Oldalak

2021. október 29., péntek

Kátai Letti: Kiskatona

 


Átirat Weöres Sándor: A galagonya című versére

 

Harci dérrel

durran a kiskatona

durran a kiskatona

puskája.


Száll a füstje,

rémes e zenebona,

ugrik a kiskatona

a sáncba.


Ha futja zsold rá,

inni repeszt,

serből rendel

négy rekeszt.


Harci dérrel

durran a kiskatona

durran a kiskatona

puskája.

2021. október 25., hétfő

Tóth Ágnes: Gyógytea

 


Kóboroltunk a határban,

Zsurlót, mentát szedtünk hárman.

Abból főztünk finom teát,

meggyógyítjuk a nagymamát.

2021. október 22., péntek

Nagy Izabella: Nyaralás délvidéken


Mintha sütött volna a nap,

pirossal bőrünkre festette sugarát,

álltunk a kék előtt vagy alatt,

libbentek a szélben a pálmafák.

Mintha rád nevettem volna,

halszemem ezüstje villant,

sós vízben ázó délszívű pompa

rázta ki ránk káprázatát.

2021. október 18., hétfő

Kiss Lehel: Mackómhoz



és tudtad vezetni az űrhajót is,

és tudtad az utat a Holdig meg vissza,

és vittél magaddal mindenhová,

bár tudtad, nem vagyok szobatiszta,

és tudtad, milyen a párnámnak lenni,

és tudtad, mint szólj hozzám, ha felkelek,

és ha közeledtek hangos kíváncsiak,

tudtad a legjobb rejtekhelyeket,

és tudtad, mikor otthon felejtődtél,

hogy csendben zokogva visszajövök hozzád,

és tudtál várni az asztal alatt

– ott volt nekünk a Titkos Ország –

és mikor a sok-sok öleléstől

az egyik karod végül leszakadt,

tudtál mosolyogni, vigasztalni engem,

s nemsokára már csak egy szemed maradt,

s Édesanyám egyik reggelre visszavarrta

szemedet, és végre újra lett karod,

csakhogy fáradt volt, és fordítva varrta vissza,

s kissé megváltozott az arcod, alkatod,

és mégis tudtál ugyanúgy ölelni,

talán még jobban is,

de lassan elmaradt

Holdra utazásunk, izgalmas bújócskánk,

és te tudtál várni az asztal alatt,

és tudtál várni zsákok dohos mélyén,

pókhálós padláson – az a Rémes Ország! –

és tudtad, hogy csendben, át a félhomályon

valamikor úgyis visszajövök hozzád,

s mikor könyvespolcom magasát fürkészve

kisfiam, ez a tündéri, kedves gyerek

észrevett, és megkérdezte, ki vagy,

én azt sem tudtam, hogy minek nevezzelek.

2021. október 12., kedd

Miklya Zsolt: Fekete karokkal

 

Kobalt ég, türkiz part,

zöld fürdőruhában

álldogál egy pálma,

bókol egymagában.

Kék úszógumival

érkezik egy ember,

fekete mindene,

pedig kék a tenger.

Fekete a karja

fekete a lába,

fekete a szeme

s a fürdőruhája.

Feketét kortyolgat

a pálmabüfében,

feketét nyomogat,

fogja a kezében.

Fekete az ember,

de piros a szája,

feketén szólongat

a fürdőruhája.

Biztatja a család,

veled vagyunk, ember,

ne félj, vár a szabad,

végtelen, kék tenger.

Kék úszógumival

útra kelhetsz bátran,

kéken a fekete

könnyen úszik, láttam.

Láttam, türkiz partról,

ahol áll egy pálma,

hullámkar a kéket

ringatja, dobálja.

Láttam türkiz partról,

feketül a tenger,

ellepi a kéket

sok fekete ember.

Láttam, hogy indul egy

úszógumi mégis,

fekete karokkal

sötétül az ég is.

Öleli, karolja,

fújja, fúdogálja,

ringatlak, kicsinyem,

hogy ne maradj árva.

Ne maradjon árva

a sok kicsi gyermek,

kék úszógumival

magamhoz ölellek.

Fekete a karod,

fekete a lábad,

piros lett a talpad,

megyek majd utánad.


2021. október 8., péntek

Czeiner-Szücs Anita: Marcsa, Borcsa és Julcsa

 



Három lány, két éve

egy konyhát örökölt,

de inkább számoltak,

míg rottyant a pörkölt.

 

Osztottak, szoroztak,

hány vendég fizet még,

mire a bevétel

tandíjra is elég.

 

Csillagász, fizikus,

kutató lenne mind,

vállukon álmukban

                                                    iskolatáska ring.                                                 

 

Ledobnák a kötényt,

de sírna a mama,

kinek ez a hely volt

                                        mindenre válasza.                                       

 

Muszáj volt dönteni,

legjobb, ha sorsolnak:

egyikük tanulhat,

ha ketten dolgoznak.

 

Papírra írták fel

mindhármuk szép nevét,

a szélre bízták azt,

kinek fúj szerencsét.

 

Julcsa az, kit végül

tanulni csábított,

papírját pörgette:

eljött, mit áthított.

 

Serpenyők helyett már

távcsövet forgatott,

s így történt a csuda,

talált két csillagot.

 

Övé a dicsőség,

így nevet adhatott,

a két új égitest

családot is kapott.

 

Marcsa és Borcsa is

azóta csillagok,

testvérük hálája

örökké fenn ragyog.

2021. október 4., hétfő

Wéber Anikó: A széttört játékbaba

 


Volt egyszer egy szoba, a szobában egy polc, a polcon egy játékbaba. Haja rakoncátlanul kunkorodott a fején, arcán pirospozsgás mosoly ült mindig. Mindig-mindig-mindig.

Gazdája, egy idős néni két barátról is gondoskodott számára: a polc jobb oldalára egy hatalmas, vaskos könyvet helyezett, míg a másik oldalán egy fokföldi ibolya illatozott. A játékbaba azonban a beröppenő katicát szerette a legjobban, aki ráült az ibolya levelére, és mesélt neki a kinti világról. A kék égről, a tűző napról, a síró-nevető gyerekekről, a batyuikkal megrakott, rohanó felnőttekről, és a rémisztő, nagy autókról. A játékbaba ilyenkor maga is elképzelte az ablakon túli világot, a téren kiabáló gyerekeket, a forgalmas utakat és az égen ragyogó napot. Arra gondolt, bárcsak a saját szemével is láthatná mindezt.

Neki azonban csak heti egyetlen izgalmas nap jutott. Szerdánként az idős nénihez látogatóba jöttek az unokái, és a kis szoba megváltozott. Pár órára megtelt élettel. A gyerekek a szőnyegen kergetőztek, ugráltak az ágyon, és dobálták a párnákat. Ha sikerült a párnát a plafonig dobniuk, akkor nagyot kacagtak. Ha azonban megcsúsztak és leestek a parkettára, elsírták magukat. Ilyenkor az idős néni a karjába vette a pityergőt, és ölelgette, simogatta, ringatta. A polcon álló játékbaba vágyakozva tekintett le rájuk. Amikor az unokák hazaindultak, arról ábrándozott, hogy ő is felkerekedik velük, és bejárja az utcákat, párnákat dobál, nevet és sír. Valaki pedig őt is megvigasztalja és megölelgeti.

Az egyik ilyen szerda estén a játékbaba különösen szomorú lett, és elpanaszolta bánatát két társának.

– Én épp úgy nézek ki, mint a gyerekek. Van kezem, lábam, szemem és szám. Mégsem futhatok soha, nem dobálhatok párnát, nem jönnek könnyek a szememből. Ráadásul, ha bánatos vagyok, akkor is mosolyognom kell. Kemény a testem, és soha senki sem ölel meg – sóhajtotta.

Az ibolya együttérzően ingatta kis virágait, a könyv azonban szigorúbb volt.

– Ne siránkozz! A te helyed itt van közöttünk, a polcon – figyelmeztette a játékbabát.

Ő azonban továbbra is arról ábrándozott, milyen jó lenne gyerekké válni. Játszani, nevetni, sírni, megvigasztalódni.

– Porcelánból vagy. Azért nem tudsz futni, és azért kell mindig mosolyognod – magyarázta a katicabogár.

– A porcelán fogva tart. Bárcsak kiszabadulhatnék belőle! – kívánta a játékbaba.

– Hm… egyszer láttam egy porcelánmadárkát, aki repülni szeretett volna. Egy napon, portörlés közben leejtették, és a földre zuhant. Akkor széttörött a porcelán, ami fogva tartotta. Talán veled is ez történne, ha levernének a polcról – töprengett a katica, majd pettyes páncélját kinyitva elröppent.

– Kérlek szépen, könyv, dőlj rám, és lökj le a földre! – kérlelte barátját a játékbaba.

– Szó sem lehet róla! – felelte a keményfedeles könyv. – A katica nem tud mindent. Neked részed a porcelán. Ha széttörik, szörnyű dolgok történhetnek – aggódott a bölcs kötet.

A játékbaba azonban nem hallgatott rá, és tovább kérlelte. Minden nap újrakezdte, és addig-addig könyörgött, míg a könyv bele nem egyezett.

– Látom, már sosem leszel boldog közöttünk, annyira vágyakozol a másik élet után. Hát ma megteszem, amit kérsz! – mondta, és fedelével megbillentette a porcelánbabát.

A játékbaba elvesztette az egyensúlyát, és lezuhant a polcról. Egy pillanatig szabadon szállt, majd ahogy földet ért, éles fájdalmat érzett. A porcelándarabkák szétszóródtak a szobában. A baba annyira megijedt, hogy elsírta magát. Végre hullottak a könnyei, de csak most jött rá, hogy a sírás is fáj.

– Jaj, igazad volt könyv! Ez nagyon rossz. Bárcsak hallgattam volna rád – zokogta, de a könyv nem válaszolt. Mozdulatlanul hevert.

– Ibolya! Jó barátom! Segíts valahogy! – kérlelte a másik társát a baba, ám az sem felelt.

Az ablakon beröppent a kis katica is, és körözött a porcelánbaba darabkái fölött.

– Katica, de jó, hogy jössz! Mondd, mit tegyek? Leestem a polcról, ahogy tanácsoltad, de mindenem fáj! Ezer darabra törtem! – hüppögte a baba, de a katica csak hümmögött-zümmögött. Nem értették meg egymás szavát.

– Miért is akartam ezt az egészet? Miért nem maradtam a polcon? Jobb volt örökké mosolyogni, mint darabokra törni – pityeregte tovább a játékbaba, de senki sem törődött vele a szobában.

Ekkor belépett az idős néni, és meglátta őt a földön. Odarohant, és egyenként felszedegette a darabkáit. Óvatosan elkezdte összeragasztani a játékbabát, és közben megsimogatta az arcát, a kezét és a lábát. Végül magához ölelte. A játékbaba pedig ismét mosolygott. Olyan melegség öntötte el a tagjait, amit még sosem érzett.

A néni visszatette őt a polcra a könyv és az ibolya közé. A baba végre újra értette a barátai szavát.

– Látod-látod, én előre szóltam, hogy baj lesz. Most szörnyen nézel ki. Tele vagy vágással, karcolással, töréssel – leckéztette a könyv, de a játékbaba csak mosolygott.

– Ó, úgy sajnáltalak! Vigasztaltalak volna, de nem értetted, mit mondok. Szörnyen fájhatott a törés. Biztosan még most is sajognak a ragasztás helyei – siránkozott az ibolya, de a játékbaba csak mosolygott.

Többet nem ábrándozott a kinti világról, nem akart már gyerekké változni, és nem akart megszabadulni a porcelántestétől. Mosolygott a könyvre, az ibolyára, de legfőképpen az idős nénire, aki mindennap bejött, és megsimogatta az arcát. A játékbaba karcolásokkal és törésekkel tele, de boldogan állt a polcon. Egy cseppet sem bánta a sérüléseit. Nem sóhajtozott, ha megfájdultak a ragasztás helyei. Csak ő tudta, hogy mégis megérte egyszer lezuhanni és összetörni.

2021. október 1., péntek

Tóth Ágnes: Retró maci



Nézd a pulcsim, a nadrágom,

mackó fejem, mancsom, lábom,

kicsit lustán, de himbálom,

a heverőn így tornázom.

Becses nevem Brumi Béla,

mellettem egy hold-rakéta.

Éjjel felrepít a Holdra,

egyenest a málna-boltba.

Hold-érlelte málnát eszem,

ha szereted, gyere velem.