 |
| Szántói Krisztián illusztrációja |
Németül itt olvasható/deutsche Version
Nyár volt, az első kaszálások szénabálái már ott gyűltek a dombokon, a tölgyerdő fái szinte beleolvadtak a táj életteli zöldjébe. Nem a tavasz harsogó zöldje volt ez, hanem a nyár érett, elmúlás felé induló, kiegyensúlyozott, súlyos zöldje. Valahol a távolban a vaddisznókoca hívta makkra éhező utódait.
A csillagpázsit szálai kicsit ugyan csiklandozták az orrát, de Zsürke nem törődött vele, eldobta magát a domb tetején, jól megnézte magának a rendesen kibodorított bárányfelhőjű eget, megfeszítette az izmait, és rákészült, hogy legörögjön a domboldalon, már a domb közepén hömbölgött, amikor lent a völgyben az erdő szélén kis csapat vidám, színes foltja bukkant elő.
Zsürke megfékezte a kacagó görgését, kis árkot szántva a domboldal füves, csillagpázsitos oldalába. A kopott lennadrág, a koszosfehér ing és a kopott, zöld mellény, no, meg a szorosan mellkasához fogott vászontarisznya nem árulta el a domboldalban megbúvót, a szőke haj, mint egy ott felejtett szalmacsomó simult a tájba.
Zsürke ámulva nézte a seregletet, a szürke-lila ruhás, legszíntelenebb ruhájú fejét hosszú, vörös hajkorona díszítette, minden leány megirigyelhette volna, hanem a copfhoz tartozó arcon szakáll vöröslött. Zsürke szeme nagyra nyílt. Annyira nagyra, hogy a természetes óvatosságáról megfeledkezve elvesztette a maga alól a talajt, majd egyre gyorsuló sebességgel leszáguldott a domboldalon, hogy hangos puffanással landoljon a meglepetéstől hangosan kiáltó tarka sereglet lába előtt.
– Halt! [1]– kiáltott a zöld-piros ruhás.
A szóra, mint egy jól olajozott gépezet, a sereglet megtorpant. Kivéve persze leghátul a bordó slafrokos, szakállas óriást, aki belefutott a megtorpanó vörös loboncúba, aki az előtte állóba és így tovább. Mint egy ügyesen rakott kártyavár, ha megpöccintik, hullámzott végig a könnyed lökés rajtuk, míg az elején állóig nem ért. A zöld-piros ruhás széles terpeszben, biztosan állt vaskos lábain a sor elején. A lendülettől ugyan enyhén előrebillent, de felegyenesedvén visszaküldte a hullámot, amitől a sereglet végül tényleg megállt.
– Wer den himmelswillen bist du und wo zum Teufel kommst du her, du, Nixnütze![2] – förmedt Zsürkére, mire ő felpattant, hátracsapta a tarisznyáját, lejjebb rángatta az ingét, és haragos tekintettel nézett az előtte állóra. Kis híja volt, hogy a meggyülemlett port nagy ívben a zöld-vörös lába elé nem pökte, mert köpni, na, azt igazán jól tudott. Megvolt hozzá a csücsöri szája, meg a hegyes orra; olyan kihívással senki nem tudott köpni a héthatárban Simontornyától Rácpácegresig, mint a Zsürke, különösen, ha megbosszantották.
Rácsodálkozott a szerzet pikájára hegyes volt, és fényesen csillogott a napfényben, a férfi termete sem volt éppen apró, s büszke szakálla úgy vöröslött, mint a loboncos hajkoronája. Svábok ugyan nem laktak a környéken, de azért értette a fura szót, meg is felelt rá nagy pökhendien:
– Méghogy én semmirekellő? Hát téged meg honnan szalajtottak, te madárijesztő? Azt hiszed, mert olyan hegyes a pikád, már mindjárt te vagy itt az ángyomkínja?
A másik a szóáradatból csak a pika szót hallotta ki, de ezen felderült a szakállas képe és Zsürke vállára csapott:
– Aso, du kennst mich ja schon, braves Kind, ja, ich bin der Anführer, und da sind meine treue Landsknechten![3] – azzal nagy büszkén a háta mögött sorakozó csodálkozó szakállseregletre mutatott.
– Láncnémet? Na, ne félj, kutyaütő ebugatta, majd megszalasztalak én a cimboráimmal! – azzal a szakállas legnagyobb meglepetésére sarkon fordult és elszaladt, csak úgy porozott a nyomában az út.
Azok meg, mintha mi sem történt volna, masíroztak tovább, igaz, a vörös-zöldet nem ejtették a feje lágyára, gondterhelt pillantást váltott a hosszú loboncossal.
A pillantás nemcsak gondterhelt volt, hanem jövőbe látó is, mert Zsürke bizony a falu szélén felkapott egy ágat, és azzal kongatta végig a kerítéseket szaladtában, hangosan kiáltozva:
– Hé, Tanika, hé Punktata, hé Katibó, hé Papukmadár, hé… – s az összes nevet felsorolta, mind, aki csak Rácpácegresen lakott, meg azt is, aki nem.
Ki is dugták az orrukat mindahányan:
– Mit lármázol, mit vágtázol, Tani… - hogy elképedve lássák, ez bizony nem Tanika, akinek gyakran állt kézre a galiba, néha lábra, néha meg bármely testtájra, s mint tudjuk, mert rímel: igaz.
– Hát te ki vagy? – förmedt rá Tanika Zsürkére.
– Hej, azt a csillagpázsiton göngyörgő, négyzetrácsos füzetű, tompaceruzájú beledet neked, nem ismersz meg?
– No nézd, hát ez a Zsürke! – nevetett ekkor nagyot Zsondolkodó, és kedvesen leemelt egy szálat a válláról. De csak azért, hogy aztán elgondolkodva szemügyre vegye:
- Katibó, hozz papírt, ollót kérlek, ki kell bogozzuk a történetek szálait!
Azzal se szó, se beszéd Katibó, Zsondolkodó, Kisizzik, Tanika, no, meg Manóra körbeállták Zsürkét és óvatosan lefejtegették a történetek szálait, ki-ki a magának szimpatikusat, s az összegöngyölt papírra tekerték, rendezgették nagy gonddal.
Egyszerre aztán készen voltak. Zsürke ekkor a fejére csapott:
– Azt akartam mondani, hogy odalent valami színes ruhájúak vonulnak…
– Azokat te hoztad magaddal, Zsürke, nézd, itt a meseszál, göngyölítsd fel – felelte Zsondolkodó nagy komolyan, azzal az egyik, Zsürke fejéről fityegő szálacskát a kezébe adta.
– Hát jó – csóválta Zsürke a fejét, aztán fogta magát és leült az utca végén a porba, ákombákom betűket kezdett rajzolni és ráhelyezte az innen-onnan lógó kis foszlányokat:
Zsürke fellármázta volna a falut, ha azok nem mind a földeken lettek volna, mert délidő volt, s vagy dolgoztak vagy az ebédet hordták épp a dolgozónak, vagy a jószágot őrizték, a falu tehát olyan üres volt, mint Zsürke bendője, aki tegnap óta semmit sem evett.. Most akkor mit csináljon? Az az Anführer vagy kicsoda biztos nem állt meg a fejét-hátsóját vakarva, hanem vonulnak, jönnek, s bizony elpusztítják a mindent is, mert azok olyanok.
Ült a kút káváján, a falu közepén, és nagy bánatában hatalmas könnycseppeket hullajtott, nem tudta, hogy védje meg az egész mindenséget Rácpácegrestől Simontornyáig, hiszen a vállukig se ért, fegyvere sem volt, hacsak a csúzlit a zsebében nem számítjuk, de még a hozzávaló kavicsokat is elhullajtotta a dombról való görgésében.
– Warum weinst du, will ich das überhaupt wissen? – hangzott hirtelen a kérdés, s Zsürke előtt állt a Landsknechtek vezére, mintha csak a földből nőtt volna ki.
– Sie versteht dich nicht, mein Herr, siehst du das nicht?[4] – mondta a vörös loboncos. – Ich glaube, sie hat Angst, dass wir etwas dem elenden Dorf tun.
Zsürke elképedve nézett a vörös loboncosra, minden egyes szavát tisztán tértette, pedig ugyanolyan idegen volt, mint a másik.
– Nyomorult, akinek három anyja van – morogta a foga közül, de közben azért hálás tekintetet vetett a loboncosra, aki barátságosan rávillantotta a fogait.
– Ach was – nevetett erre a zöld-vörös és Zsürkére nézett, aki meglepetten vette észre, a kék szemekben is nevetés bujkál.
Ahogy ott álltak Rácpácegres kellős közepén, olyan ismerősek voltak, mintha együtt őrizték volna a disznót, ami azonban már csak azért is lehetetlen volt, mert Zsürke maga sem őrzött soha semmit, talán csak az árnyékot a diófa alatt a dombtetőn. Erről aztán eszébe ötlött, hát, ha már itt termettek, és nem akarják kardélre hányni, botvégre szórni, akár meg is vendégelhetné őket. Intett nekik, azok meg követték, és letelepedtek az udvarban, meg a tornácon, a pikákat meg mind odatámasztották a tisztaszoba ablaka alá.
Zsürke térült-fordult a kenyeres tarisznyáért, zsíros, no, meg tejfölös bödönért, miközben az óriás vizet húzott, a loboncos meg megszedte almával a tornácon árválkodó tálat. Azok is előszedték az elemózsiás zsákot, Zsürkét maguk közé ültették, aztán testvériesen megosztoztak. Miután jóllaktak, elheveredtek a fa alatt a fűben, a csillagpázsit csiklandozta az orrukat, a fa lombjában a szél suttogása ringatta álomba őket. Zsürke a fa tövében ült, halkan dudorászott. Olyan békesség szállta meg, mint napnyugtakor a dombtetőn a diófa holdfénykaréjában, amikor a faluból már a mécsek fénye sem látszott, csak a szentjános bogarak tánca a nagyboldogasszony havának fordulóján. Dudorászott hát, és egy leszakajtott csillagpázsit ötujjú bóbitájával birizgálta az óriás orra hegyét, aki miután felébredt a szemtelenkedésre, csak elhessegette a füvet, hogy aztán a jó példát követve ugyanígy bosszantsa a loboncost.
Megnyúltak lassan az árnyékok, Zsürke lába is elgémberedett, ritkán ült ennyit egyszerre napközben. A színes ruhások felkerekedtek, pikájukat a vállukra vetették és daloltak, halk morajt hagyva maguk után, no meg a lábuk nyomán felverődött port.
Zsürke hosszan állt a falu szélén, ahová lassú léptekkel megérkezett a mezőn dolgozók hada. Húzgálta ócska ruhája szélét, látszott, töri a fejét valamin. Egy pillanatra visszafordult, jól megnézte a kutat meg a falut, mintha jól az emlékezetébe akarná vésni, aztán eliramodott, fel a dombon, át az erdőn, csak úgy nyögtek a talpa alá csapódó füvek, csak a csillagpázsit nem: az megsimogatta a nadrágja szárát, meztelen bokáját. Úgy futott, mintha kergették volna, pedig ilyen vad vágtát arrafelé csak a róka elől menekülő nyúl csaphatott volna, de annak is több esze volt, hamar eltűnt valamelyik tapsitársa üregében.
Addig futott, amíg a keresztúttól egy alapos kőhajításnyira a tarka seregletet meg nem találta. Megállt, két tenyerét a térdére támasztotta, és szúrós tekintettel várta be az úton közelgőket.
– Na, du? Hast du uns vermisst?[5] – nevetettek rá, amikor elérték.
– Megjöttem – mondta Zsürke egyszerűen.
– Kumst’e mit?[6] – kérdezték, azzal az óriás leakasztotta a vörös-zöld batyuján lógó szalmakalapot, és Zsürke fejébe nyomta.
De Zsürke csak a keresztútig tartott velük, amikor azok északnak akartak fordulni, kézzel-lábbal elmagyarázta, arra nem mehetnek, mert Simontornyán bizony egy másik buggyos nadrágú csapat állomásozik, és azokba nem lenne okos belebotlania új barátainak. Délnek fordultak tehát.
Zsürke levette a fejéről a szalmakalapot, nyújtotta vissza, hogy ő nem mehet. A vörös-zöld ránézett, csupa mosoly volt a szeme, a fejét rázta a kalapra, aztán megölelte, és így tett a loboncos, az óriás, meg mind az összes. A domb alól még visszanéztek, mielőtt eltűntek volna a délnyugati úton.
Zsürke párás szemmel bámult utánuk, habár érezte, nem most látta őket utoljára. Még ide, az Isten háta mögé is elért a háború és a nagyúri perpatvarok híre, sok falut feldúltak és kifosztottak a zsoldosok és egyéb haramiák.És bát azt tanították az öregek, messziről jött ember azt mond, amit akar, Zsürke megbízott a színes ruhásokban. Mintha csak megsejtette volna, lesz még dolguk egymással, nem is olyan sokára.
Aztán nyakába szedte a lábát, és meg sem állt a Rácegres és Pácegres közti tóig. A kalapot és a tarisznyát egy faodúba rejtette, aztán ahogy volt, ruhástól bele a vízbe. Alámerült, s ahogy felbukkant hagyta, hogy a tó vize sodorja, terelje, lemosson róla időt, teret. Egy jó órát lebegett a víz tetején, a harangszó csalta csak ki a partra. A ruháit a bokor ágára akasztotta száradni, maga meg a faodúban elfeküdt a mohán, és szemeit a csillagokra aggatta, hogy egyre nehezülő pilláin táncot járhasson a könnyű léptű álom.
________________
[1] Állj!
[2] Hát téged meg ki nagy, és honnan szalajtottak, te naplopó?
[3] No, ismersz-e kölyök? Jól látod, én vagyok a hadvezér, ők pedig a seregem!
[4] Nem ért téged, jóuram, attól fél, kifosztjuk ezt a nyomorúságos falut!
[5] Hát téged mi szél hozott? Hiányoztunk?
[6] Felcsapsz-e közénk?
Szerkesztette: Komjáthy Nessi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése