2019. január 10., csütörtök

Németh Eszter: A világutca végén

Somogyi Dóra


Nagy dérrel-dúrral, pufogva, morcogva, porcogva koppantak a cipők a járdán. Bizony, világgá megy. Nem marad egy percet sem tovább! A kunkori copfos, fürtös, eperszájú, nagy szemű világgá indult.
Két házig vitte még a lendület az apró pukkancs lábait, a negyedik háznál már megfáradt öregek módjára törölte meg öklével az arcát, dühös, csapkodó mozdulattal. A dühkönnyektől elkenődött a por, csupa maszat lett az arca. A kunkori két copf, a maszat és a világfájdalmas arc felriasztotta a járdáról a verebeket. Bár talán a léptei.
Az utca végén aztán megállt. Jól megnézte a messziséget, volt már arra, de sosem egyedül. Ácsorgott egy darabig, de a messzi távol sehogy se lett vonzóbb, meg mit is csináljon ott. Érdekes, meg minden, de az igazán érdekes a háta mögött van. Épp világgá ment, az meg a világ végéig éppen elég távolság. Az ő világának a vége meg pont itt van. Leült hát a kerítés betonjára, és lógázta a lábát.
Bár a láblógázós vidámságra csak akkor eszmélt fel, amikor arra jött az utcaseprő. Nagy cirokseprű volt nála, kicsit odébb taszigálta vele a reggel lehullott őszt jelző faleveleket. Be a fa tövébe.

Mondd csak, szereted a munkád? – kérdezte az eperszájú. – Nem unalmas?
Miért lenne unalmas?
Egész nap a leveleket söpörni, amit úgyis visszafúj a szél... – biggyedt le az eperszáj.
Te talán unod nézni a levelek kavargását?
Nem.
No látod, én sem. Az utcán mindig történik valami.
De a munkád hiábavaló...
Tudod, vannak, akik a tisztára söpört utcán szeretnek járni...
Mindenki azon szeret – nézett a messziségbe az eperszáj sírósan.
Nem mindenki – mosolyodott el az utcaseprő. – Te is a levélben szeretsz gázolni, meg a suszter és a pék is. És a tanítókisasszony is.
Honnan tudod?
Láttalak... – az eperszáj széles mosolyra húzódott, kilátszott mind a húsz, fényes, fehér foga.
Én is láttalak. Igazából – és boldogság öntötte el, hogy ilyen nagy komoly szót használhat ő is végre – mindig figyellek. Sokáig utcaseprő akartam lenni. Mert annak van látszatja.
Az eperszájú a nagymamájára gondolt. Ő mondta így mindig, pontosabban, hogy a házimunkának sosincs látszatja. Az eperszájú sokáig nem értette.
A poharak miatt van, tudod – fűzte hozzá, mert látta, hogy az utcaseprő érdeklődve figyel. – Ha a mamóca elmosogat, szép tiszták és fényesek a poharak, a kredencben állnak sorban. Aztán jön a papus meg anyus meg a Zsóci – hosszan elnyújtotta az ó-t a bátyja nevében, – és mindig újabb és újabb poharakat vesznek elő, minden kortyhoz. Csak apus nem vesz elő új poharat, mert kint iszik a műhelyben.
És olyan, mintha Olgi néni semmit sem csinált volna – bólogatott az utcaseprő. – Olyan ez tényleg, mint a levelek. De azért tudod – simogatta meg a kislány fejét –, az ember elmosogat megint, meg összesöpri a leveleket.
Persze. Kell a rend is – hagyta jóvá az eperszájú. – Tudod, megbántottam...
Sok poharat használtál?
Nem. A rózsák... – hajtotta le a fejét az eperszájú.
Hajjaj, mérges lett?
Világgá kellett mennem – mondta a kicsi halkan és hirtelen még aprócskábbnak tűnt. – Kiabált.
Miért kiabált volna?
A rózsák miatt... Nem szomorú lett, hanem mérges. Azt mondta, hogy kár belém a szeretet – elkerekedett az eperszájú szeme a csöpp arcában. – Nem értem. Sehogy sem értem.
Egy gyerekbe sosem kár a szeretet. Csak nem mindig látszik, hova tűnik beléjük. Nem olyan, mint a vajas kenyér, a szeretettől nem nő látványosan az ember gyereke! – csóválta kissé rosszallóan a fejét az utcaseprő.
Hát most se vajas kenyér, se szeretet. Világgá van, meg messziség – mondta az eperszájú.
Azért azt nem gondolnám. Megbékül, meglásd.
Hát csak béküljön, addigra már árkon-bokron, ebengábon túl leszek. Illa berek, nádak ereken...
Ejsze, nem eszik olyan forrón a kását, nemaddiga! – az utcaseprő annyira felindult, hogy az eperszájúra már nem is figyelt. Dohogott maga elé, s nagy hévvel söpörni kezdte a faleveleket, egyre távolodva a figyelő lábnemlógázótól.
Az meg csak ült az utca végén, a messziség kezdetén és legyintett. Pont úgy, ahogy a mamócától látta mindig, mikor valaki ostobaságokat beszélt. Hiányzott neki a mamóca, nem is értette, miért mérges a rózsák miatt, hiszen el voltak már száradva és ő csak játszani akart, lenyeszetelte, de csak a fonnyadtakat. A mamóca is úgy szokta! És beszélt ő is a rózsákhoz, éppen úgy.
Az eperszáj lebiggyedt. Mindent pontosan úgy csinált, és a mamóca mérges lett. Ki érti ezt? Míg ezen töprengett, esni kezdett az eső, de furcsa egy eső volt, mert nagy, kövér cseppekben hullott, egyenest a lába elé. Sehova máshova.
Te meg mit pityeregsz itt, te eperszájú?
Semmit – felelte reszketős hangon. – Hogy kerültél ide?
Jöttem kenyérért.
Kenyérért? – döbbenetében a félelmét és a sírást is elfelejtette az eperszáj. – Mióta esznek a farkasok kenyeret?
Mióta a Piroskákat vaníliaillatú szappannal fürdetik. Utálom a vaníliát – felelte lemondó vicsorgással a farkas. Az eperszájú gyorsan végiggondolta, de semmi piros nem volt rajta, mikor világgá ment. – Egyébként is unom a meséket, a kecskegidákat, a rókát.
Hogy tudsz egyszerre több helyen lenni, ha minden mesében te vagy a farkas?
Elég strapás, azt meg kell hagyni. Szóval miért pityeregtél?
Nem eszel meg?
Nem. Miért sírsz?
Már nem sírok.
Jó, mit csinálsz itt az utca végén? – kérdezte türelmes szelídséggel a farkas, aki egyébként sem volt igazán ijesztő a hálós cekkerrel a kezében, amiben ráadásul üres tejesüvegek koccantak össze, ahogy leereszkedett az eperszájú mellé.
Ez itt a világnak a vége és nem az utcáé – felelte mogorván a másik.
Nézhetjük így is, de a világnak nincs vége, a világegyetem ugyanis tágul, Fantázia pedig határtalan. Különben az a kedvenc mesém. Lehet benne bunyózni és nem kell megenni senkit.
A mamóca mérges.
Tehát világgá indultál. És most félsz a messziségtől.
Úgy valahogy – nézte meg most jobban a farkast az eperszájú. – Honnan tudod, hogy félek a messziségtől?
Valójában az ismeretlentől félsz – felelte a farkas. – De a félelem jó, ha megfelelően használod.
A félelmet lehet használni? Ugyan mire?
Ha akarod korlát, ha akarod lehetőség. Ha félsz valamitől, az többnyire az ismeretlen. Végy egy nagy levegőt, képzeld el, mi a legrosszabb, ami történhet és mi a legjobb. Utána már úgyis tudni fogod.
Azt mondta, kár belém a szeretet – pityeredett el újra az eperszájú.
Badarság, egy gyerekbe sose kár a szeretet. Csak jól kell alkalmazni, különben úgy jársz vele, mint mikor túlöntözöd a virágot. Kirohadhat. Olgi mama biztosan megbánta már. Eredj haza.
Mérges.
Jó, és? Mi a legrosszabb, ami történhet?
Nem szól hozzám és nem szeret többé.
És azt ugyan meg hogy csinálná?
Nem tudom. Még sose volt olyan.
Látod, a harag meg minden elmúlik. A szeretet, az megmarad. Akit egyszer megszerettél, azt mindig szeretni fogod, csak néha elbújik a sok más egyéb érzelem mögé.
Nem értelek – felelte az eperszájú.
Nem baj, majd megérted. No, menj csak haza. A messziséget ráérsz később is megismerni.
Hát jó... – azzal az eperszájú leugrott a kerítésről. Két lépésről még visszafordult:
Tudod, már tőled sem félek. Köszönöm.
Mert már ismerjük egymást. Közelről semmi sem igazán félelmetes. Csak jól kell eltalálni a távolságot a szemügyre vételhez. Na szia!
Szervusz! – mondta nagy komolyan az eperszájú.
Megszemlélte az utcaseprő hátát, a házak falát, meg az esteli hangulatot. A rózsákat még mindig nem értette. Mamócát sem, ott ült a ház előtt Cilka mamával a kispadon és pityergett.
No, nézd, itt jön ez a világcsavargó – nevetett a szomszéd néni. – Jól megijesztettél minket, merre jártál?
A világutca végén. Miért sírsz, mamóca? No, ne sírj, hát hiszen szeretlek. És a mamócákba sose kár a szeretet...
Az eperszájú nem értette, miért sír ettől a mamóca még sokkal jobban, sőt, Cilka mama is elkönnyesedett szemmel ültette maguk közé. Aztán csak ültek ott hárman, világvégi békességben.
Most is ott ülnek talán, ha meg nem haltak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése