Oldalak

2019. október 29., kedd

Turbuly Lilla :: Ki magában hordja…

illusztráció: Gyólai Gabi


Ki magában hordja az otthont,
annak nem kellenek falak.
Ballag vele az út, sorsát viszi
a szekér ponyvája alatt.

Előtted jár, ha nem látod is,
címét sem kell eszedbe vésned,
a Göncölszekérre költözik,
s búcsút int a megérkezésnek.


2019. október 25., péntek

Wéber Anikó: A legkisebb vándor

Volt egyszer egy lányka. Akkorára nőtt csupán, mint egy hóvirág. Így is nevezték el. Hóvirág, ha útnak indult volna valakinek a tenyerében, legalább tíz lépésébe került volna, hogy eljusson a gyűrűsujjáig. De nem indult el.
Inkább evett. Habzsolta az ételeket. Májkrémes kenyeret, mákos tésztát, vajas kiflit, málnalevest. Hogy miért? Mert azt mondták neki az idősebbek, hogy ha sokat eszik, nagyra nőhet, és bármi lehet belőle.
– Én nem bármi szeretnék lenni, hanem vándor. Akkor bejárnám a mezőket, az erdőket, a virágoskerteket. Az egész világot! – ábrándozott Hóvirág, de mindenki kinevette.
– Te??? Vándor? Hiszen a szomszéd boltig is órákat kell gyalogolnod. Előbb meg kell nőnöd! Addig ne is álmodozz! – válaszolták neki.
Ezért tömte magába a lányka a spenótot is, a répát is, de hiába… továbbra is kicsi maradt.
Kipróbált ő már mindent. A kötélhúzó versenyen ő volt a kötél. A balettórán ő volt a legügyesebb. Sportolt, evett, de egy centit sem nőtt.
– Szegénykém! Azt a szatyrot is alig bírod el – sóhajtozott a boltos néni, Hóvirág pedig lógó orral bandukolt haza. Cipelte, vagyis inkább húzta maga után bevásárló batyuját, melyben borsó lapult. Zöldséglevest fog főzni, hátha majd attól megnő… Neki is látott a munkának a konyhájában. Sürgött-forgott, vizet forralt, borsót fejtett, és egész délután főzött. Annyi levest készített, hogy az egy óriásnak is elegendő lett volna. Ínycsiklandó illatok lengték be a házat és a kertet, Hóvirág pedig elábrándozott… Álmában hatalmasra nőtt. A fenyők fölé ért. Ha kinyújtózott, a kezével megérintette az eget. Járta a világot. Találkozott a hercegével is, aki épp azt mondta, hogy…
KOPP, KOPP!
A lányka visszatért a jelenbe a zöldségleveséhez, és összerezzent az újabb kopogásra. Odament az ajtóhoz, és kicsit durcásan kinyitotta. Magasra kellett emelnie a fejét, hogy láthassa a vendége arcát. Egy fiú volt. Hosszú kezű, hosszú lábú. Neki már egy centit sem kellett nőnie.
– Mit szeretnél? – kérdezte jó hangosan Hóvirág.
– Távolról jövök, és nagyon megéheztem. Éreztem az illatokat. Arra gondoltam, hogy esetleg itt kaphatok pár falatot vacsorára.
A lányka bólogatott. Miért is ne… Ő maga úgy is három napig ehetné a sok levest.
– Kihozok neked néhány tányérral a kertbe. A házamba csak nehezen férnél be – mondta Hóvirág, és már futott is az edényekért.
A vacsora finom volt. A fiú megnyalta mind a tíz ujját.
– Nagyon jól főzöl. És rengeteget! Ekkora lánynak minek ennyi étel?
– Szeretnék nagyra nőni.
– Miért? – csodálkozott a fiú.
– Mert kicsi vagyok.
– És az nagy baj?
Hóvirág meglepődött. Eddig soha senki nem kérdezte tőle, miért baj, hogy kicsi. Mindenki természetesnek tekintette, hogy szeretne nagyra nőni, mint a fűszálak a réten, a bokrok és a fák az erdőben…
– Te nem tartod rossznak, hogy ilyen kicsi vagyok?
– Egyáltalán nem – felelte a fiú, és megtörölte a szája szélét, bár az állán még így is maradt egy kis folt.
– Engem mégis zavar – makacskodott a lány. – Így nem lehetek vándor. Mindenki félt. Babusgatnak, vigyáznak rám, mintha kisbaba volnék. Az óvodában is mazsola volt a jelem. Az iskolában a legkisebb voltam a tornasorban – sorolta a sérelmeit Hóvirág.
– Bizonyítsd be, hogy nem kell sajnálni – tanácsolta nagy bölcsen a fiú, bár a szemével a maradék levest leste. Kapott is még egy tányérral. Majd felkelt, és elindult. Azt mondta, ő is vándor, és még sötétedés előtt fel akar jutni a hegyre. A lányka sokáig integetett neki, aztán elpakolt és lefeküdt. Álom azonban nem jött a szemére. Ettől a naptól kezdve mindig csak az járt a fejében, amit a fiú mondott. Kicsinek lenni talán nem is rossz.
A többiek azonban nem így látták. Ők továbbra is átemelték a küszöbön, és vigyáztak minden lépésére. Egészen addig, míg egy reggelen a lányka úgy döntött: elég volt!
– Felmegyek a hegyre! – mondta a többieknek. – Van ott egy barátom. Meglátogatom.
– Lehetetlen – rázták a fejüket a falubéliek. – Túl kicsi vagy hozzá. Ha elindulsz, az első fánál kifulladsz, a másodiknál négykézlábra ereszkedsz, a harmadiknál sírni kezdesz.
– Nem fáradok ki! – állította magabiztosan Hóvirág, és elindult. Ment felszegett fejjel. El is érkezett az első fához, és nem fulladt ki. Aztán a másodikhoz. A harmadikhoz és a negyedikhez. Az ötödiknél azonban valóban elfáradt. A hatodiknál négykézlábra ereszkedett, a hetediknél küzdött a sírással. Mégsem akart visszafordulni. Inkább az ég felé emelte a kezét, kinyújtózott, és a fiúra gondolt. Innentől lassabban haladt. Inkább többször tartott pihenőt. Míg más pár óra alatt feljutott a hegyre, neki tizenkét napig tartott. Mégsem bánta, mert amikor felért, és lenézett a völgyre, életében először magasabb volt az embereknél, sőt a fáknál is.
A fiút a tizenhatodik nap pillantotta meg. Rámosolygott Hóvirágra, és kicsit sem lepődött meg, hogy itt fent találkoznak.
– Te nem furcsállod, hogy sikerült feljutnom? – kérdezte Hóvirág.
– Miért furcsállnám? Tudtam, hogy egyszer feljössz. Mondtad, hogy te is vándor szeretnél lenni – felelte a fiú, Hóvirág pedig visszamosolygott. Bár ő kicsi volt, a fiú pedig magas, ettől a naptól fogva mégis együtt vándoroltak. Ha a fiú gyorsabban haladt, egy fa árnyékában megvárta Hóvirágot. Ha Hóvirág akart pihenni, a fiú a tenyerébe vette, és úgy vitte tovább. Ketten bejárták az egész világot.


2019. október 22., kedd

Tóth Ágnes -- Csillagok között

illusztráció: Madarász Gergely

A műút felett lenge felhő,
a felszántott föld tarka kendő.
Szekér döcög az alkonyi fényben,
föld illatában, hegy tövében.
Ekhós szekér, cókmókkal tele,
ökör húzza, a gazda vele.
Kezében gyeplő, fején kalap,
lassul az ökör, alig halad.
A vándor is fáradt, izzad a háta,
évek óta a világot járja.
Vele kecskéje, hű kutyája,
s néha felzeng harmonikája.
Boldog ember, független, szabad,
mozgó házával vígan halad.
Országok műútjait rója,
csillagos ég a takarója.
Mesél, regél, ha köré gyűlnek,
öröm hallgatni, szívnek, fülnek.
Dalol, és zeng a harmonikája,
híre a világot rég bejárta.
Ő lett a Mesemondó vándor,
ha otthon marad, talán csak kántor
lett volna, vagy lelki szegény,
nem világjáró szabad legény,
kit nem béklyóz szabály és adó,
s főnöke csak a Mindenható.
"Kedvelte hát e nomád életet,
kitűzött céljában nem kétkedett.
Hitte, még sok felfedezés várja,

de tervét egy baleset lezárta.
Bús véget ért az utazónk útja,
és csak maga a jó Isten tudja
mi lehetett azzal a terve,
hogy ott hagyta az úton heverve
a vándor élettelen testét,
ki nélkül sötétebbek az esték.
Nem ég már tábortüze fénye,
mert felült Gergő a Göncölszekérre.
Kezében gyeplő, fején kalap,
csillagok között vígan halad.



2019. október 18., péntek

Szőcs Margit : Vándorkísérők


    Bár az ablakok nyitva voltak, a tanteremben olyan mozdulatlanul ült a fülledtség, mint tejszínhab az epertortában. Gergő hosszú sorozatokban ásítozott. A tanár monoton hangja álmosító zsongássá oldódott fülében. Fejében még élénken kavargott a nyár, versenyt kacskaringóztak a hegyi utak, hívogatón tárultak a pázsitos völgyek. Csatangoláshoz szokott lába zsibbadtan szorult a kényelmetlen iskolai padban. Mélázásából tangóharmonika futama zökkentette ki. Szeme a hang forrását fürkészte a nyitott ablakon át. Egy ideig nem látott semmit, ám néhány másodperc múlva az udvaron álló eperfa alatt szeme láttára hívódott elő egy harmonikázó kutya alakja. Gergő ijedtében kiugrott a padból. Társai értetlenül néztek rá, a tanár megszakította az előadást.
 – Mi történt? Rosszul érzed magad? – kérdezte Gergő padjához lépve.
– Semmi, semmi, csak a lábam zsibbadása miatt kellett talpra állnom - hebegte zavartan a fiú, és visszaült a helyére.
   Kis idő elteltével ismét az eperfa irányába pillantott. Ezúttal a lombok alatt harmonikázó kutya mellett egy hátsó lábán álló szürke marhát látott, amint éppen lecsavarja szarvát, és vad tülkölésbe kezd. Gergő borzongással vegyes kíváncsisággal követte a jelenetet, ugyanakkor csodálkozott, hogy körülötte nem figyelt fel senki a harsány zenebonára. Közben a muzsikáló társaság két kánkánt táncoló kecskével bővült.
    A tanóra végén Gergő sietősen hagyta el az egyetem épületét. Elhatározta, hogy még aznap délután felkeresi családi orvosát, beszámol a látomásokról, és kér egy hét betegszabadságot, hogy kipihenje magát. Otthon, indulás előtt még főzött magának egy citromfűteát, kiült vele a kertbe az almafa árnyékába. Gondterhelten iszogatta a forró italt. Amikor az utolsó korty kihörpintésére készült, válla mögül hirtelen előbukkant egy kecskefej, és kiitta bögréjéből a maradék teát. Gergő rémületében eldobta a csészét, és hátra fordult. Azt látta, hogy kertjében békésen, teljes valójában legelészik a látomásokból ismert két kecske és a szürke marha, a terelőkutya pedig széke alatt bóbiskol, mintha öröktől hozzátartoznának.
– Mit akartok? Miért nem hagytok békén? – fakadt ki a fiú elgyötörten.
– Gazdát keresünk, mivel hivatásunk nem engedi, hogy magunkban ténferengjünk a világban – mondta a terelőkutya a szemközti hintaszékbe fúrva magát.
– Hivatásotok? – kapta fel a fejét Gergő.
– Jól hallottad – erősítette meg a kutya ringatózás közben. – Diplomás vándorkísérők vagyunk. Társunk, Bürök, a szürke marha tavaly le is doktorált. Nem mindennapi tehetség, ekhós-szekérvontató jogosítványa is van, és mint hallhattad, tülök-művész.
    Gergő alaposan szemügyre vette az ökröt, aki neve hallatára abbahagyta a legelészést, és szerényen rámosolygott.
– És ha már itt tartunk – folytatta a kutya –, bemutatom Micit és Lőrincet, a két táncos lábú kecskét is, akik eredetileg balett-művészek.
    A kecskék Gergő elé penderültek, és bemutattak egy gyors piruettet. A kutya megtapsolta őket, majd jobb első lábát Gergő felé nyújtva maga is bemutatkozott:
– Én pedig Titkár vagyok, a csapat ügyes-bajos dolgainak intézője, hobbim a tangóharmonikázás. Mindenben számíthatsz rám – mondta, miközben fél szemével a fiúra kacsintott.
– Miben számíthatnék rád? – képedt el Gergő. – Csak nem akarsz egyetemre járni velem?
– Elárulnád, hogy miért kell egyetemre járnia egy született vándornak? – értetlenkedett Titkár.
– Honnan veszed, hogy született vándor vagyok? Egyáltalán, mit tudsz rólam? És milyen jogon avatkoztok be az életembe? – veszítette el türelmét a fiú.
– Éppen eleget tudunk ahhoz, hogy ráébresszünk: nem a saját utad járod. Nem tűnt fel neked, hogy soha nem vagy jelen az órákon? Míg a tanár magyaráz, képzeleted megeleveníti titkos vágyaid, és hetedhéthatárban csatangolsz. A vakáció óta egyszer sem nyílt szád nevetésre. Minek neked a bemagolt képletek, egyenletek serege, ha a faragásban, ácsolásban, ostorfonásban, vándorlásban leled örömöd? – sorolta a terelőkutya.
    Gergő bosszankodott, hogy nem tudja megcáfolni a kutya által mondottakat. Hirtelen erős álmosságot érzett, tagjai elernyedtek, alig bírta ágyba vonszolni magát.
    Hajnalban ébredt, teljesen újjászületve, frissen, jókedvűen. Felöltözött, és  egyenesen a fásszínbe ment. Szemrevételezte nagyapjától örökölt szekerét, és hozzálátott átalakításához. Az állatok ezalatt békésen legelésztek a kertben, a kutya víg vakkantásokkal sündörgött körülötte.
    Harmadnapra készen állt az ekhós szekér. Gergő felszerelte utánfutóval, mindenféle hasznos szerszámmal, eszközzel, élelemmel, fogózzatok meg, még kenyérsütő kemencével is.  Amikor készen állt az indulásra, Titkár összeterelte társait. Bürök beállt a szekérrúd mellé, a kecskék örömükben piruetteztek. Gergő felült a bakra, és elindultak.
    Hosszú utakon bandukoltak falvakon, városokon, országokon át.  Amerre jártak, az emberek megállították, körülvették őket, vég nélkül faggatták a mindig jókedvű, fütyörésző vándort. Gergő szívesen beszélgetett velük. A falusiak megszerették, vendégül látták csapatostól, és amikor rájöttek, hogy a fiú annyi mindenhez ért, hogy valóságos ezermester, felfogadták különféle munkálatokra. Gergő bármit elvállalt. Ha kellett, házat épített, tetőt ácsolt, bútort készített, istállót takarított, lovat patkolt, földet művelt. Cserébe élelmet, ruhát és pénzt kapott, így biztosítani tudta vándorlásuk költségeit. De legjobban azokat az estéket szerette, amikor a környékről összesereglett bámészkodók elmondták történeteiket. Viszonzásul ő is mesélt mindenféléről, olyan előadói tehetséggel, hogy hallgatói nem is akartak hazamenni. Amikor belefáradt a mesélésbe, tangóharmonikázott a Titkártól kölcsönvett hangszeren. Olyan népszerű lett, hogy amerre járt, híre megelőzte érkezését.
    Egyik szeptember délután egy távoli ország tengerparti kisvárosába értek. Hangosan döcögött a szekér a patinás, szűk utcák kövezetén. A városkában szokatlan látványt nyújtott az ökör vontatta ekhós szekér ágrólszakadt, vidám kísérőivel. Lett is nagy bámészkodás. Gergő alig bírta megválaszolni a kíváncsiskodó kérdéseket. Rövid időn belül szállásuk is akadt. Egy szemüveges öregúr meghívta pereputtyostól házába, hogy örömet szerezzen beteg unokájának.
    Az öregúr tágas, virágos kerttel szegélyezett udvarba vezette be Gergőéket. Az ekhós szekér és az állatok okozta zajra a repkénnyel befuttatott villából madáralkatú asszonyka nézett ki. Amikor meglátta a vendégeket, vidáman szaladt elébük.
– Mintha a mesékből keltek volna ki!  De boldog lesz a fiam, ha meglátja magukat – lelkendezett.
    Amíg Gergő kifogta az ökröt szekeréből, a szőlőlugasban gazdag asztal terült, és a különleges vendégek érkezésének hírére szempillantás alatt elősereglett a házban lakók apraja-nagyja. Pierre, a szemüveges öregúr kerekes kocsin tolta ki unokáját, Gastont. Gaston kisgyerek kora óta beteg volt, soha nem tudott járni, a többiekkel szaladgálni, mozdulatlanságra ítélte betegsége. Amikor meglátta Gergőt és kíséretét, azonnal megfeledkezett szomorú állapotáról, érdeklődéssel vette szemügyre a fura társaságot.
    Vacsora után sor került a szokásos esti műsorra.  Gergő zenélt, mesélt , s amikor elfáradt, felkérte a háziakat, hogy meséljenek ők is. Sok izgalmas história kelt szárnyra. Végül Gastonra került a sor.
– Én csak a betegségemről beszélhetnék, de arról nem akarok. Tetszett a történeted. De szeretném, ha az enyém lenne! – sóhajtott fel.
– Hát akkor neked adom – mondta gondolkodás nélkül Gergő.
– Tényleg az enyém lehet? – vidult fel Gaston.
– Hogyne, máris a tiéd – válaszolta Gergő.
    Ebben a pillanatban az állatok, mintha csak jeladásra tennék, felpattantak nyughelyükről, körülfogták gazdájukat, és se szó se beszéd, elindultak vele.
    Mire a vendégek a váratlan fordulat és Gaston csodás talpraállásának ámulatából magukhoz tértek, már messze jártak. Úgy lebegtek az országút felett, mintha délibábok lennének. Alakjuk megnyúlt, és teljesen áttetsző volt. Nem csoda, hogy egy autós nem vette észre őket, és akadálymentesen áthatolt rajtuk. Az állatok két lábon jártak, Titkár tangóharmonikázott, Bürök tülkölt, a kecskék baletteztek.
    Egyszercsak Titkár abbahagyta a zenélést, lekapta válláról hangszerét, jól széthúzta, és a magasba lökte. A tangóharmonika a légi messzeségbe tárult, és egy hosszú-hosszú lépcsősort alkotott. Gergő elindult rajta fölfele, léptei alatt skáláztak a billentyű-lépcsők. A tetőn egy öblös hang fogadta:
– Sikeresen átmentél a vizsgán. Itt a diplomád. Mostantól te is hivatásos vándorkísérő vagy, választhatsz a jelmezek közül.
    Gergő körülnézett. Különféle élethű állatjelmezek lebegtek körülötte. Elvette a diplomát, egy lójelmezt választott magának, majd elindult a zenélő lépcsőn lefelé. Társai lenn várták, megtapsolták, gratuláltak, jól hátba veregették. Titkár visszaalakította a lépcsőt harmonikává, Gergő magára vette jelmezét, és elindult a többiekkel gazdát keresni.


  illusztráció: Klesitz Piroska

2019. október 15., kedd

Csík Mónika – A Mese vándorútja

 illuszráció: Móricz Ildikó

Felkerekedett a Mese 
két pár ökör húzta    
szekerét át hét határon,
világvégen túlra.      

Klipp-klopp, hollári-hó!

Selyemfüves lankán gördült,
üveghegyre kaptatott
a négy ökör vonta szekér,
s a négy ökör baktatott.

Klipp-klopp, hollári-hó!







Harmonika halk szavára
madár suhant mögöttük,
csillagfüzér világított 
lámpafényként fölöttük.

Klipp-klopp, hollári-hó!

Jártak földön, jártak égen,
jártak tenger fenekén,
égbe nyúló mesefának
eget söprő tetején.

Klipp-klopp, hollári-hó!

Láttak törpét, láttak sárkányt,
lepkeszoknyás királylányt,
kacsalábú vár tövében
málnapettyes szivárványt.

Klipp-klopp, hollári-hó!

Énekelgetett a Mese,
döcögött a társzekér,
csillagporos meseútról
port kavart a nyári szél.

Klipp-klopp, hollári-hó!

Elfújta a kerék nyomát – 
merre tűnt a kis csapat?
Völgyzugolyból éji csöndbe
lépdeltek felhők alatt. 

Klipp-klopp, hollári-hó!









2019. október 11., péntek

Demény Péter :: A gólya és a pingvin



Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy gólyapár. Ennek a gólyapárnak április közepén egyetlen fiókája kelt ki a tojásból, ami nem nagy csoda, hiszen Gólya Cecília egyetlen tojást rakott le, és azt melengették Gólya Elemérrel. Ez viszont, ha nem is éppen csoda, akkor is kivételes, mert a gólyák általában négy tojást babusgatnak.
Még kivételesebb azonban, hogy ez a Gólya Gerzson már születése pillanatától különbözött minden más gólyafiókától. Először is, ahogy kikelt a tojásból, azonnal bejelentette, hogy őt Gerzsonnak fogják hívni. Mindhiába győzködték az első megdöbbenésükből felriadt szülők, hogy ez nem tőle függ, még csak nem is tőlük, hanem a Kéményfalván lakó gólyaközösség mindenki által rendkívülien tisztelt vezetőjétől, Nagygólya Nándortól, a Vándor-babérkoszorús gólyától, a fióka nem nyugodott addig, amíg meg nem ígérték, hogy úgy fogják hívni, amit már csak azért is megtettek, mert egész Kéményfalva lakossága ott tolongott a kéményükön, a gólyák egymást lökdösték, úgyhogy maga Nagygólya Nándor is nagylelkűen inteni tudott csupán a távoli magasságból: rendben van, hagyjátok annyiban. Mire Gólya Cecíliának és Gólya Elemérnek nagy kő esett le a szívéről, és megígérték Gerzsonnak, hogy Gerzson lesz a neve.
Ezek után úgy tűnt, Gerzsonka semmivel nem forgatja fel a gólyák társadalmát. Ugyanúgy táplálkozott, mint a többi utód, ugyanúgy próbálgatta a szárnyait, és ugyanúgy hagyta el a fészket a születése utáni kilencedik hét környékén. Igen ám, de amikor csatlakoznia kellett volna a Villámvonulók csapatához, Gerzsonon ismét kiütközött lehetetlen természete – mert most már a legszelídebb és legmegértőbb gólyák sem nyilatkozhattak másképp. Ki hallott olyant, hogy egy gólya nem Afrikába akar szállni, hanem (és itt a vallásosabbak keresztet vetettek a szárnyukkal) a Déli-sarkra? Gólya Cecília sírt, mint a záporeső, Gólya Elemér káromkodott, mint a mennydörgés. Gólya Gerzson azonban kijelentette, hogy semmi szín alatt nem változtatja meg a döntését, mert őt a Déli-sark sokkal jobban érdekli, mint Afrika, és különben is, hogy lehet Villámvonulóknak nevezni egy hónapokig szárnyaló csapatot? Neki ezen most azonnal muszáj röhögnie, és bár Nagygólya Nándor a legsúlyosabb büntetést helyezte kilátásba, miközben bölcs szíve felé kapkodott, Gerzson el is röhögte magát, mire viszont Nagygólya Nándor elájult, és a büntetés elmaradt.
Amikor Gerzson visszatért, szülei elszoruló torokkal látták, hogy a szárnyán egy fekete csík jelent meg. Különben az otthonülő félév alatt olyan nagyvonalúan, kedvesen, értelmesen viselkedett mindenkivel, hogy senki nem haragudott rá, bár azt továbbra sem értették, ugyan mi olyan érdekes a folyamatos fagyban, és amikor elmagyarázta, hogy a globális felmelegedés miatt már a huskyk is bokáig gázolnak a vízben, akkor meg még kevésbé értették ezt a máshová vándorló ösztönt, melyet maguk között ferde hajlamnak neveztek. Gerzson azonban senkivel nem törődött, holott útinaplóit a Jófüst blog sem közölte, mondván, ez nem érdekli az olvasóikat, és ők a kattintások számából élnek. Kijelentette, hogy őt ellenben a maradiak nem érdeklik, és bár nem szeretné megsérteni azokat, akik közül származik, be kell látnia, hogy rosszkor született rossz helyen.
Ez után két évig nem jött, és amikor végül hazatért, csakis azért tette, hogy bejelentse, Pingvinföldre költözik. Ezt a szülők már abból is kitalálták, hogy a nyakán kívül mindene fekete volt, addig azonban reménykedtek, amíg a döntés el nem hangzott. Cecília és Elemér nem értették, ugyan mit vétettek a gólyák istene ellen, és keserves sírásra fakadtak. Gerzson azt mondta, szüleinek kizárólag köszönettel tartozik, és szemében elviszi Kéményfalvát, de itt már egy pillanatig sem tud élni.
Az öregebb gólyák ma is emlékeznek rá. Nagygólya Nándor matuzsálemi kort ért meg, és még ma is elmeséli a kíváncsiskodóknak, hogy talán egy évtized múltán Gólya Gerzson visszatért Kéményfalvára. Megfakult tollazata, görbülő csőre árulkodott döntése következményeiről. Nagygólya Nándor részvéttel közeledett hozzá, de Gerzson csak annyit mondott: „A boldogság mindig máshol van.” Ez után az egyetlen mondat után tovább botladozott, s elfoglalta a kopár kéményt, ahol szülei meghaltak.
Nagygólya Nándor azt is elmondta nekem, hogy tulajdonképpen irigyli Gólya Gerzsont. Vállalta a kivetettséget, hiszen valószínűleg a pingvinek sem nézték jó szemmel a jövevényt. Ő azonban az életben is jövevény volt: nem az, akire számítanak, és nem is az, aki a kényelem cinkosa lesz. „Mi megelégedtünk azzal, hogy a boldogság nincs itt – inkább elhitettük magunkkal, hogy itt van. De ő utánajárt, és nem tehet róla, hogy nem találta meg.”
Kikapcsoltam a diktafont, lemásztam a kéményről, és megírtam ezt a tanulság nélküli mesét. Itt a vége, fuss el véle!


illusztráció: Laczinger Mátyás

2019. október 8., kedd

Hétvári Andrea - Vándorének



Mendegéltem, bandukoltam
nagyvilág partján,
napsütésben, holdsugárban
s hóesésben tán.

Körtefákat rejtegettem
fellegek szélén,
csillagokban hemperegtem
este legmélyén.

Arra sétáltam, leszedtem
napsugárkévét,
visszakértem sok-sok álmom
színarany fényét.

Fürgelábú tücsköké lett
ifjúságom már,
lepke szárnyán száll az égen,
ejha, mégsem kár.

Nagyra nőttem, nevetésem
zeng az ég alján,
cinkeszárnyon hangja rebben
nagyvilág partján.

illusztráció: Szüdi János

A vers zenésítve megtekinthető: 
https://www.youtube.com/watch?v=dE-0NXC5HS0


2019. október 4., péntek

Miklya Luzsányi Mónika: Az aranyszőrű csikó


       Arra már nem emlékezett, hogyan is került ide. Csak az éles fájdalom maradt meg, amikor a fémrúd keresztülhatolt a gerincén. A fájdalomtól felnyihogott, de felágaskodni már nem tudott, mert a csigolyatörés belemerevítette a mozdulatba. Az már szinte lényegtelennek tűnt, hogy a rudat, ami átfúródott a testén, egy körhinta aljzatához erősítették. A rudat lefestették aranyra, a szőrét is aranyporral szórták be, majd  gyöngyökkel rakott nyerget adtak rá, ezüst zablát a szájába, gyémántos kantárt a fejére. De a csikó tudta, hogy ez a sok csillogás mind hazugság. Nem igazi az arany, az ezüst, a gyémánt. Semmi sem igazi, minden csak utánzat, mint ahogy a ringlispílben minden az – még ő is.
Mert hiába a nyereg, a kengyel, a zabla,: aki az ő hátára felült, nem jutott el sehova. Csak futott körbe-körbe, míg szeme előtt összemosódtak az alakok, a formák, a színek. Aki felült a hátára, hamar elveszítette a tájékozódási képességét. Nem tudta, hol van a fönt, a lent, a jobbra, a balra. Egy idő után már azt sem tudta, ki is ő valójában, csak a bódulat maradt meg, és a körülötte elmosodó világ.
       A többség élvezte. A gyerekek és nők hangosan, sikongatva nevettek, a férfiak hujjgattak, vagy kiabáltak. Volt, aki egyszerűen csak belebódult a körforgásba, alig tudott megülni a nyeregben, annyira átadta magát ennek a világokat összemosó érzésnek. És voltak olyanok is, akik nem bírták. Elsápadtak, forgott a gyomruk, és igen, voltak sokan, akik hánytak is. Jobb esetben csak akkor, amikor megállt a ringlispíl. Rosszabb esetben menet közben. És ha kifelé fordultak ezalatt, jól megsorozták a bámészkodókat.
       A csikó igazság szerint nem sokat látott belőlük. Mármint a bámészkodókból. A fejét felvetve, mereven előre nézett, képtelen volt bármilyen irányba is elfordulni. Így leginkább a körhinta tetejére festett csillagokat látta, a mennyezeti lámpákat és reflektorokat, amik elvakították. A ringlispílen kívüli világra csak a szeme sarkából tudott rákukucskálni, de akkor se volt képes kivenni az alakokat. Igazság szerint nem is érdekelte, hogy mi van odakint. Inkább az idebentre figyelt. De nem a ringlispíl többi lovára, hanem arra, ami benne, belül van. Ami megmaradt. Mert tudta, hogy volt egy világ, egy másik, amelyben ő szabadon nyargalt. Néha mintha érezte volna a mezők szelét a homlokán. Orrlikában a tenger illatát. A lábában az ugratás gyönyörűségét. De mindez csupán „mintha” volt. Az érzületek nem válhattak reális emlékké, hiszen amikor befogták a körhintába, elveszítette az emlékeit is.
      De kereste, egyfolytában csak azt kereste, ki is ő valójában. Mert, hogy nem a ringlispílen kezdődött az élete, az biztos. Hanem egy másik világban, ahol nem volt körforgás, mámor, és nem voltak vasrudak sem. Egy másik világban, ahol neki még neve is volt!
      Teltek a napok, a hetek, az évek. A ringlispíl csak járt körbe, és a csikó lassan már mindent elveszített, ami egykori önmagához kötötte volna. Nem érzett már régről ismerős  ízeket, illatokat, érintéseket. Nem hallotta már a saját belső hangját sem, csak a körhintán üvöltő zene dobolt a fülébe; csak a kábult hujjgatásokat hallott; csak vattacukor édeskés illatát vagy a hányás szagát érezte – és a súlyt, ami egyre nehezebb lett, amikor ráült valaki. Látni se látott már, még a mennyezet festett csillagjait sem, hiszen a reflektorok fényében egyfolytában káprázott a szeme. Éjjel sem volt nyugalma, amikor nem forgott a ringlispíl. Mert a feje nem állt meg, szédült folyamatosan, mert csak járt körbe és körbe körülötte a világ. De ennek a világnak még annyi formája sem volt, mint a nappalinak. Kérlelhetetlen, konok, jeges űrben forgott körbe egész éjjel. Nappal igazság szerint jól elvolt már ebben a forgó bódulatban. De éjjel rátört a rettegés. Érezte, hogy nem fogja tudni sokáig csinálni ezt a folyamatos ringlispílezést. Ereje azonban nem volt ahhoz, hogy kilépjen a körhintából. Képtelen volt akár csak egy lépést is megtenni egyedül, tartotta a vaspánt, a gerincén keresztül feszített vezeték.
      A Vándort sokáig nem is vette észre. Pedig eljött minden nap a ringlispílhez, és őt nézte. A csikó nem tudta, hogy hetekig, hónapokig, vagy évekig figyelte őt a Vándor, ahogy forog körbe-körbe nappal és éjszaka. Nem tudta, nem tudhatta, hiszen addig a pillanatig, amíg oda nem lépett hozzá, a csikó a Vándor létezéséről sem tudott.
Hideg, téli éjszakán történt.  Az ilyenek még kegyetlenebbek voltak a csikó számára, mert ilyenkor a sötétség mintha még gyorsabban pörgött volna körülötte. Mintha még nagyobb erővel akarná magába szívni a sötét, fekete lyuk, ami körülvette.
      A Vándor odalépett hozzá, elé tartott egy eleven parázzsal teli vödröt.
– Egyél! – mondta, és felemelte a vödröt úgy, hogy a csikó merev nyaka ellenére belefúrhatta az orrát a parázsba. Már az első pillanatban átjárta a tűz, és tudta, hogy ez volt az, ami hiányzott neki!
     A Vándor másnap éjjel is visszatért. És a következőn, meg a következőn is. Nem szólt, nem beszélt, csak a csikó orra elé tartotta a parázzsal teli vödröt. A csikó evett, és napról napra erősebbé vált. Visszatértek az emlékei is, a patája alatt elfutó rétek illata, az átúsztatott folyók habjainak érintése, a megugratott hegyek magasa.
– Egyél! – mondta a Vándor, és könnybe lábadt szemmel nézte a csikót.
      
A csikó napról napra erősödött. És egyszer elérkezett az óra, amikor érezte, hogy van elég ereje ahhoz, hogy kiugrasson a ringlispílből. A körhinta csak járt körbe, körbe, ám a csikó egyszer csak megfeszítette az izmait, és kitépte magát a fémcsövek és acélhuzalok szorításából. A fájdalom végighasított a testén, de szinte ugyanabban a pillanatban átjárta az öröm is. Mert ahogy elhagyta ringlispílt, szinte szállt, repült, a lába sem érte a földet. Meg sem állt a Vándorig.
– Hát visszajöttél hozzám, Táltos! – paskolta meg a nyakát a Vándor. És a csikó most már emlékezett. Emlékezett arra, hogy valamikor Táltos volt a neve, amikor a Vándor volt a gazdája. Csak azután valahogy beszippantotta a körhinta, és évekig járatta körbe-körbe.
      A Vándor levette róla a cifra nyerget, kantárt. Jól lecsutakolta, hogy kihulljon a szőréből az aranypor, majd ismét megetette parázzsal. Meg is nyergelte, fel is kantározta. De ez a nyereg igazgyöngyökkel volt kirakva, a kengyelen a Hold ezüstje csillogott, a  zablát a Nap aranysugaraiból fonták. Amikor a Vándor felpattant a csikóra, az meg se érezte a súlyát. A füléhez hajolt, úgy suttogta bele:
– Gyerünk, Táltos, ugrassuk át a világot!
       A csikó inai megfeszültek, de még nem ugratott, hanem először átbucskázott a fején, és egy valódi, aranyszőrű táltosparipa lett belőle. Azután ugrott egyet, lépett kettőt, és hipp-hopp, már ott is termett, ahol a gazdája parancsolta.

illusztráció: Szabó Imola Julianna