 |
| Grafika: Tuza Edit |
Gyermekkorom egyik legtisztább emléke:
Jolánnak, a latintanárunk lányának alakja. Mi, én és Telkes Pali, mindig őt
tartottuk a legszebb lánynak az egész városban, és ezt hirdettük is.
Unalmas,
eseménytelen volt a fiatalságom. Egyedül két fiú felbukkanása kavarta fel néha
a családi állóvizet: Géza és Pali, akik állhatatos rajongásukkal mindig zavarba
ejtettek, és fel is dühítettek.
Koltai Jolán a legszebb lány! És
mindannyiszor elpirultunk.
Elég
volt meghallanom bátortalan kopogtatásukat, menten elsápadtam.
Mindig olyan finoman bánt velünk. Például,
ha a latindolgozatokat hazavittük, nem mondott valami különös szíves szót, de
amikor kinyitotta nekünk az ajtót, és mosolyogva bebocsátott a szobába, hogy
édesapja íróasztalára lerakjuk a füzeteket, úgy tetszett, hogy körülölel
bennünket a finom fehér karjaival. Magas termetű, nyúlánk lány volt. Többnyire
piros vagy rózsaszínű empire ruhákat viselt. Ha az ember látta, mindig azt
kellett gondolnia: milyen forró lehet a ruha alatt a test.
Igyekeztek
minél gyakrabban apropót találni rá, hogy látogatást tehessenek apámnál. Le
merném fogadni, hogy a vén kecske is tisztában volt vele, mire megy ki a játék,
és direkte hívta mindig Gézáékat a teljességgel haszontalan latindolgozatok
miatt. Az őrületbe akart kergetni azzal, hogy polgári neveltetésem kimért
mosolya kíséretében nekem kellett apám szobájába vezetni a két fejletlen,
csontos kis kamaszfiút. Tolakodó, beteges vonzódásuktól kirázott a hideg.
A mozdulataiban valami úrias bágyadtság
volt - és szőke, selymes hajának finom illatát mindig lehetett érezni. Sokszor
beszélgettünk erről Telkes Palival, aki akkor a legjobb barátom volt. Hogy mért
szép egyik lány, és mért nem a másik. Fölfedeztük például, hogy Jolánnak azért
volt olyan szép a nagy, sötétszürke szeme, mert a szeme alatt, a fehér bőrben,
két hamvas-lilaszínű karika kanyarodott. Ez adta arcának azt a különös, bánatos
és mégis kedves kifejezést.
Kopott
öltönyük bűzlött attól az orrfacsaró izzadtságtól, amit csak a serdülő fiúk
képesek produkálni. Különösen a Telkes Pali. Ő mindig is hidegen hagyott, sőt
enyhe émelygés is erőt vett rajtam, ha csak megláttam. Ám ahogy időről időre
elvonultak előttem a bejárati ajtótól az apám szobájáig vezető folyosón, azon
kaptam magam, hogy a Gézán felejtem a tekintetem. Volt valami delejes
szomorúság a szemében, mintha mélységes mély kútba néztem volna, amibe épp
jókora kő hullott, és felkavarta a poshadt víz zöldesszürke felszínét.
Valóban. Többször lerajzoltuk Jolánt, én
is, Pali is, és ha ezt a két szelíd hajlású gyűrűt oda nem rajzoltuk az arcára,
a kép nem is hasonlított.
Géza
visszafojtott szenvedélytől izzó pillantása bekúszott az álmaimba, és annyira
belelovaltam magam képzelgéseimbe, hogy már nem bírtam szabadulni tőlük.
Mi mind a ketten szerettük Jolánt, és
mikor még hetedikesek voltunk, akkor is naponta elsétáltunk az ablakuk előtt,
és beszélgettünk, hogy mit csinálhat ő. Néha láttuk, amint az egyik ablakban
megvillant a ruhája, s ez volt az egész örömünk.
Beleszerettem
Gézába, pedig jóformán egy szót se váltottunk. Igazi kamaszszerelem volt ez,
ami éppen beteljesületlensége miatt kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkemben.
Folyton a függöny mögül lestem az utcát, hogy mikor bukkan fel Géza a büdös kis
társával.
Sohase beszéltünk vele máskor, csak ha az
apja elküldött bennünket valamiért a lakásukra. Ezenkívül az utcán nagyokat
köszöntünk neki. Ránk nézett, és könnyedén intett a fejével. Ilyenkor azt
vitattuk meg Palival, hogy mit gondolhat rólunk Jolán.
Néha
az utcán is összefutottunk. Elég volt meghallanom Géza furcsán mutáló hangját,
és nem bírtam parancsolni a lábamnak: a térdem remegni kezdett, és
meglassítottam a lépteimet, hogy minél hosszabban összekapcsolódhasson a
tekintetem Gézáéval.
Úgy
hallottam, nemrég meghalt szegény, és a halálhírére vele együtt bennem is
meghalt a fiatalságom maradéka. Géza, Géza…
Megjegyzés:
a kurzívan szedett részek Csáth Géza Jolán
című novellájából valók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése