2019. augusztus 19., hétfő

Fodor Veronika: Körforgás

Grafika: Borostyán Rita

A ház aznap délután különösen csendes volt. Magába zárta az emlékeket, amit generációk suttogtak a fülébe, nem pattogtak a bútorok, nem nyikorgott a padlódeszka. Csak az idő remegett az ablakpárkányon észrevétlenül, a felpenderedő festékrétegekre hullva.


Két lánytestvér lakott ott. Az idősebb hangjától a Hold növekedni kezdett, és az éjszaka csendjében hullani kezdett a hó. A fiatalabb tavasszal mezítláb futott a kertben, kihajtott a fű a talpai alatt. Aligha lehettek volna különbözőbbek.
A ház, mint egy zárvány megtartotta a nővéreket. Az idősebb most is az ablaknál ült, és az időt figyelte. Tudta, hogy más nem látja úgy, mint ő, az emberek nem is érzékelik, mennyi van még a birtokukban. Csodálkozott, hogy ma még senki nem jött be hozzá, zárt szájjal énekelt dalai most saját szobájában keringtek. Ott ült hát nyugodtan, kezében egy énekesmadarat ringatva.
Alkonyodott mire a húga a szobába lépett, mint a napsugár. Egy pillanatra megmozdultak a régi tapéta festett pipacsai. Közelebb lépett a nővéréhez:
̶ Nyisd ki a tenyered! mondta neki halkan. A nyitott tenyéren a madár mozdulatlanul feküdt, mélyen aludt.
̶ Órák óta a kezemben tartom, félek túl régóta nézett fel a húgára, aki ujját óvatosan a madár fejéhez érintette. Pár pillanatig semmi nem történt, majd az állat felborzolta a tollait és felrepült a könyvespolc tetejére.
̶ Kérlek, most te segíts rajtam, Anesztézia. Nem tudok aludni – kuporodott nővére ölébe a fiatalabb, és a nővér halkan énekelni kezdett.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése