2019. december 7., szombat

Várfalvy Emőke: Aki nem lép egyszerre

Illusztráció: Lakatos István


Kosztos Károly őrmester félve fordította el a kulcsot a napról napra egyre jobban szoruló lakatban. Egy kicsit még örült is neki, hogy a kulcs megint akadt, így volt egy kis idő, amíg reménykedhetett, hogy más látvány fogadja, mint napok óta mindig.
     Kosztos őrmester, vagy ahogy a században hívták, Tápmester, két dologban hitt:
     Abban, hogy jó munkát csak tele gyomorral lehet végezni – és ez alól a háború sem kivétel.
     A csodákban – ezt viszont erősen titkolta. Mert egy közel másfél mázsás ember álljon csak két lábbal azokban a bizonyos bakancsokban a földön. Még akkor is, ha amúgy háborún kívül jámbor cukrász, aki a légynek is csak akkor árt, ha rászáll a frissen fondanozott mignon tetejére. 
     A lakat vacakolt.
     Tápmester kitartóan birizgálta a kulcsot, és közben mindenfélét elképzelt, mi lehetne az élelemszállító raktárban, ha a csodák mégiscsak léteznének.

     Oldal húsos szalonna, egy zsák tarka lóbab, ropogós héjú, hófehér belű, illatos parasztkenyér, akkora fej makói hagymák, mint az ökle, ecetes uborka sok kaporral,  egy kosár tojás, egy csupor erdei virágméz, pergő szemű mák, bordó, bársonyos bőrű, mézédes őszibarack, öt fej lilakáposzta, négy liba lefüstölt combja, csigatészta, olyan vastag paszternák, mint a puskatus, egy kishordó egri leányka.
     A lakat engedett.
     Az ajtó kinyílt, és mögötte ugyanaz az árva zsák rétesliszt gubbasztott a sarokban egy fél zsák fonnyadt, csírázó krumpli, és egy majdnem üres zsírosbödön társaságában, mint előző nap.
     A krumpli került sorra.
     Tápmester csalódottan csoszogott a kondérokhoz.
     – Jelentést, Őrmester – szólította magához kisvártatva a század parancsnoka.
     – Jelentem, elérkeztünk az utolsó vacsorához uram – csapta össze a bokáját Tápmester.
     – Azért talán nem ennyire súlyos a helyzet – ráncolta a szemöldökét a parancsnok, aki nagyjából minden vagyonát felajánlotta volna egy tányér túrógombócért sok tejföllel.
     – Jelentem uram, de.
      – Akkor itt már csak az Éhes Ember, Mérges Ember hadművelet segíthet – morogta a parancsnok félhangosan, és megfogadta, ha rajta múlik, még azon a héten véget ér a háború, amit egy tepsinyi vargabéles elfogyasztásával fog megünnepelni.
     – Igen uram, meg még… - itt Tápmester habozott kicsit, aztán kimondta – a csoda.
     – Mit mondott Őrmester?
     – Jelentem uram, semmit uram – vágta ki Tápmester.
     – Leléphet – legyintett a parancsnok, és elővette a következő hadművelet térképét, hogy még véletlenül se jusson eszébe egy rezgő habtetejű Rákóczi túrós, ne adj Isten egy tányér csusza, friss szalonnapörccel gazdagon megszórva.
     Tápmester szótlanul állt be a sorba, mikor a Parancsnok délután elrendelte a menetelést.
     Egy dombság állt a század előtt, ami mögött a felderítők szerint komoly rajtaütést lehetett végrehajtani az ellenségen.
     A Parancsnok, mintha érezte volna a friss eidami és egy kevéske tejszín illatát a levegőben, ami köztudottan mindig ott fehérlett az ellenséges század Parancsnoka, Herr Maasdamer tábori asztalán.
Tápmester tette egyik lábát a másik után, és nem mert arra gondolni, milyen kevés esélyük van a mindig jóllakott ellenféllel szemben a harcmezőn.  Csak az árva réteslisztes zsák lebegett a szeme előtt, meg a csoda, ami köztudottan nem létezik, de talán mégis.
     Tápmester azon vette észre magát, hogy ritmusra lép, és egyre hangosabban, és hangosabban dúdolja a dalt, amit még a dédmamájától tanult:
     Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, pedig a rétes nagyon jó, katonának az való.
     Az egykedvűen masírozó században egyre több száj görbült mosolyra, és egyre több láb lépett a nóta ütemére.
     Tápmester százada dalolva mászta a dombot, aminek a másik oldalán az ellenség állásainak kellett állnia a felderítők szerint.
     De nem az állt ott.
     A domb túloldalán egy végtelen hosszan elterülő, pirosló almáktól roskadozó gyümölcsöskert volt.
     A kert végében egy kis csőszház állt, aminek a kéményéből békésen szállt a füst az ég felé.
     Mikor a század nagyokat nyelve végigmasírozott a kert mellett, a Parancsnok úgy döntött, tábort vernek.
     Az öreg csősz mintha nem is egy háború közepén, hanem épp a szüret kezdetén lenne, kikönyökölt a kerítésen, azt megkérdezte:
     – Aztán az urak barátok, vagy ellenségek?
– Jó embernek barátai, rosszaknak ellenségei – válaszolta a Tápmester, aki véletlenül épp a legközelebb állt a kerítéshez.
     – Hát, a barátokat illik megvendégelni – nyitotta a kaput a csősz – csakhogy ennyi emberre nincs énnekem itthon semmim. Csak egy kis tojás, meg ez a temérdek alma.
     Tápmester szeme felcsillant.
     – Aztán kemencéje van-e a házban?
     – Az épp nincs, de egy jó sparhelt akad. Mit akar azzal a katona úr?
     – Meglátja. Mindjárt meglátja! – örvendezett Tápmester, akinek a csoda ezen a napon almásrétes képében öltött testet a harcmezőn.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése