2019. augusztus 14., szerda

Nattán-Angeli Nóra: A kék kapu

Grafika: Fricska Dorka



Hol volt, hol nem, volt egyszer egy égszemű kislány. Egész nap egy nagy, rozsdás kapu előtt ült. Ült, üldögélt, s nem tágított a kapu elől. Mehetett volna a rétre, madarakkal énekelni, pitypangokkal ejtőernyőzni, de még ennél is jobban szeretett volna bejutni a kapun, mielőtt útnak indul. Újra meg újra próbálta kinyitni a kapu szárnyait: először csak rátette a két kezét, aztán lökte, lökdöste, a hátát is nekivetette, de az nem mozdult semerre. A kapun se kilincs, se kulcslyuk nem volt. Az égszemű beszélt is hozzá, aztán kiabált, dörömbölt, újra meg újra nekiveselkedett. Nem tudta pontosan, mi van a kapu mögött, csak azt, hogy látni szeretné. De hiába, a kapu nem engedett. A kislány így hát csak ült naphosszat, és egy száraz ággal rajzolt a földre. Égszemét gyakran felhők takarták.


     Egyszer azonban, amikor már régóta ült a kapu előtt, elunta a földet piszkálni. Nagy levegőt vett, és fújt egyet. Kifújta szeméből a bodros felhőket, majd elhatározta, hogy hoz egy létrát és egy smirglipapírt. Így is tett. Aztán felmászott a létrára, és elkezdte ledörzsölni a rozsdát a kapuról. Hónapokig, évekig csak dörzsölte, míg le nem jött mind a rozsda. A lehullott rozsdából egy darabot zsebre tett, a többit összesöpörte és kidobta. Az égszemű akkor állt a kapu előtt és bámult rá. Csodálkozott, és nézte, nézte. A kapu mezítelenül magaslott, nem takarta semmi. Tompán fénylett, de rozsda nélkül jól látszott a sok horpadás, ami borította. A kislány elhatározta, hogy beleselkedik a két szárny közötti résbe. Óvatosan odahajolt, az egyik szemét becsukta, a másikkal pislogott befelé. De csak hollófeketeséget látott, mert a két kapuszárny olyan szorosan dőlt egymásra, hogy nem szűrődött át azon semmi. A kislánynak újra fújnia kellett egyet, mert a szemére megint felhők gyűltek. Már nem akarta belökni a kaput, csak végighúzta rajta a kezét. Megsimogatta. Azután rátette a fülét, és sokáig hallgatózott.
     Az égszemű akkor festéket hozott és ecsetet. Újra felmászott a létrára, és elkezdte festeni a kapu nagy szárnyait. Hónapok, évek repültek el úgy, hogy állt a létrán, és festett. Csak olyan színű festéke volt, mint a szeme, de abból mindenféle: világoskék, sötétkék, szürkéskék, királykék, türkiz, akvamarin, égszín és indigó. Először az egész kaput lemázolta, azután mintákat festett rá. Indák kanyarogtak, források zubogtak, levelek zizegtek, szirmok hullottak, ágak hajoltak, bogarak surrogtak, madarak csipogtak – egy kert zsendült a festett kapun. Később a lány már létra nélkül, a földön állva festett.
     Aki csak arra járt, megállt, és csodálta: sosem láttak még ehhez hasonló kék kaput és zsivajgó kertet. Hírét is vitték a nagyvilágba. Sokan hívták az égszeműt, hogy tanítsa meg őket is kaput festeni. A zsebében ott lapult a darab rozsda, hogy mindig hazataláljon. A többi útravalót abból gyűjtötte össze, amit menet közben talált: összefonta, és a táskájába tette a nap első sugarait, elkapta egy madár énekét, egy tölgyfa ágainak ölelését, és ment mindenfelé. Vitte az ecseteket, festette a kapukat, tanította ez embereket. Messze földön híres lett arról, hogy égszín kertet fest a kapukra, és egyre kevesebbszer takarták felhők a szemét. De akárhány kapuhoz is hívták, az övéhez mindig visszatért. Megsimogatta, hallgatózott, és festett rajta kicsit. Festette a kertet, hol még madár is járt.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése