Oldalak

2019. november 30., szombat

Kiss Ottó: Háború

Baranyai András illusztrációja

Én azt mondom: egy,
Emese meg azt, hogy kettő,
és máris menetelünk
egymás ellen, mint a katonák:
egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő …


A vers megjelent Kiss Ottó: Emese almája című kötetében (Pousonyi Pagony Kft. 2006)
Megrendelhető a kiadó webboltjában


2019. november 27., szerda

Wéber Anikó: Kisfiú a kövekről

Illusztráció: Garaczi Glória












Ugyanolyannak tűnt mindkét kő,
apáé mégis végigsiklott és pattogott a vízen,
az enyém meg elsüllyedt.

Azt hiszem, a megfelelő kő kiválasztásán múlik,
mert a kövek is magukban hordozzák,
hogy végül kacsákat találnak el, vagy elsüllyednek,
és csak köröket hagynak maguk után.
Akkor is, ha a közepükről már rég hiányoznak.

Korábban, amikor láttam magam a vízben,
nem mertem követ dobni bele, hátha fájna.
Csak apának engedtem, mert ő ért a kövek nyelvén,
és tudja, hogy a kezünk arra is képes,
hogy a megfelelő követ a víz színén tartsa.

De apa már nincs itthon. Anya azt mondja,
messzire ment, hogy megvédje a hazát.
Én pedig nem is csodálom, hogy őt kérték meg erre,
hiszen ott is biztosan vannak kövek,
és ott is biztosan szükség van valakire,
aki a tavak felszínén tartja a kavicsokat.

Csak anya sír, ő sosem dobott követ,
ha együtt játszottunk, mert mindig attól félt,
hogy széttöri vele a tükörképünket.

Most is kavicsok nélkül, ketten ülünk a tóparton,
és én nézem az arcunkat a víz színén.
Anya olvassa a tábori levelezőlapot.
Apa ír, hogy jól van. Sokszor csókol bennünket.
Anya szeme mégis nedves lesz. Gyorsan letörli.
Azt hiszi, nem láttam. Ő nem tudja,
hogy tudok olvasni a mozdulatlan vízből.

Felállok, sétálok a part mentén, és találok egy követ.
Felemelem, elképzelem, ahogy elhajítom,
és az is végigsiklik a vízen, majd az égen,
egészen apáig. Próbálom eldobni, de csak szorongatom.
Inkább hazaviszem. Megvárom, amíg apa
visszatér, és megtanít a kövek nyelvére.



2019. november 24., vasárnap

Tallián Mariann: Füstfelhő

Igor Lazin illusztrációja


A tordai hasadékot körbeölelő sűrű erdőt vészjóslón világította be a telihold fénye. Tövis irányából két siheder újonc próbált átvergődni a rengetegen. Csak ketten maradtak az őrjáratból, akiket a császári csapatok megfigyelésére küldtek ki a 134. zászlóalj csapatából.
– Gyere már! – suttogott Áron.
– Nem tudok, fáj – nyögte a társa.
– Mutasd!
A fiú látta, hogy Gáspár nadrágja alól a mezítlábas talpára csurgott a vér. Hóna alá nyúlt, és úgy cipelte tovább, a sziklás, köves talajon botladozva. A tüskés ágak, száradó őszi gallyak több helyen is felszakították a bőrt az arcukon és a karjukon. Szűk, fehér nadrágjuk szürkésfeketén koszlott, székely posztóból készült zekéjük több helyen lyukas volt már.
– Pár lépés és itt vagyunk – kapkodta a levegőt Áron.
Gáspár az utolsó szakaszon már teljes súlyával ránehezedett. Vékonyka kamasz fiú, gyéren nőtt barna hajacskája piszkosan, összecsomózva tapadt a homlokára. A barlang bejáratánál Áron összecsuklott a fáradságtól, Gáspár sérült lába, keze pedig összegabalyodott az esésnél, mint egy rongybaba, úgy terült el a fűben.
– Szedd össze magad! Már csak be kell menni! El kell bújnunk! – pofozta barátja arcát Áron. Egyre ingerültebben csapkodta, miközben a beteg síró hangon nyögte:
– Nem bírok, nagyon fáj!
– Dehogynem bírsz! – kiabált rá – Gyere már!!! – rángatta befelé a társát, aki minden mozdításnál feljajdult.
Áron erős fiú volt, favágáshoz szokott keze vaskosan támasztotta meg Gáspár derekát. Összeszedte minden erejét, és egy lendülettel betaszította a barlangba. Szűkös hasadék volt ez, nem is barlang. A sziklában tátongó lyuk elnyelte a fiúkat, mintha átléptek volna a másvilágba. Bent semmit sem láttak, Áron a falat tapogatva próbált lépegetni befelé.
– Még egy lépés és meghaltok! – szólalt meg egy torz hang a sötétségben.
Áron előkapta a gyutacsos puskáját, és lövésre készen maga elé tartotta. A félhomályos bejárat közelében egy alacsony, bajszos alak körvonalai rajzolódtak ki a hold beszűrődő fényében. Sapkája mélyen a szemébe húzva, katonakabátja a földet súrolta. Egy csorba kaszát tartott maga elé. Áron csodálkozva nézte, nézte, majd egy hirtelen mozdulattal suhintott felé. A fura szerzet sapkája ijedtében a földre esett. A fiú döbbenetére hatalmas barna hajzuhatag omlott a kabátot hordó alak vállára és nagy, zöld szeméből könny csordult ki.  Ahogy arcán végig pergett, elmaszatolta a fekete tussal rajzolt bajszot. Finom, vékony keze, melyben bőszen markolta fegyverét, lehanyatlott,  majd fejét lehajtva visszavonult a barlang mélyére. Áron szeme elől eltűnt a lány, mintha ott sem lett volna.
Gáspárt beljebb húzta a barlangba, és nekilátott rőzsét szedni. Falusi legényként már gyerekkorától tudott tüzet gyújtani, így hamarosan forró lángok csapdostak a barlang teteje felé. Barátja mellé kuporodott, feje alá egy követ gurított, arra pedig egy tenyérnyi rongyzsebkendőt helyezett. Amikor kivette a zsebéből, egy pillanatra elmosolyodott, majd sírásra görbült a szája. Édesanyja hímezte még bevonuláskor: Hazavárunk! A Gáspár szájából kibuggyanó vér másodpercek alatt eláztatta az útravalónak megőrzött, szívet melengető emléket.
Áron a füle tövében meleg leheletet érzett, megrázkódott.  A lány térdelt mellé, kis vízzel teli kulacsot nyújtott át. A fiú hálásan nézett rá, és barátja szájába próbált vizet önteni, sikertelenül. Mikor visszaadta a kulacsot, észrevette, hogy a lány minden ízében remeg. Egymásra néztek. Áron megint megborzongott. Zsebéből száraz kenyeret vett ki és két darabra törte. A lánynak adta az egyik darabot, a másikat pedig zsebre tette.
– Elteszem neki. Ha felébred, megetetem – mutatott Gáspárra.
A lány hosszasan nézte a fekvő fiút. A haldokló már csak nyögdécselt.
A lobogó tűzből kibukkanó füstfelhők árnyas rajzolatokat vetettek a levegőben, a fiatalok végtelenbe vándorló sziluettje pedig egymásba ért a barlang elnyúló, mély zugában.
Ebben a pillanatban egy szikra pattant ki eléjük, és Gáspár egy nagy sóhajjal kilehelte a lelkét. A lány odatérdelt elé és lecsukta a szemét. Áron könnyei lecsurogtak arcán, hangtalanul sírt. A lány visszaült mellé, és maszatos kezével letörölgette a fiú könnyeit. Áron könnyes pilláit lecsukta, arcát odatartotta a meleg kis tenyérnek.  A lány elővette Áron zsebéből a kenyeret és etetni kezdte a fiút, aztán átölelte, hozzásimult és dúdolni kezdett egy altatódalt. Ringatózva nézték a lángoló, meleget adó tüzet, melynek füstábrái, mint a változva vonuló felhők a szabad égen, mindig egy új történetet mesélnek el.







2019. november 22., péntek

Fodor Veronika: Napsárga

A Schnepp család a Nagy Háborúba indulás előtti utolsó fotón. (A szerző családi fotóalbumából)

fény ömlik a kredenc szélén kitámasztott képre.
Próbálsz nem gondolni rá, nem figyelni,
nem is ismerted, aki rajta van. Mégis
igyekszel valahogy kikaparni a múltat innen,
mint a megikrásodott mézet az üveg aljáról.










2019. november 20., szerda

Miklya Zsolt: Az öreg tót balladája

Szeidl Andrea illusztrációja



Volt egy csikó,
sárgán futó,
az öreg tót
azt mondta: ló,
pedig csikó.

Volt egy fiú,
már nagyfiú,
volt indián,
kicsit sziú,
mégsem hiú.

Egy szép napon
a harmaton
futott a ló,
egykor csikó,
szép volt nagyon.

Meglátta ott
a vágtatót
– gazdája tót –,
egy víg pecér.
Nyomta a szót:

Ugyan komám,
megadom ám,
amit megér,
ihol, a bér
s a parolám.

Nem adom el,
nagy útra kell,
fiamra vár
egy messzi vár,
tornyán a jel

egy rézkakas,
kicsit hasas,
míg énekel,
nem árt a vas.
Nem adom el.

Indult a ló,
egykor csikó,
hátán ifjú,
egykor fiú,
sosem hiú.

Vörös vitéz
távolba néz
a vár fokán,
karjába’ lány,
szeme igéz.

Tiéd a ló,
enyém a lány,
cseréljük el,
enyém a ló,
tiéd a lány.

Vörös vitéz
ifjúra néz,
karjába’ lány,
szeme igéz,
szava talány.

Ifjú felel:
Nem érdekel,
egy rézkakas
nékem a jel,
míg énekel.

Jön a pecér,
sokat ígér
a kakasér’.
Vörös vitéz,
ennyit megér.

A rézkakas
nem énekel,
viszi pecér
száz garasér’.
Készül a vas.

Vörös vitéz
kardjára néz,
nem oly nehéz.
Lány az enyém,
ló is enyém.

Várja a tót
a jó fiút,
azóta sem
vett új csikót.
Kihalt az út.


2019. november 17., vasárnap

Aki nem lép egyszerre


Talán mindegyikünk titkos dobozában lapulnak régi fényképek, levelezőlapok. A képeken dédapáink, nagyapáink állnak készen arra, hogy harcoljanak a hazáért, egy eszméért, amiben hittek és legfőképp a családjukért. Hírt adtak magukról, hozta leveleiket a tábori posta. Kicsit nehezebb témával zárjuk most az évet, némelyik történet vagy vers nem lesz éppen „katonadolog”, így azokat kamasz olvasóinknak ajánlanánk. Ha korhatáros egy írás, azt minden esetben jelezzük. A kisebbek is elmerülhetnek majd egy-egy szívet melengető, humoros mesében. A kiváló illusztrációk mellett rácsodálkozhattok a cimborák családi képeire is a háborús időkből. Tartsatok velünk!

Akik a haditervet készítették: Fodor Veronika, Majoros Nóra, Turbuly Lilla és Várfalvy Emőke

Aki a téma arculatát megrajzolta: Klesitz Piroska

2019. november 14., csütörtök

Vándor búcsúzás





Kedves Olvasóink, velünk utazók!



Nem szállunk le Gecse Balázs varázs-szekeréről, 
csak éppen irányt váltunk. 
A sok vándorlós, emlékezős, 
buckákon átívelő mesék és versek, 
csodaszép illusztrációk után átadjuk a terepet 
egy sokkal harcosabb témának.
Szeretettel hívunk Titeket,
hogy tekintsünk be a katonák világába…

Köszönjük, hogy velünk tartotok:

Kiss Lehel és Nagy Izabella szerkesztők

2019. november 12., kedd

Kiss Lehel: A vándor (Gecse Balázs Gergő „Bo” emlékére)

illusztráció: Jánosi Andrea

Bo, mint a…, Bo, mint a szellő,
Átlebeg időkön, téren.
Furulyaszó ring utána,
Szekerén szunnyad az Éden.


Bo, mint a…, Bo, mint a zápor,
Nagy utak porát lepallja,
Ökröket itat, virágot,
S ködöket ringat a karja.


Bo, mint a…, Bo, mint a tűzláng
Duruzsolása a fülnek:
Jóleső, fényes melegség,
Amiben cipócskák sülnek.


Bo, mint a…, Bo, mint a földmély:
Millió titok tudója. 
Tegnap egy fű hegyén látták.
Ki tudja, hol jár azóta…!

2019. november 8., péntek

Lackfi János A MINDENT JÁRÓ KALÁKA

illusztráció: Makhult Gabriella

      Egyszer volt, de talán kétszer vagy háromszor is, ahányszor a Tisza TV ismétli, volt egyszer a híres-neves Csopaki utcában kettő se nem kicsi, se nem nagy, éppen hozzám való vagy építészlegényke. Nem olyan nyizege, kivagyiskodó kupcihérek, ugye, szóval jóforma, pofás kis fickók, akár még bakternek is elmehettek volna Simánfára egy szebb világban. 
    Az egyiket Grimbusz Dánélnak vagy hasonlónak hítták, és egyszer egy tervezet rajzolása közben úgy megmérgelődött az engedetlen ceruzavonalakra, hogy az ablakon vetette ki jókora körzőjét, mely belé is állott egy arra röppenő jókora gerlébe, mely azon minutában kilehelte a lelkét meg a méntaillatú lehelletfrissítőt, amelyet a sarki éjjel-nappaliban csipegetett fel. Ha már így levadászta a jószágot, Grimbusz uram megcsupálta, kondérba tötte, jóféle fűszerszámokkal körítette, s emberesen jóllakott belőle. Attól fogva kézbe se vette a körzőt, hanem csak furulyált örömében, hogy hát a friss lehelletű sült galamb éppen belerepült a szájába.
    
      A másik, emennek a testvére (csak Grimbusz nevezetre hallgatott ez is) a Villamos nevet nyerte a szent keresztségben. Ejsze Trollébusznak is nevezhették volna már ennyiből. Csak úgy pilinkáztak körülötte a gyermekcsék, mint muslincák a szőlőprésnél, ő meg egyre zümmögött és dünnyögött és mormogott nekik meg a húzóját vonta meg a vonóját húzta, hogy maszkabált járjanak. 
    
      Csatlakozott hozzájuk Rece Gábris, aki se bajusszal, se szakállal nem tüsténkedett, hiszen mihent pehely serkedzett ábrázatján, nyomban lemetélte azt. Híj, ez aztán csipdeste álltó nap a medve-nagybőgőjét, az meg brummogott és vickándozott bele, mintha hasa alját csiklandoznák.
    
     Nem állhatta zeneszó nélkül a negyedikük sem, Rámvári Blázs uram, gitáriumát ölelgette, szakasztott úgy, mintha jóforma fehérszemély volna, pörölt is az a keze alatt, mint egy zsörtös oldalborda. 
    
      A Grimbuszok nosza, marokra vették a pikulát meg a lantot, rázendítettek egy-kettőre. Ahogy így pönögetnek, hát hamarjában szikra pattanik az egyikük fejébül: hászen, ha egy magyar népmesében volnánk, nemdenmem nekierednénk világot látni, királyok szolgálattyába állani? De úgy ám, az bizony jó volna, ha volna! Hátha még garaska is kerülne mellé, hiszen a cincogatásban kifárad az emberfia, ehetnék is, ihatnék is, már ha volna mit.
    
      Amint így pusmognak, abban a szent minutában elébük toppan egy csodaszép lányzó, haja mint a színarany, orcája mint a piros rózsa, fogsora mintha Corega ragasztóval lenne a szájába beléügyeskedve, csupa tengermélyi igazgyöngyökből.
   
 - Egyet se féljetek, ti derék építészlegények. Üstöllést eljuttok ti mindenüvé, ha megsegéllek, bízzátok ide a dolgot. Minden ablakotokra lógasztok egy-egy varázsfüggönyt, ahányszor azt odébb vonjátok, mindig csodát lássatok!
    
     A világszép tündér ahogy volt, eltűnt, fél marék nullaszázalékos hitelkamat se maradt utána, de még egy csecsemőbajusznyi selyem fűrészpor sem, abbiza!
    
     Rece Gábris felcsippenti az északra csüggő függöny szélit, s hát, Uramfia, egy mesebéli zeneszerszám-bótban tanálják magukat. Fognak ott tekenősforma páncéljából szerkesztett lantot, kélgyószerű klarinettot, dalnoknak való kobzát, cirregő citerát, dongóbogár-dorombot, sokfajta visíttó furuglát, talján mandolintot, nyanyaként nyekergő nyenyerét, csöngőket, kotyogókat, csimbalmokat, zurrogó és duhogó hangszerszámokat. Csaptak is velük országos zenebonát, de olyat, hogy még az adóellenőrök is táncra perdültek az influenszerekkel, s a sarki rendőrök és összefogóztak az olajszőkítőkkel, s úgy ropták körben-karikában.
   
     Következőként Rámvári uram settengett oda a keletre irányzott ablakhoz, megráncigálta pendelyét, s csak úgy álmélkodott, mi lakik alatta! Jóforma várkastély, nem más, ippeg négy toronnyal. Hanem azok úgy festettek, mint négy tölcsérre való jégkása-kupac, amelynek valami óriás behabzsolta a tetejét. Óhó, iszen akad ezen bevégezni való munka huszonnégy építészlegénynek is! Olyan szorgosan munkálkodtak, hogy zenéből a négy torony égre dalmahodott, még a vaskakas is elkukorította magát a tetején. Évről évre más rengeteg muzsikusok csődültek, versengve tornyozták mind fennebb a számlálhatatlan építőköveket. Ilyen várkastély nem akadt még egy az országban, szerte hét határban, szupermarketen innen, kormányablakon túl, ahol a kurtafüstű markológép túr.
       
         Grimbusz Villamos sem rest, odaóvakodik a délre világló ablakhoz, de nem vágódik hanyattlag attól, amit ott elibe ötlik. Nincs egyéb semmi, mindösszesen négy pár csizma. No hiszen, alig toppantak belé a lábbelikbe, szörnyű módon megindult velük a világ! Összecsippentett szemű emberkék seregét pillantották meg, kik mintha mind egy szálig aludnának. Nem aludtak ám, csak épphogy jappánusok voltak. A legénykéknek még a feje is szédült, annyi nagykalapos amerikánus, kucsmás kozák, csigafaló francúz, makaronninyelő talján bokázott köröttük hujjogatva. 
    
       Amint lerúgták magukról a hetvenhét mérföldes csizmákat, Grimbusz Dánél uram ódalát addig fúrkodta a kíváncsiság, míg a szél is át nem fütyölt már rajta. Így aztán nem állta meg, csak bélesett a negyedik függöny mögé. Kitárult egy nagykapu, harsonaszó hangzott, és ünneplőbe kihuzakodott, komolyképű férfiúk nehéz szobrokat nyomtak az álmélkodó legénykék kezébe. Kossuth Lajos apánk nézett le arról borzasan, s nagy dévajul, de még rájuk is kacsintott a pántlikás kiskalapja alól. 
   
       Ők meg aztán mi egyebet tehettek volna, rázendítettek újfent, és táncolnak-zengedeznek-dalolnak azóta, és táncolni-zengedezni-dalolni fognak eztán is, míg a világ világ, s még vagy hét nap... Vagy talán hét és fél is lesz az. Akinek nem inge, ne vegye Kaláka!

2019. november 6., szerda

Miklya Zsolt - Veréböreg, a vándor

illusztráció: Miklya Emese Sára


Veréböreg nem az
Óperencián túlról érkezett,
csak a Homokbányán túlról,
mégis előkelő távolságból,
parti fecskéktől tanulta el
a fészekrakás tudományát,
és olyan mélyre ássa be
a deszkák közé a csirinyóit,
hogy ember legyen a létrán,
aki hosszú kezével eléri.

        *

Veréböreg nem az
Óperencián túlról érkezett,
csak a Homokbányán túlról,
mégis különös meséket suttog
viharos éjszakákon csirinyóinak
a tenger erejéről, széllovak
vágtájáról, és egy fehér árbócról,
aminek keresztrúdján olyan jó
megpihenni a hosszú úton
megfáradt vándoroknak.

        *

Pedig Veréböreg nem is
vándor, legfeljebb csavargó,
innen, a Homokbányán túlról,
ahol a parti fecskék olyan
mélyre ásnak a homokfalban,
hogy hallani vélik a tenger
mormolását, bár sohasem
hagyják el a partot, legfeljebb
álom közben, míg a tenger homok
felett nyitott szemmel röpülnek.


Első megjelenés: http://archivum.szitakoto.com/folyoiratcikk.php?cikk=393




2019. november 1., péntek

Mészöly Ágnes - Aki egyedül jár


illusztráció: Kalas Zsuzsa


Megnéznek, ki így, ki úgy. Kacéran, rosszallón, értetlenül, lesütött szemmel. Elutasítón, dacosan, mindentudón, szánakozva viselem, aki egyedül jár, készüljön fel a tekintetekre.
Aki egyedül jár, eleve gyanús.
Vajon társat keres? Nem is akar egyedül lenni, csak éppen nincs mellette senki, csak éppen arra vár, hogy valaki betöltse mellette az üres helyet? Vajon szomorú, fáj neki a magány, alig várja, hogy valakiben feloldhassa banális történetét? Vagy sértett, és bántani akar, megtiporni, aki elég ostoba ahhoz, hogy mellészegődjön?
Vajon nem szereti senki? Vagy ő nem szeret senkit? Biztosan önző, goromba, kellemetlen alak, elviselhetetlen kekec, megkérgesedett szívű rinocérosz, aki nem is érdemli meg, hogy társak közt legyen. Maga akarta magának a rosszat, csak ő tehet róla. De az is lehet, hogy csak szerencsétlen, de részvétnél többet akkor sem érdemel.
Az nem lehet, hogy tényleg ezt akarja. Nem hiányzanak neki a kérdések? A válaszok, amiket úgyis tud ő is, tudjuk mindannyian, de olyan jó másoktól hallani ugyanazt, ami a fejünkben van. Nem fél? A tértől, ami körülveszi, a csendtől, ami beborítja, a hangoktól, amik ilyenkor megszólalnak benne? Nem fél hallani a saját hangját?
Milyen jó lehet neki. Hogy nem kell elviselni a többi ember ricsaját. Nincs is messze tőlük, de a magány jól szigetelő üvegháza megvédi. És ott a kulcs, az üvegház kulcsa a kezében. Magától ment be, és bármikor kijöhet. Érzi, hogy nézzük, érzi, hogy nézem, de nem érik el a bőrét a pillantások, vagy ha elérik, nem zavarják. Ó, hogy irigylem! Ó, hogy gyűlölöm!
Aki egyedül jár, megtanul gyanúsnak lenni.
Aki a társtalanságtól félti, a saját magányától menekül; aki önzést keres benne, magát sem szereti talán; aki a csendtől félti, annak nem mond semmit az üresség; aki csak vágyik a magányra, bármit megtenne, hogy elkerülje végül.
Aki egyedül jár, otthon van mindenütt.