Oldalak

2021. május 31., hétfő

Murányi Zita: Felhőszakáll - Szoboszlay Eszter

 




Felhőszakáll

(c) Szoboszlay Eszter


Tegnap is kint állt télikabátban az öreg,

aki szakálla mögé rejti a felhőket.

Apa azt mondta, illene venni tőle egyet.

Láttam apán, hogy nagyon igyekszik.

A felhőszakállú bácsi meg jobban 

reszketett, mint kezében az újság,

hallottuk, hogy mások kicsúfolják.

Apa a pénzét kereste, de a másik

kabátjában maradt. A bácsira néztem, 

magasra, ahol a felhő dagad. Volt egy 

százasom, a sarkon apa kezébe gurítottam.

Ha nem adunk, megfázik jobban.

Sárga sálgomoly feküdt a bácsi helyén,

mintha a betont óvná, meg ne fázzon,

mintha a nap ejtette volna le a nyakáról.

Apa leguggolt: Gyere, tegyük ide mellé!

Elképzeltem, hogy a bácsi állán a felhő 

úgy olvad el, mint a sál alatt a hó.

Kicsit aggódtam, de másnapra a pénz

a sállal együtt eltűnt, mint a felhőtakaró.


2021. május 29., szombat

Miklya Zsolt: Békaszemmel - Porpáczy Zoltán

 Békaszemmel


Porpáczy Zoltán rajzára, Nemes Nagy Ágnes nyomán


Béka volnék, leveli,

ki a fákat, pocsolyákat,

a zöld erdőt kedveli.

Jó kedvemben fára mászok,

rossz kedvemben fuvolázok,

ha az idő engedi.


De a város kicseszett

velem is, mert túlteng itt a

betonerdő, kövezet.

Jó kedvemben pikulázok,

rossz kedvemben falra mászok,

nincsen út, mi kivezet.


Mégis itt az idei

esőadta tükörerdő,

szemem régen figyeli.

Jó vagy rossz kedv? – benne ázok.

„Tükröm, tükröm” – kornyikálok,

süket fal visszaveri.

2021. május 27., csütörtök

Simon Réka Zsuzsanna: Amikor az angyalok hazaérnek - Buzas Tünde

 

(c) Buzas Tünde

 


Amikor az angyalok hazaérnek

Amikor az angyalok hazaérnek,
aranyban oldódik a nap tüze.
Egymást ölelik a dombok,
az elfelejtett álmok rügyeket bontanak.
Zajokat ringat az alkony,
szétárad az öröm az ég alatt.
Emlékekben fürödnek a házak,
és a szívekben ágyat vet a nyugalom.

2021. május 25., kedd

Tallián Mariann: Őrszem - Szüdi János

(c) Szüdi János











Őrszem

    Zaklatottan indultam útnak. Fontos dolgom akadt, igyekeznem kellett. Szinte állandóan késésben vagyok, aznap is kapkodtam, idegesen húztam fel a ruháimat. Gyorsan sminkeltem, gyakorlott mozdulatokkal, miközben bal kezemmel esetlenül fésülködtem. A cipőt, kabátot magamra cibáltam. Egy gyűrött selyemsálat rángattam ki a komódból, ami feldobta szedett-vedett külsőmet. Mégiscsak jól nézzek ki.
    Amint a Szív utca sarkához közeledtem, a szürke kabátos néni jutott eszembe. Kíváncsi voltam, látom-e? Ha esett, ha fújt, ő ott állt az Andrássy kereszteződésében az újságosbódé előtti sarkon egy viseltes, szürke esőkabátban.

2021. május 23., vasárnap

Művész a társadalomban 3.fejezet




Miklya Zsolt

A művész alkotó ember, több értelemben is. Műveket alkot, amelyek beleépülnek a létfolyamatba, kapcsolódnak az adott kultúra és társadalom mindennapjaihoz vagy épp ünnepeihez. A művek tárgyiasult produktumok, még a leginkább tűnékeny műfajok, mondjuk egy performansz esetében is.

De épp a performansz, az „itt és most” színháza mutatja meg a művészetnek azt a határjellegét, ami az élettel, a létfolyamattal összeköti. Mert bármennyire is tárgyiasító az alkotó folyamat, feltétele az alkotó egzisztenciális jelenléte, ami aztán a műben áttételesen további látens jelenlétben nyilvánul meg. Mintha saját jelenlétét ültetné át a művész egy átélhető szerephelyzeten, ikonikus képen vagy megszólaló zenén keresztül. Ezen a „teleportáló” jelenléten keresztül kerül kapcsolatba az alkotó a befogadókkal, így alkot közösséget, mikrotársadalmat is egyben. Felelőssége tehát leginkább a jelenlét és a jelenlét átvitelének tisztaságában van, hogy semmi se torzítsa, zavarja a folyamatot, hanem legjobb tudása és felkészültsége szerint optimális szinten valósuljon meg.

Ehhez képest másodlagos, hogy milyen közéleti, képviseleti szerepet vállal, hiszen ez inkább alkati kérdés, nem mindenki alkalmas pl. országgyűlési képviselőnek, aktivistának, spiclinek vagy népvezérnek. Ha valaki mégis alkatának nem megfelelő társadalmi szerepet vállal, könnyen szereptévesztés lesz belőle.

Akkor is, ha a társadalom torzító elvárásai miatt történik a szerepcsúsztatás, ilyenkor a művész szerepcsapdába kerül, és nem azt teszi, ami alkotó felelőssége. Mert ő elsődlegesen létet alkot, létével közösséget teremt, és rendelkezik egy olyan átvivő-képességgel, amivel a jelenlétébe tud vonni másokat. Ám ez nem direkt hatás, nem agitáció vagy szavazás, nem is manipuláció eredménye.

Hanem találkozás, egymásra hangolódás, empatikus közösségvállalás, mint a szerelem. A létet, a létben való kiteljesedést mint szerelmet átadni, továbbadni – szerintem ebben van a művészet, a művész fő társadalmi szerepvállalása.




Németh Eszter


Az első Író Cimborás mesém vége jut eszembe.

„Hitet adott a hitetleneknek, kimondatta a kimondhatatlan dolgokat, a láthatatlanokat pedig mindig láthatóvá tette. Talán, mert egyszer maga is egy volt közüllük...“

Az állásfoglalástól kiráz a hideg, valódi és átvitt értelemben egyaránt. Se állni, se foglalni nem szeretek. Azt gondolom, hogy az együtt szó magában foglalja a mozgást. Mégha együttállásról van is szó, valamiféle rejtett áramlás érződik ebben, hiszen valamiért csak együtt áll az a minimum kettő, de inkább több.

Hatás, ellenhatás. Szerintem ebben áll a művészet lényege és felelőssége. Az adott kor(szak) lakmuszpapírjának lenni. Még akkor is, ha a kor(szak) nem konyít a kémiához és nem tudja mi az a lakmuszpapír vagy mire jó.

Talán, mert egy vagyunk közüllük…


2021. május 21., péntek

Németh Eszter:Tótágas - Czeglédy Zoltán

(c) Czeglédy Zoltán










Tótágas

    Ha nagy leszek, dzsinn leszek. Olyan átlátszó, virágos butéliában fogok lakni, mint amilyenbe Anyus most tett új dugót. Olyat, aminek világító füzér van a végén. És be lehet kapcsolni. Éjszaka pedig mutatja a fényt. Anyus szerint egyeseknek korábban is mutatta, még amikor a dzsinn benne lakott. Egy Ginevra nevű dzsinnlány, aki jobban szerette, ha Ginnek hívják, mert az egyszerre név és foglalkozás is.     Aztán kifogyott a butéliából. Sehogy nem értem, hogy fogy ki a dzsinn a palackból. Elköltözni el tud, de kifogyni?! Megkérdeztem Anyust is, de csak nevetett, és azt mondta, mostantól kevesebb mesét olvas, mert túl élénk a fantáziám.

2021. május 20., csütörtök

Kertész Edina: Kartondobozok - Szulyovszky Sarolta

 

(c) Szulyovszky Sarolta

A régi kastély egy dombon állt. A faluból csak a füst szállt fel idáig, és piros motorján néha megjelent Róza, aki híreket hozott, vagy nagy ritkán egy-egy levelet valamelyik gyereknek. Mindig tudni lehetett, ha Róza jött, mert a piros motor kerekei hangosan nyikorogtak. A kis toronyablakból egy szénfekete szemű kisfiú leste, hogy jön-e aznap a piros motor. Robinak hívták.

A kastélyban százhat gyerek lakott, de a kis toronyszoba csak az övék volt, négyüké: Robié, Ábrusé, Teofilé és Natáliáé. A Lomnici gyerekek, csak így emlegették őket. „Ej, ezek a Lomnici gyerekek” – mindig így kezdték a nevelők, ha róluk beszéltek, és úgy folytatták, hogy már megint folyton együtt vannak, ha megszólítják őket, udvariasan, de kurtán felelnek, nem beszélgetnek senkivel, csak egymással. A kis Teofil folyton a nővérén csüng, Ábrus folyton olvas, Robi folyton álmodozik, és a fülüket sem mossák meg rendesen, biztosan azért nem hallják, ha hozzájuk szólnak.

Most is a kis toronyszobában kuksoltak, míg a többiek a feldíszített fa körül, a nagy társalgóban zsibongtak odalent.

Robinak volt egy távcsöve, olyan, mint régen a kalózoké, azzal leste Rózát a kis toronyablakban. Csakhogy aznap nem nyikorgott a kerék, a piros motornak nyoma sem volt. Odalent, a falu mögött a tó vize égkéken csillogott, és fázós varjak repültek át felette. Robi a vízre irányította a távcsövet, hátha meglát rajta egy kalózhajót. De sem kalózhajó, sem piros motor nem volt a láthatáron.

- Jönni fog nemsokára – vetett rá kökénykék pillantást Natália, aki a földön ülve fésülte éppen Teofilt. – Maradj nyugton! – szólt rá, mert a kicsi folyton elhúzta a fejét.  

- Nem jön. Levél sem és ajándék sem – mondta Robi, és letelepedett melléjük a szőnyegre.

- Miért jönne? – nézett fel Ábris a könyvéből. – Harmincnégy napja nem írt egy sort sem.

- Cssss – pisszegte le Natália. – Küld valamit. Karácsonyra biztosan.

- Milyen karácsony? – vont vállat Ábris, és lapozott. Teofilnak lefelé kunkorodott a szája.  

- Nem lesz karácsony? Otthon akarok lenni Mamuval és karácsonyt akarok!

Natália zsebre rakta a kezét, a zizegős papír mintha égette volna a tenyerét: Mamu levele, amiben megírta, hogy beteg, hogy mennyire szeretné már látni őket, és ír, amint tud.

- Otthon leszel – mondta elszántan, és felállt. – Gyertek.

- Hová? – kérdezte csodálkozva Robi, de Natália már meg is indult az ajtó felé, olyan nagy léptekkel, hogy még Ábris is feltápászkodott a szőnyegről, és a nyomába eredt. Natália nyomában lementek a széles lépcsőn, és elsurrantak a társalgó mellett, ahonnan hangos zsivaly szűrődött ki: annak a százkét gyereknek a zsivalya, akiknek nem volt hová hazamenniük, és akik most a feldíszített fa körül bontogatták a cipősdobozba csomagolt  játékokat. Natália jobbra fordult, és lement a lépcsőn az alagsor felé.

- Hová megyünk? – türelmetlenkedett Ábris, de Natália csak a szája elé tette az ujját.

- Pszt!

A kukák mellett aztán megállt. Jöttükre egy sovány macska surrant be a kartondobozok mögé.

Natália ügyet sem vetett rá, megragadta az egyik kartondobozt, és Ábris kezébe nyomta. Aztán kiválasztott még hármat, jó nagyokat.

- Gyertek.

Némán indultak vissza a toronyszobába. Teofil hátrafordult és leguggolt: a macska odaszaladt hozzá, és a bokájához dörgölőzött.

- Gyere már! – szólt rá Ábris, és Teofil utánuk szaladt, nyomában a kíváncsi macskával.

Odafent Natália piros zsírkrétát vett elő, és háztetőt színezett az egyik kartondobozra. Ábris rögtön kitalálta, mit akar, megfogott ő is egy zsírkétát, zöldet, és karácsonyfát rajzolt a másik doboz oldalára. Robi ollóval ablakokat vágott, és a kartondobozokból négy apró házikó lett, füstölgő kéménnyel, piros tetővel, otthonnal.

- Karácsony a láthatáron! – rikkantott fel Robi, és kidugta a távcsövét az ablakán. Teofil hangosan nevetett, a macska pedig hozzádörgölőzött a lábához.

És akkor odakint megnyikordult valami. Éppen úgy, ahogy Róza piros motorja szokott. Robi kiugrott a házikójából, az ablakhoz szaladt, és kinézett rajta a távcsövével. És amit látott, attól elállt a szava: Róza mögött Mamu ült a motoron, úgy, ahogy régen az úriasszonyok lovagoltak, féloldalasan, és most is kalapot viselt. És mikor meglátta Robit, olyan volt a mosolya, mint a bejgli illata, és Robi tudta, hogy hazamennek.

 

2021. május 19., szerda

Körmöczi-Kriván Péter: Utcadísz bácsi - Endrődi Kata

(c) Endrődi Kata



 





Anyu, ma találtam az utcán egy vödör krétát.

És találtam az utcán egy barátot.

Majdnem olyan maszatos volt, mint én.

A neve utcadísz bácsi.


Az oviból jöttem hazafelé, és ő ott volt a nagy kukadoboz mellett.

A földön feküdt szótlanul, kicsi párnával.

De én szóra bírtam, nagy lármával.

2021. május 17., hétfő

Demény Andrea: Csiga

 

(c) Demény Andrea




Hajdanában, nagyon régen, kerekerdő közelében, volt egy város, meg nem is, egyszer ott volt, egyszer itt. Reggel a tóparton, este a tisztáson, délben a kertben tanyázott.

2021. május 15., szombat

Berniczky Éva: Hol lakik a hóember? - Bezerédi Zsófia


(c) Bezerédi Zsófia











Hol lakik a hóember?


    Ficserke a déditől örökölte a két tucat zsebkendőt. Felcímkézett kartondobozban. Reszketeg kézzel írták rá: két tucat zsebkendő. És valóban, ott lapult a kockás, a csíkos, a pöttyös, a csöbrös, a piros, az epres, a kékes, a szedres, a halas, a tavas, a békás, a vadas, a dombos, a bokros, a barkás, a nyulas, a gólyás, a fehér, a havas, a szános, a lányos, a fiús, a lepkés, a hóemberes. Hiába. Ficserke papírzsepibe fújta az orrát. Ki játszik zsebkendősdit nyáron?

2021. május 13., csütörtök

Bertóti Johanna: Vajon ki csenget? - Szoboszlay Eszter

(c) Szoboszlay Eszter



Vajon ki csenget?

tán egy rokon,
tán egy hercig,
derék herceg
fehér lovon,

2021. május 11., kedd

Miklya Zsolt: Ha már... - Ficzere Kyrú

(c) Ficzere Kyrú





Ha már…


„Ha már arra jársz, 

hozd ide a sótartót, 

kincsem.”


Ha már erre járok,

viszem a sótartót,

sót is viszek benne,

fehéret, hóképűt.

2021. május 9., vasárnap

Várfalvy Emőke: Sárkánymese - Tuza Edit

 

(c) Tuza Edit






Sárkánymese

II. Rettentően Rémséges Igor vagyok, de a barátaim csak Igginek hívnak. 

Ja igen, a barátaim. Most éppen alszanak, szóval, kérlek, ne hangoskodj sokat, míg ezt a történetet elmondom. 

Nyugi, nem lesz hosszú, és csak kicsit lesz szörnyű. Az is csak itt az elején, amikor a családomról beszélek. Ők ugyanis rettentően rémségesek. 

2021. május 7., péntek

Wéber Anikó: Hófehér, mint a kezed - Másik Zsófi

(c) Másik Zsófi







Hófehér, mint a kezed

Néztem a hóesést, és közben arra gondoltam, amit egyszer mondtál: a pelyhek onnan jönnek, ahonnan én is származom. Tetszett ez a gondolat. Mivel épp aznap vesztem össze a padtársammal, ráadásul a menzán a nyolcadikosok kiborították a levesemet, és telefonon te is kiabáltál velem a hármas miatt, úgy döntöttem, még nem megyek haza. A hópelyhek birodalmába vágytam.

2021. május 5., szerda

Szőcs Margit: Vendégségben - Gyetkó Krisztina






(c) Gyetkó Krisztina









Vendégségben


- Milyen tökéletes reggel! Gyöngyöző vízcseppek, andalító pára! - lelkendezett

magában Bucka, a csiga.

A közelben kerek képű saláták kellették magukat csipkés fodraikkal. Bucka a lakomára gondolva szinte táncot lejtett. Nyálcsorgatva araszolt a zöldséges ágyás felé, fényes ösvényt hagyva maga után. Álmodozásában hirtelen egy szürke halomnak ütközött.

2021. május 3., hétfő

Tasi Kata: Krétarajzok - Szüdi János

 

(c) Szüdi János




Krétarajzok

Szépen nyírt bokrok.
Méh poroz kis
virágot.
Meleg van. Tavasz.

Ablakok mögött
kotyogó kávék
hangja.
Nyári hajnalok.

Őszi esővel
eltűnik krétád
rajza,
a fény, a meleg.

Kislány a téren.
Sose tudd meg, mily
hideg
tud lenni a tél!

2021. május 1., szombat

Fodor Veronika: Elillanó szavak - Agócs Írisz

 

(c) Agócs Írisz


Elillanó szavak 

 

Volt egy vidék. Napsütéssel, zöld fűvel, tóval csendes. Emma sokszor sétált le a tó partjára, hiába nem volt már benne egy csepp víz sem. A tó partján, egy tölgyfából ácsolt padon ült most is, lábai a föld felett kalimpáltak. Egy könyvet tartott az ölében, még a dédmamáé volt. Szürke, bőrkötéses, furcsa szagú volt, talán por és nedvesség tette tönkre. A könyvben ennek a falunak a története volt megírva, de hiányoztak belőle szavak. Nem mindegyik persze, hiszen volt benne írás: kis történetek régi időkről. De sok szó elillant belőle, hűlt helyük volt, mintha kiradírozta volna őket valaki. Eltűntek, csak egy folt éktelenkedett a helyükön.