Oldalak

2020. február 29., szombat

Molnár Krisztina Rita: Két esti hold térdzokniban

Illusztráció: Bezerédi Zsófia


       Federico García Lorca Két esti hold című kötetét édesanyámtól kaptam nyolcéves koromban. Mikulás-ajándékul. Már a borítója, a kötet vékonysága, könnyűsége érzékeltette velem, hogy ez más lesz. Nem mesekönyv, hanem verseskötet. Persze kaptam én máskor is versesötetet, ott sorakoztak a mesék és gyerekregények között az asztalom fölötti polcon – mennyire büszke voltam a saját könyveimre! – Weöres Sándor gyerekversei, a Ha a világ rigó lenne, Pilinszky Jánostól A nap születése, Nemes Nagy Ágnes Mennyi minden című kötete, aztán a remek antológia, a Bóbita álmos. De a Két esti Hold mégis más volt, mint a többi.
       A karcsú kötet versei andalúz lovasokról, narancsligetekről, párducfoltos lovakról szóltak egy másik, eddig nem ismert hangon, arról, hogy „Halott, halott a hold ma”, hogy „A délután tévedésből hidegbe öltözött.” és hogy „Egy fiú hangja elveszett.”
       Ismeretlen tájakra és mélységekbe húztak ezek a titokzatos versek, vagyis nem! Nagyon is ismertem, felismertem őket. Csakhogy nem máshonnan – belülről tudott érzésekre és vidékekre ámultam rá García Lorca dalait olvasva.
       Ma, amikor rendkívüli figyelem irányul arra, hogy egy szöveget hány éves gyerek olvashat már, még nagyszerűbb, hogy a Móra Kiadó ezeket az andalúziai költő által egyáltalán nem gyerkeknek írt verseket 1975-ben gyerekkötetbe szerkesztette. Hiszen zenéjük egyetemes, kimondhatatlan sűrűségű, sokszor sötét, máskor holdfénytől vagy kínzó naptól sugárzó hangulatai és olykor szürreális képei épp kifejtetlenségük révén hatottak rám akkora erővel.
       Délutánonként besütött a szobámba a nap. A könyvvel a kezemben üldögéltem a gangra nyíló ablak előtt. A vastag téli fénynyalábban az apró porszemek Brown-mozgásának táncát bámultam, aztán visszabújtam a kötetbe. Biztosan tudtam, hogy semmi mást nem akarok egész életemben, csak ezt. Hogy az „ez” pontosan mit jelentett, nem fogalmaztam meg, de az írásra gondoltam, arra, hogy bár még egy verset sem írtam életemben, én is költő vagyok, tehát ezt szeretném. Költő lenni és verseket írni. Nagyon erős felismerés volt. Aztán elmúlt, mert teljeséggel hihetetlennek tűnt, hogy én, aki ott ülök kockás szoknyában és térdzokniban egy kék-sárga pléddel letakart ágyon, valaha képes lehetnék erre. Én, aki azt sem tudom, mi az a narancsliget. Akkoriban jó, ha Mikuláskor kaptunk az öcsémmel egy-egy szem narancsot. Csak a Városligetet ismertem, de ott se olajfák, se tenger, nem jártak lovasok sem.
       Hogy miért épp García Lorca versek és miért nem Weöres Sándor, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes versei hozták a – hosszú időre zárójelbe tett – felismerést, hogy költő vagyok, nem tudom. Hiszen, az ő verseiket is tudom fejből a mai napig, lüktetésük, kötői hagjuk megkerülhetetlen talaja lett a kortárs költészetnek. Persze a Két esti hold verseiben magyar költők hangja is hallatszik, műfordításaikkal András László, Eörsi István, Jékely Zoltán, Nagy László, Rab Zsuzsa, Somlyó György, Tótfalusi István, Végh György és Weöres Sándor is hozzájárultak a kötethez.
       Arról még szólnom kell, hogy a könyvet a költő eredeti rajzai, finom vonalú, rejtélyes képei illusztrálják. Tavaly májusban – több mint négy évtizeddel azután, hogy nyolcévesen csupán tizenkilenc versén keresztül beleszerettem Federico García Lorca  költészetébe – eljutottam a versek és a költő szülőfödjére, láthattam a narancsligeteket, az olajfákat, a lovasokat, a córdobai lányokat és a házat, ahol alkotott. Egyfajta hazaérkezés-élmény volt számomra, amit azt hiszem – hiába olvastam később drámáit, további verseit, hiába tanultam róla az egyetemen –, a Két esti hold című kötet nélkül biztosan nem éltem volna át.




a szerző kedves kötetével

2020. február 27., csütörtök

Wéber Anikó: Pöttyös világ

Illusztráció: Zelei Marcell

       A tavasz első napján a tündérek tisztafehér papírlapokat kaptak, hogy megrajzolják és kiszínezzék a világot. Zöld mezőket terveztek, lila ibolyákat és sárga nárciszokat festettek. Panni, a legfiatalabb tündér is szorgosan alkotott. Csak túlságosan sebbel-lobbal. Ezért fordulhatott elő, hogy egy hirtelen mozdulattal festékes ecsetjét a levegőbe emelte, és teleszórta a világot piros pöttyökkel.
– Jaj nekem! – fogta a fejét a tündérek mestere. – Mi lesz így a világgal? Ki hallott már piros pöttyös ibolyáról és nárciszról? És piros pöttyös erdőről?
– Sajnálom, véletlen volt – hajtotta le a fejét Panni.
       Bizony, volt oka búslakodni, mert az emberekre szórt piros pöttyök elkezdtek fájni és viszketni. A bokrokra szórt piros pöttyökből mérgező bogyók lettek. Panni tündér nevét mindenki haraggal ejtette ki, a piros pöttyöktől pedig mindenki félt.
– Hozd helyre a hibádat! Minél előbb! – utasította őt a tündérek mestere. – Csinálj valamit ezzel a sok piros pöttyel, ha már eltűntetni nem lehet őket!
       Szegény Panni elbújt egy magas fa legmagasabb ágán, és sokáig töprengett, mit is tehetne. Három napon át nem aludt, nem evett. Majd a negyedik reggelen, éppen, amikor a domb mögül kipillantott a nap, támadt egy ötlete. Feltűrte ruhája ujját, leugrott a magas fa legmagasabb ágáról, és munkához látott. Összegyűjtött annyi piros pöttyöt, amennyit csak tudott, és rátette őket a bögrékre. A labdákra. A homokozóvödrökre. A lányok szoknyájára. A konyhafüggönyök fodraira. A bohóc orrára. Amikor végzett, elégedetten szemlélte az új, pöttyös világot. A tündérek mestere azonban nem volt ilyen bizakodó.
– Eddig a bögréken is virágminta hirdette a tavaszt. A labdák csíkosak voltak, a lányok szoknyái pedig csupa fehér csipkéből készültek. Ki akarna piros pöttyös bögréből inni vagy pirospöttyös szoknyát hordani? Mégis ki szeretné a piros pöttyöket? – tárta szét a karját.
 – Majd én! – ígérte Panni. – Én megmutatom, hogy igenis vidámak és szerethetőek!
       Így is tett. A tündérek birodalmából átköltözött az emberek közé. Kislánnyá vált, és Budapesten élt a nagymamájával. Sokat játszott Tamarával, a barátnőjével, és együtt járt az óvodába, majd az iskolába Kockás Péterrel és Boros Jutkával. Nyaranta elutazott a Balatonhoz, és kergetőzött Smirglivel, a kutyával. Büszkén viselte a pirospöttyös ruháját és az új nevét. Hiszen új nevet is kapott: Pöttyös Panninak hívta őt mindenki. Bár a következő tavasszal már nem festhette színesre és virágosra a világot, naplóját telerajzolta az emlékeivel. A történeteiből mesekönyvek lettek, és a mesekönyvek megszerettették az emberekkel a pöttyöket.







2020. február 24., hétfő

Nattán-Angeli Nóra: Vidám mesék



Vidám mesék a Móra kiadóban

       Ülök a nappaliban. Szememet a könyvespolcokon járatom, a padlótól a plafonig. Nézem, ahogy nyújtózik rajtuk az üres. De most nem Máté Angi lábnyomokat gyűjtögető kislányáról akarok írni, bár képzeletemben éppen én is gyűjtögetek, a könyveinket. Egy vis maior miatt egy évre el kellett zsákolni az összeset. Eszembe jut, hányszor akartam valamelyik kötet után nyúlni és levenni a polcról a már majdnem eltelt egy év alatt. Sok könyv hiányzott, de amire a legtöbbet gondoltam, talán magam számára is meglepő módon, az Szutyejevtől a Vidám mesék.
       Megunhatatlanul sokszor olvastuk a gyerekeimmel… Ülünk a kék fotelben, olvassuk, nézegetjük, és ahogy fellapozom, mindig eszembe jut, ahogy gyerekként egy másik, a piros fotelben olvasom, nézegetem. A könyv képei otthonosságot, melegséget sugallnak, és máris ott vagyok a gyerekkorom kellős közepén. Izgulok, Kispipi nehogy vízbe fúljon, majd amiatt, hogy a gomba alatt mindenki elférjen. És miközben nézem az elázott állatokat, a bőrömön érzem az esőt. Drukkolok a Kutyusnak, hogy megtudja, ki nyávogott. Csodálom a négy kis ezermester leleményességét, szinte hallom, ahogy a vízimalomban zubog a víz, és a végén leülök velük a kerek asztalkához, hogy együtt falatozzunk a töltött lepényből és a túrós táskából. Vízre szállok Kispipivel, Egérkével, Hangyácskával és Katicabogárkával a dióhéjnyi kis hajón, Brekus már hiába nevet rajtunk. De nemcsak Brekus eszén sikerül túljárni, az okos Ceruza megleckézteti a mohó kisegeret, ahogy Panni is a telhetetlen és szeszélyes Cicát. A szintén telhetetlen liba pedig saját kárán tud tanulni. Természetesen a Kakas sem marad színtelen.
       A kötet emblematikus alakjainak, vagyis a három kiscicának a meséje fordulatos, mégis csodálatosan egyszerű. Akárcsak a kisgyerekek mindennapjaiban, a kalandok után az otthon biztonsága várja a fekete, a szürke és a fehér kiscicát. A könyv valamennyi meséjére jellemző a didaxis és mellébeszélés nélküli egyszerűség, az egyszerű igazságok fontossága: „Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást.”, „Kettesben feleannyinak tűnik az út.”, „akik ilyen ügyesek és leleményesek, mint ti vagytok, azoknak kis kerék, nagy kerék egyaránt hasznot hajthat.”, „Milyen igazad van: nem a bot fontos, hanem az okos fej, no meg a jó szív!”. A mesékben a természet rendje helyre áll, győz a bátorság, az összefogás. Noha Az alma című mesét szokás a TSZ-ek létrejöttének paródiájaként olvasni, ha a Vidám mesék csupán kurzusmesék lennének, már rég feledésbe merültek volna, és nem élnének meg újabb és újabb kiadást.
       A könyv sikerének egyik titka az illusztráció, amit szintén a szerző készített. Szutyejev jobb kezével írt, bal kezével rajzolt. S ez utóbbi is olyan jól sikerült neki, hogy bár a kötet 1968-ban jelent meg először Magyarországon, az illusztrációi nem öregszenek. A rajzok természethűek, realisztikus arányokkal, mégis meseszerűen bájosak, az állatok arcán érzékenyen közvetített érzelmekkel. Izgalmas az is, hogy minden mese elején, a címoldalon van egy külön illusztráció, ami a mese során nem szerepel, mégis fontos életkép, ami tovább árnyalja az adott mesét és a szereplőit. 
        Az egyik kedvencem A fenyőfa című mese havasan derengő erdeje a Hóemberrel, és Bobikkal, a kutyával. Talán mindennél jobban szerettem elindulni velük, hogy elhozzuk a gyerekeknek a karácsonyi fenyőt. Szerettem belépni a hatalmas fák közé, és lépkedni a süppedős csendben. Legjobban pedig az Okoska-botocska farkasától féltem. Rettentő pofájától, lihegő nyelvétől, éles fogaitól. Most, amikor a vis maior az ágyi poloska képét öltötte nálunk (és ahogy a lábnyomokat gyűjtögető kislány, én is hittem farkasnak, fenevadnak, különösen, ha leszálltak a sötétek), a több hónapos küzdelem mélypontjain mégis felderengett, hogy valahol még megvan, hogy igenis velünk van az okoska-botocska, a mindenen-átugrócska, a minden-bajból-kihúzocska, a magasba-emelőcske, az ellenségre-lecsapócska. Így is volt. A fenevad eltűnt. Nemsokára előkerülnek a könyvek is. S most, hogy e sok ismerős mesealakot megidéztem, a polcokon összébb húzódott az üres.

2020. február 21., péntek

Nagy Izabella: Cini-cini muzsika

Illusztráció: Gyólai Gabi



Sárika az ölemben ficereg, mocorog.
Kérdezi, hogy errefele potyognak-e csillagok?
Csóvájukkal kivágják a nagy eget?
Másnap délre sárga naptól beheged.

Sárika az ölemben kiabál, reklamál.
Állítja, hogy arrafelé szűkül már a szemhatár.
Álomerdő bozontjába bekerül,
Megpihen a sások mellett egyedül.

Sárika az ölemben csendben néz.
Mesében a csillagokkal heverész.
Álomerdő szegletében kis kapu,
Cini-cini muzsikával kéz a kézben baktatunk.





a szerző a kutyájának olvas

2020. február 19., szerda

Miklya Zsolt: Suta éneke // Re: Weöres Sándor: Buba éneke



Ó ha tüske volnék,
mindig szúrnék,
minden hámszövetbe
belebújnék –
ám a véren
nem csitulna éhem,
addig fúrnék,
míg a csontot érem.


Ó ha küllő volnék
két keréken,
nélkülem forogna
csillagéjem –
ám a szívem egyre
vágyakozna
küllőgyöngy-csillagként
a magosba.


Ó ha madzag volnék,
addig lógnék,
amíg kóccá nem lesz
a való még –
ám a kócom egyszer
szétszakadna,
mint a szív, a pitvar
és a kamra.

Illusztrációk: Klesitz Piroska



2020. február 17., hétfő

Kiss Lehel: Ha itt lennél…(Sébastien sóhaja Belle után)


Illusztráció: Pernyész Dóra
 

A hegyeken megroppan a hó,
még a völgy, a ház is belezendül.
Ha itt lennél, az volna a jó!
Érzem, te is remegsz mindenestül,
de ne nyüszíts, most hallgatni kell!
Ha itt lennél, az volna a jó!
Hol lapulsz most, drága, drága Belle?
Farkasfalka agyarog a Holdnak
túloldalán, emitt árnyék halad el.
Találkozunk-e még? Lesz-e holnap?
Ha itt lennél, az volna a jó!
Jaj, a szívem biztos van egy mázsa!
A hegyekből rázubog a hó.
Hogy ne féljünk, gondoljunk egymásra!


 a szerző és kedvenc Mórás kötete:
ez a könyv (Cécile Aubry: Belle és Sébastien) volt életében a legelső, 
amit önállóan elolvasott - ez hozta meg a kedvét az olvasáshoz



2020. február 14., péntek

Hétvári Andrea: CSALÁDI ETŰDÖK

Illusztráció: Makhult Gabriella
Bóbita című kötetből: 'Hajnali ködfala vára'


Weöres Sándor Galagonya-ritmusára
/részlet/

(cipőfűző)

Épp ebédkor
indul a ramazuri,
indul a ramazuri
vasárnap.

Most először
Sárika kikötözi,
Sárika bekötözi
magának.

Masnija lompos –
lenne az ok,
elszabadulnak az
indulatok.

Épp ebédkor
indul a ramazuri,
indul a ramazuri
vasárnap.

*
(balatoni)

Jó a strandon,
főleg amikor apa,
főleg amikor apa
beugrik.

Csobban egyet,
éppen a közepibe,
éppen a közepibe
beúszik.

Hogyha apává
érlel a sors,
sok csemetémmel
vágtat a gyors.

Jó a strandon,
főleg amikor apa,
főleg amikor apa
beugrik.

*
(lefekvéskor)

Édes élet
este amikor öcsi,
este amikor öcsi
elalszik.

Végre csönd van,
nem fut a kicsi kocsi,
nem fut a kicsi kocsi
napestig.

Nem kiabálnak
hős katonák
harci robotnak
bősz adomát.

Édes élet
este amikor öcsi,
este amikor öcsi
elalszik.



2020. február 11., kedd

Körmöczi-Kriván Péter: A nagy herceg

illusztráció: Zelei Marcell


     A duplaszárnyú repülőt sárgarépából faragtam. Magasan szállt, de csak addig, amíg ki nem fogyott az üzemanyag. A fiam profi pilóta, mégis kényszerleszállást kellett végrehajtania a nappaliban, a sivatagmintás szőnyegen.
– Nem baj apa! – hencegett a kisfiam, mert szerinte én mindent meg tudok javítani.

      Fogtam egy kimondottan sárgarépacsavarokhoz használatos fogót, hogy munkához lássak, amikor meghallottam a hangot.
– Beeeeeeeeeeeeeeeeee!

Ismerős volt.
– Beeeeeeeeeeeeeeeeee!

    A padlás felől jött a hang, ahol már évek óta nem jártam. Letettem a fogót, hagytam a gépet, a sivatagot, és elindultam felfelé a plafon fölötti, koszos birodalomba, melynek ajtaján egy betű és három szám sorakozott: B-612.
     Elővigyázatosságból kalapot húztam, volna, de a fiam ezt kifogásolta.
– Apa, miért tennél a fejedre egy óriáskígyót? Nem látod, hogy éppen elefántot ebédel?
    A padlás sötét volt… vagyis csak lett volna, mert egy lámpagyújtó, aki pont úgy nézett ki, mint a fiam, beleugrott a sötétbe és felkapcsolta a lámpát.
– Beeeeeeeeeeeeeeeeee!
    A hang egy ládához vezetett, ami inkább volt doboz és három lyuk díszitette.
– Beeeeeeeeeeeeeeeeee!
– Van odabent valaki? Halló! Kérem, válaszoljon.
 A dobozban apró léptek toporogtak.
– Apa, szerintem éhes!
– Kicsoda, a doboz?
– Nem apa, a bárány. Tudod, ő a dobozban éli az életet.
– Nem fél itt a sötétben, egyedül?
   A fiam úgy rázta a fejét, mintha valamit tudnom kellene.
– Ő sosem fél és sosincs egyedül, mert szerinte a nagy Herceg még akkor is vele van, amikor az nem tud róla.
– Ki az a nagy Herceg? 
A fiam nem válaszolt, el volt foglalva a sárgarépával, ami nemrég még repülő volt.
– Hallod apa, hogy csámcsog? Azt mondja a bárány, hogy 72 éve nem evett semmit. El tudod képzelni, milyen éhes lehet.
 Ráztam a fejem, hogy nem és amúgy is, nekem már indulni kell, mert a komoly dolgok…
– Hadd találjam ki, apa, várnak rád?
 Ki se mondtam, mire gondolok, a fiam mégis hallotta és úgy nézett rám, mint egy tudós. Bölcsen vizslatott.
– Szerintem apa, itt az ideje, hogy maradj és megszelídítsd a komoly dolgokat.
 Nem mertem elmondani, hogy én azt nem tudom, mit jelent, ezért csak bólogattam, hogy ne bukjak le, majd fogtam egy répát és óvatosan közelítettem vele a doboz felé…
a szerző fotója a Kisherceg című könyvvel


2020. február 7., péntek

Nyulász Péter: Nagy Zóárdia

Nyulász Péter
Hol voltam és hol nem voltam? Egyszerű az én mesém:
minden pontján jártam-keltem széles földnek kerekén.
Nem voltam én különc magonc,  csak álltam a helyemen,
sziklás-köves hegyoldalban, hol mást látni nem lehet:
csak egy folyót,
csak egy völgyet,
csak egy bükköt,
csak egy tölgyet.

Csak ezt nézni mindörökké, s mindhiába vágyni másra,
előbb – utóbb belefásul abba minden emberfája:
vágyakozva hallgatni csak, amiről a szél mesél
sosem látni, van-e ott ágy, hol a Nap nyugodni tér.

Így jártam én: úgy éreztem, tovább ki nem állhatom,
mint egy kóró, kiszáradok, ha odébb nem állhatok.
Hadd menjek el, hadd lássam meg, mi más van a Földön még,
hadd sétáljak oda,  ahol a szivárvány földet ér! 



MAMINTI, a zöld tündér:
"Ha jól hallom, engem hívtál, búslakodó szép fenyő,
megindító vágyaidat teljesítem, üsse kő!
El ne sorvadj, legyen lábad, járd körbe a világot!
Csak aztán majd meg ne bánd, hogy már többé nem látod
ezt a folyót, ezt a völgyet, ezt a bükköt, ezt a tölgyet!"

Így történt, hogy falábaim nyomát szépen otthagytam,
Popocatapetl hegyén, és Mohendzso dáróban. 
Annyi mindent láttam én, elmondani nem is merem,
még a „Titikaka-tavi tektitek titkait”* is ismerem.

Bódi Kati - Lázár Ervin portréja
Emlékszem a homokszemre sivatagban, tengerparton.
Tudom, honnan fúj a passzát, s hogy jól esik nyugaton,
hogy északon hó szikrázik, délszakon meg napsütés,
csupán az az egy hiányzik: újra látni úgy, mint rég
a folyót, a völgyet,
a bükköt, a tölgyet,
csak egy percet,
csak egy csöppet.

Mert jártam ott,
de minden más,
soha nem látom már,
sose találom már:

azt a folyót,
azt a völgyet,
azt a bükköt,
azt a tölgyet.
                       
 (* idézet Tamkó Sirató Károlytól)

A fenti versbetét/dalszöveg elhangzott a 2013. szeptember 21-én, a Miskolci Nemzeti Színházban, Szabó Máté rendezésében bemutatott,  A Négyszögletű Kerek Erdő című darabban.

A Nagy Nándor hangszerelésével készült dalt meghallgathatjátok: 

https://www.youtube.com/watch?v=2w1dnCgrF58

2020. február 3., hétfő

Gyerekkorom kedvenc könyve


Gyakran kérdezik tőlünk, mi kell ahhoz, hogy valakiből író legyen. Ahogy a legtöbb munka, ez is sok összetevős, de az összetevő, ami semmiképp sem maradhat ki: az olvasás.
Olvastunk, olvasunk és olvasni fogunk, ez nem kérdés, ezzel pedig értelemszerűen együtt jár, hogy imádjuk a könyveket.
De hol kezdődik a könyvimádat?
Ideális esetben az édesanyánk méhében, vagy pici gyerekkorban, amikor még szó szerint faljuk a könyveket.
Aztán jönnek a felolvasott mesék, az első önálló olvasási élmény, és utána határ a csillagos ég…már, ha léteznek csillagokig érő könyvespolcok (szerintünk léteznek).
De menjünk vissza a kályhához!
Az elkövetkező hetekben olyan írásokat olvashattok az Író Cimboráktól, amit gyerekkoruk kedvenc könyvei inspiráltak. Ezeknek a könyveknek azon kívül, hogy mind különlegesek a maguk nemében, van még egy közös pontjuk: a Móra Kiadónál jelentek meg.
A Móra, az ország egyik legrégebbi, ma is működő kiadója, a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom nagy múltú műhelye, idén ünnepli 70. évét. Ez az évforduló adta az ötletet, hogy átböngésszük azt a majdnem csillagokig érő könyvtornyot, amit ma már klasszikussá vált író elődeink műveiből építettek. Mutogassuk meg egymásnak a titkos kincseket, csodálkozzunk rá a közös kedvencekre, ünnepeljünk, játszunk együtt.
Csatlakozz könyves szülinapi bulinkhoz!
Szeretettel hívnak és várnak a szerkesztők,
Nagy Izabella és Várfalvy Emőke
Illusztráció: Klesitz Piroska