Oldalak

2019. augusztus 26., hétfő

Kalapos Éva Veronika: Szörnyetegek

Illusztráció: Garaczi Glória


Épp ott tartott a novellában, hogy „A kis Emma lógott. Eleinte hadonászott a kezeivel, és vékony kis fehér harisnyás lábaival nagyokat rúgott.”, amikor a szeme sarkából észrevette, hogy Szűcs az első padban mélyebbre hajtja a fejét.
A kislány egyébként is lehajtott fejjel ült, lehajtott fejjel csinált mindent már majdnem két hete. 
A tanárnő egy pillanatra kiesett a ritmusból, hirtelen nem is látta, hol tartott, de aztán folytatta a felolvasást. Nem hagyhatta abba, tudta, hogy a gyerekek maguktól nem nagyon olvassák el a kötelezőt, a regényeket még csak-csak – míg rá nem jönnek, hogy meg lehet nézni filmen, vagy letölthetőek kész olvasónaplók is –, de a novellákat soha. Pedig ők annak idején nagyon szerették Csáth-ot a gimiben, jóleső borzongást keltett bennük az ópiumfüggő misztikus figurája, néhányan még bele is habarodtak, legalább olyan jóképű volt a Mohácsiban lévő fotón, mint Radnóti. De ezek a mai gyerekek…
Az akasztós jelenet hatására a diákok mozgolódni kezdtek. A tanárnő vihorászást várt, vagy, hogy az érzékenyebbek levegő után kapkodnak, de az osztály hallgatott. Csak a széklábak csikorogtak a padlón, néhányan köhécseltek, valaki megköszörülte a torkát, és a tanárnőbe ebben a pillanatban belehasított, miért hajtotta lejjebb a fejét Szűcs, és hogy erről a tanáriban már többen is beszéltek neki, ő meg sajnálkozva bólogatott, aztán rögtön el is felejtette, mert négy osztályt vitt, több mint száztíz gyerek nyavalyáit kellett volna fejben tartania, és arra egyszerűen nem volt képes.
Most mégis úgy érezte, muszáj tennie valamit, ezért óra után megkérte Szűcsöt, hogy maradjon még egy percig. A kislány biccentett, nem szomorúan, hanem mintha mindegy volna, megint lehajtotta a szőke fejét, és ott maradt ülve a padban. Levágatta a haját, sejlett fel a tanárnőben homályosan, nemrég még a válláig ért, olyan ezzel a gombafrizurával, mint egy fiú. Furcsa, mert a legtöbben pont ebben a korban, tizennégy körül növesztik meg, néhány lány még póthajat is használ, dobálják jobbra-balra a válluk fölött, és fotózgatják magukat a telefonjukkal. Szörnyetegek, szokta mondani Kapásné, a felsős földrajzos, nem gyerekek ezek már, én mondom neked. Kiveszett belőlük minden emberség.
Szűcs nem mozdult, várt. A tanárnő közelebb lépett a padhoz, és összeszorult a torka. Most már az is rémlett neki, hogy mesélték, a kislány pszichológushoz jár, az osztályfőnöke, Nánási többször kint volt a családnál, még az is szóba került, hogy a gyerek egy darabig magántanuló legyen, de vissza akart jönni az iskolába. Szerencsére nem ő találta meg, mondta halkan Nánási a tízórai kávé fölött, de így is rémes lehet neki, borzasztó. Az anyuka szerint imádta az apját.
A tanárnő nagyot nyelt. Kérdezni akart, aztán meggondolta magát, mert nem jutott eszébe okos kérdés. Vigasztaló szavak után kutatott az agyában, minden rendben lesz, elmúlik, mondta volna legszívesebben, ez volt a kedvenc szava, már attól megnyugodott, ha csak eszébe jutott. El…, kezdte, mire Szűcs felpillantott rá, és akkor nem bírta befejezni a szót, ott állt az igekötő köztük a levegőben, a tanárnő megint nyelt egyet, küszködve, hangosan. A kislány szeme nem volt vörös, pedig azt várta, előzőleg látta is maga előtt a szőke pillákat keretező, rózsaszín sávokat meg a sötét karikákat, de Szűcs bőre tiszta volt és fehér, még a szemceruza halvány csíkját is felfedezte a szemhéján. Biztos nem mer itt sírni szegény, fél, hogy a többiek kicsúfolják. Elfacsarodott a szíve, és ösztönösen megragadta a gyerek kezét, sírjál nyugodtan, buggyant ki belőle, előttem szabad, nem kell szégyellni, aztán elcsuklott a hangja. Szűcs úgy nézett rá, mint egy bolondra.
Megköszönni talán megköszönte azért, meg mintha el is búcsúzott volna, mielőtt kilépett a teremből, de a tanárnő alig hallotta. Zúgott a füle, a tarkójában lüktetett a vér. Milyen gyerek az, aki nem sír, milyen gyerek jön ilyenkor kifestve iskolába, milyen gyerekek ezek valóban?! A padra támaszkodott, ami mögött az előbb még Szűcs ült, rámeredt a ferdén álló székre, legszívesebben felrúgta volna. Hosszú percekbe telt, mire összeszedte magát, lesimította a szoknyáját, és kilépett a folyosóra.
Nem számított rá, hogy Szűcs még ott van, de ott volt, a matekterem előtt ült a többiek között. A fejét Kertész vállára hajtotta, aki valami videót mutatott neki a telefonján, harsogva, fülsértően röhögtek rajta. Szűcs mellett kétoldalt a nagyszájú, tüskehajú Vida meg a barátnője, a vézna Széles kuporgott, a tanárnő mindig igyekezett pártatlan maradni a diákjaival szemben, de ezt a kettőt utálta, az egyik folyton firkálgatott az órán, a másiknak be nem állt a szája. Most persze ők is nyerítettek, mint a lovak, a kezük egy pillanatra ki is csúszott Szűcs kezéből, de aztán újra megfogták, a videó közben lejárt, Kertész elindított egy újat. A tanárnő visszalépett a terembe, és a falnak döntötte a homlokát, hirtelen nem is értette, hová akart menni, mindjárt kezdődik a következő óra. A Csáth-kötetre pillantott, ami a tanári asztalon hevert, és elöntötte a megkönnyebbülés. Most a tizedikesek jönnek, A helység kalapácsát kell elővenni, azon mindig nevetnek, szerencsére.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése