 |
| (c)Szimonidesz Hajni |
Létezik valahol egy város. Ezt a várost senki nem látja
egyformának. Másmilyen annak, aki itt él, és másmilyen annak, aki épp csak
ellátogat ide.
Az Emlékek városa néha csendes, tele fával, kis ligetekkel,
benne sok-sok ibolya. Máskor tengerparti, ahol hétvégente kókuszdiószeleteket
árulnak a napozóknak, és minden sétahajóról vidáman integet valaki. Emma
emlékeinek városa egy folyó partján fekszik, és mivel az itt élők szeretik a
vizet és benne a halakat, azok mindenhol megjelennek. Halak ficánkolnak a bárkákban,
kőhalak úsznak a házak kapui felett, és rézhalakat fognak a szökőkutak szobrai.
Nem messze az egyik szökőkúttól áll egy ház. Nem sokban
különbözik a többitől: falai sárgák, tetején zöldek a cserepek, kapuja csupa
szív alakú kunkor. Régen Nagyapó lakott itt. Már messziről látszott, ahogy
csíkos nyugágyában üldögél a kertben. Ha túlságosan sütött a nap, elővette szekrénye
mélyéről hajóskapitány-sapkáját, és talán a sapka tette – nem lehet tudni –, olyankor
mindig csupa hajós dologról mesélt.
Emmának egy ilyen napsütéses délutánon jutott eszébe
Nagyapó, s aztán nem is hagyta nyugodni egy gondolat. Órák óta keresgélt
valamit. Aztán úgy érezte, talán megtalálhatja valahol a padláson, a zsályazöld
katonaládák egyikében, a sok kidobásra ítélt régi holmi között. Leengedte a
padlásfeljáró rozoga létráját, kibújt a cipőjéből, és mezítláb elindult felfelé.
Lekuporodott a homokkal felszórt deszkapadlásra, és pakolni kezdett. Kidobálta
a fél pár glaszékesztyűt, az ódon borotvaszappan-dobozt, a csorba rézkilincset és
a megsárgult csipkefüggönyöket. Amit keresett, az nem volt sehol. Sem a
ládákban, sem a régi szép idők tárgyai között. De hogyan is találhatna meg egy
hangot? Valakinek a hangját, amit mára már teljesen elfelejtett? Hanyatt dőlt
hát a porban, és egy megsárgult képet szorított magához. A tetőcserepek résein
át látta az eget: mint bogáncsok egy sötét pokrócra, úgy ragadtak rá a
csillagok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése