordonokat, és a parlament felé vonulnak. A Champs-Elysée és a Saint Philip du Roule szakasza egészében lezárva, a forgalmat terelik.

A taxisok is sztrájkba kezdtek. A tüntetés részeként több párizsi macska beszökött a parkoló taxik ablakán, és sztrájkolási jogukat érvényre juttatva az üléseikre piszkítottak.


Hazai hírek

Magyar hírszerzőnk érdekes jelenségről számolt be.

Több borsodi településen a gazdák elkezdték állataikat a som piros gyümölcseivel etetni, minden bizonnyal a mianmari esetből inspirálódva. Kávébab ugyan nem terem a falvakban, ám a közönséges somfélék külső jegyekben hasonlóságot mutatnak az ázsiai növénnyel, így a gazdák reménykednek. A válságnak köszönhetően a gazdák igyekeznek minden leleményességüket bevetni, hogy kilábaljanak anyagi nehézségeikből, és családjukról gondoskodjanak.


2 héttel később –

ismeretlen kézműves kávészacskók lepték el a borsodi, majd budapesti üzletláncok polcait, rajta: CIBET felirattal.

Az új termék élete nem tartott sokáig, – ahogy a belőle fogyasztó vásárlóé sem – első vevőt a Szent Imre kórházban kezelik. A fogyasztást követő éjjel került be a sürgősségire, de már túl van az életveszélyen.

A Reál és a CBA lapunk felkeresésére nem reagált.

- - - - -

USA news

Amerikai kutatók vita-lavinát indítottak el, miszerint a cibetmacska nem is közönséges macska, inkább a mosómedvék családjába tartozik, így a franciaországi alkotmánymódosítási javaslat, amely a macskafélék jogainak változtatására irányul, alaptalan. Ami az állattal megesett, valóban bűncselekmény, azonban vitatható...  

(c) Takács Viktória

Kiss Dorina: Vad dal egy vaddal

(c)Korcsog Réka

Halkan lépdel a vadmacska,
puha mancsa lecsap,
unja, hogy rím rá a csacska,
s tátott szája bekap!
Cirmos, szürkés és óvatos,
hiába nevezik vadnak,
igyekszik, ne legyen ótvaros,
ha kenőcsöt rá nem adnak.
Lesből, hirtelen támad, ha kell,
parázsból lobban így a tűz,
és ha egy cicalányra lel,
szívet lobbant és befűz.
Vad-e, vagy sem, nem értékelem,
legyen ma ő a bíró,
csodálom, így ezt elengedem,
ne döntsön róla író.

Smelka Sándor: Macskák könyve (töredék)

(c) Bódi Kati

1.
Kezdetben a macskák jelentek meg a Mecseken. A Pannon-tenger vizéből kapaszkodtak ki tömegestől
egy kis melegségre, napfényre vágyva. Farkasméretűek voltak. Kutyamódra kirázták a vizet a bundáikból, majd akkurátusan tisztálkodni kezdtek. Ezután naphosszat heverésztek, félig hunyt szemmel figyelték a fejük felett lármázó őstengeri madarakat. Dorombolni a Pannon-tengertől tanultak meg idővel, amit generációról generációra továbbadtak. A mai macskák dorombolása nem más, mint az egykori Pannon-tenger elfeledett morajlása.
Tavasszal, mikor a holdfényt lefetyelték a tenger vizén, üzekedésbe kezdtek. Vernyákoltak, pofozkodtak
a csillagok alatt. Így ment ez a következő újholdig, onnantól ismét összebújva napoztak a Mecsek déli
lankáin.
Több tízezer év telt el így. Megjelent az ember a völgyben, csatazajt hozott magával. A macskák nem
sokat törődtek az állandósult lármával. Kéjesen nyújtózkodtak, hatalmas ásítással átfordultak a másik
oldalukra, és aludtak tovább.

2.
A macska egy távoli, névtelen, ősi városban tűnt fel először, pont azon a napon, amikor feltalálták
a kanapét. Másnap – a távoli, névtelen, ősi város utcáin –, megjelentek macskatápárusok is.

3.
Élt egy macska a Nílus partján tízezer éve, akitől egy ember megkérdezte, hogy van-e isten. A macska
vakarózott egy sort, és visszakérdezett: Rajtam kívül? Ebben maradtak.

4.
Élt egy macska fent az égen. Mondjuk ki: csillagképként hunyorgott egy ősi civilizáció felett. Onnan
lehetett felismerni, hogy egymagában gubbasztott az éjszakai ég rétjén, se közel, se távol nem világított
csillag körülötte, mert a legenda szerint minden csillagot levert maga körül.

5.
Élt egy macska az interneten, egy 103 éves néni horgolta saját magának. A néni is az interneten élt, és mindkettejüknek ma van a születésnapjuk, ma, amikor ezt a szöveget olvasod, igen nekik minden percben, minden pillanatban születésnapjuk van, amikor egy-egy képernyőn megjelennek.
Boldog születésnapot kell kívánni nekik, ez a minimum, ha nem akarod, hogy a mezei barmok közé soroljanak.

(c)Bódi Kati

6.
Élt egy macska a Fehér Házban. Menjünk színházba –, mondta Lincoln egy nap a feleségének. Hát, mi lesz ezzel a rohadt macskával? – kérdezte a Mary Lincoln a férjét. Ugyan –, legyintett az elnök –, ez csak egy macska, elvan egyedül. Nem mondom, ha kutyánk lenne, akkor itthon kellene maradnunk.
Így aztán elmentek színházba. Tanulság: tartsatok kutyát.

7.
Élt egy macska. Több is. Amikor Hillary és a serpája elérte a Mount Everest csúcsát, bájosan bazsalyogtak rájuk az egyébként jó húsban lévő, vastagbundás macskák. Hillary bosszúsan legyintett: Well, ezek a rohadt dögök ide is felmásztak!

8.
Élt egy macska. Álmában két ember volt, akik egymással háborúztak.

9.
Élt egy macska. Schrödingeré. Jobban belegondolva, nem tudjuk, hogy élt-e. Talán.

10.
Élt egy macska. Schrödingernek hívták. Bezárt egy fickót egy dobozba, hogy ott majd csinál vele valami kísérletet, ám közbejött egy gyönyörű gombolyag, ami elterelte a macska figyelmét: hosszas játékba kezdett vele. A fickóról azóta se tudunk semmit.

(c) Bódi Kati

11.
Élt egy macska, illetve három. Az egyik szitál, másik rostál, harmadik követ vág, harmadik követ vág.
(megjegyzés: a harmadik macska természetesen csak egyszer vág követ, csakhogy egy versből idéztünk,
ahol a lírai szerkezet megköveteli az ismétlést. Az intertextualitás nehézsége.)

12.
Élt egy macska. Úgy hívták, hogy Garfield. Nem, Garfield valójában az USA egyik elnöke volt, akit
mellesleg lelőttek, na, neki volt egy macskája, Jon. Szépen éltek a Fehér Házban, amíg persze le nem
lőtték a gazdit. 1978-ban Jim Davis, a képregényrajzoló gondolt egyet, és azt mondta: Garfield a macska, Jon a gazdi.
Hümm... kicsit kifordítjuk a valóságot. Ravasz mi?! 2024-ben S. Sándor író gondolt egyet, és azt mondta:
Garfield az elnök, Jon a macska. Kicsit megmókoljuk a popkultúrát. Ravasz, mi?!

13.
Élt egy macska, úgy hívták Tom. Filmsztár volt a napfényes Hollywoodban, míg le nem nyelte az
ugyancsak híres partnerét, Jerryt. Ekkor úgy tűnt, hogy vége a karrierjének, de egy tekegolyó úgy fejbe
találta, hogy Jerry egyszerűen kirepült a szájából, ráadásul ettől egyiküknek se lett semmi baja. Ez így túl
börleszkszerű, de hát ilyen a filmipar.

14.
Élt egy macska. Egy jólnevelt vadmacska, akit úgy hívták, hogy Jeromos. Udvarias volt, négy nyelven
köszönt három napszaknak megfelelően, eltartott manccsal itta a macskateát, Hegelről tartott spontán miniértekezést a saját termesztésű Bonsai fáinak, és miközben hangoskönyvet hallgatott, színes párnahuzatokat szőtt.
Ez azonban sosem derült ki, mert mihelyst meglátta valaki, rögtön elmenekült előle.

15.
Élt egy macska. Fémből volt és egy hajó orrán utazgatott fel-le a világban, mígnem egy öbölben ki
nem dobták a víz alá. Úgy látszik, jól bírta a vizet. Aztán jött egy vihar, a macskának pedig elvágták
a kötelét, így ő ott maradt a víz alatt, ahol macskához szokatlan módon egész jól berendezkedett: összejár
a halakkal, remek szelfipartner lett búvárok számára, csak akkor háborodik fel, amikor azt hiszik, hogy
ő a Vas István macskája. Nem vagyok Vas-macska, mondja ilyenkor kissé fémesen, de mindenki csak
legyint rá. Nem, hát persze, hogy nem.

16.
A macskákat egy napsütötte őszi napon teremtették meg. Csütörtök délelőtt volt, és a közeli diófáról lehullott az első szem dió. Az addig sosem látott állatok elnyúltak a fák ágain, és az arany fényben gondtalan dorombolásba kezdtek. Az ember először félt az új teremtménytől, a belőle sugárzó magától
értetődő nyugalomtól, attól, hogy úgy mosakodtak, lustálkodtak, mintha nem lenne holnap, mintha nem
közelítene a tél. Az ember egyúttal csodálta csinos bundáikat, a hunyorgó zöld szemeket. Ha van Isten,
gondolta, annak biztos zöld szeműnek kell lennie.
Ekkor az ember egy kezdetleges padot ácsolt a diófa alá, leült rá, majd a történelemben először kényel-
mesen hátradőlt, félelem nélkül, mintha nem lenne holnap, mintha nem közelítene a tél.

(c)Póth Rebeka