Kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való. És mi a helyzet a karddal? Hát... Ezzel talán tehetünk egy kivételt. De, ehhez nem akármilyen gyerekre van szükség. Meg is mutatjuk, milyenre! Németh Eszter Mátyás-meséje következik:
Hiába kiáltoztak utána,
Matykó még akkor sem hallotta volna, ha közvetlenül a fa alatt ordítanak, amin
ücsörgött. A hétévesek minden álmodozó nyugalmával ült a fa tetején, kémlelte a
messzeséget és arra gondolt, ha most jönne a török, hogy megmutatná!
Matykóban nem tudatosult,
hogy az alig hét éves kisfiúkat úgysem engedik a harc közelébe és az asszonyok
szoknyája mögé kellene bújnia.
Egy idő után aztán nem
kiáltoztak utána, haladt az este a maga útján, mint a nap az égen. Utóbbi még
utolsót lobbant nyugaton, de a vár udvarán már fellobogott a fáklyafény. Matykó
elgémberedett tagokkal ereszkedett le a fáról. Besündörgött a konyhába. A
szakács már ismerte a gyereket, hát a kezébe nyomott egy hatalmas karéj
kenyeret, s bőven kent rá a lecsurranó zsírból. Matykó csak úgy menet közben
tömte be, s az inge ujjába törölte a száját. Örömmel vette el a korsó tejet is.
Aztán a hátsó udvar felé vette az irányt, menet közben leakasztotta a gyakorló
szablyát és elegáns lépésekkel lóbálta.
Legyünk őszinték, ezzel a
pár vágással még egy félig olvadt viaszbábúban sem nagyon tudott volna kárt
tenni, de nem is ez volt a cél. Hanem, hogy végre elbírta és tudta lengetni.
Prime, second, kitörés, hirtelen oktávba vissza. A hátsó udvarba állított őrszem,
egy kikeresztelkedett muzulmán hasát fogta nevettében.
-
Hát te mit
nevetsz mi? Mi olyan vicces? Mondd csak, én is akarok nevetni! – és gyönyörű,
tiszta mozdulattal a nevető őr hasának szegezte a szablyát.
-
Lassan a
testtel úrficska – mosolyodott el a másik. Olyan volt a beszéde, mintha
kavicsokat tartana a szájában közben, nehezen érthető.
Matykó érezte, hogy az őr
egy mozdulattal kicsavarhatná a kezéből a fegyvert. Rettenetes, bolond düh
fogta el. Hát, márpedig ő nem hagyja magát, elveri ezt a kiugrott törököt vagy
mit, ha addig él is.
Hunyadi Mátyás, a
törökverő. Mint az apja. Hanem, ehhez talán meg kellene tanulni még egy’smást.
Hirtelen eszébe jutott valami.
-
Mondd csak,
ha olyan nagy a bajszod, akár taníthatnál is!
-
Lehet ippeg,
instállom – csavarta meg a bajszát a török. – Hanem most ezt az őrhelyet el
nem hagyhatom. Holnap délután kettőkor a
vadkörtefánál, ifjúúr?
-
Ott leszek.
Hát így kezdődött, hogy a
hétéves Matykó eltünedezett, senki sem tudta hova. Senki nem tudta, hogy a
kisfiú honnan szerzi a kék és zöld foltjait, miért remeg néha keze-lába, ha meg
kell emelnie valamit s miért van háromfarkasnyi étvágya hirtelen, alszik el
álló helyében. Motyog magában: „ha a csatában földre kerülsz, halott vagy. Soha
ne veszd el a kardod.”
A karja egyre erősebb lett
és egy szép napon, úgy fél évvel később, amikor összeakasztotta a bajszát az
egyik fegyverhordóval, hát bizony Matykó kirántotta a kardot a mellette álló őr
oldaláról. A fegyverhordó meg nem gondolt arra, hogy az úrficskát nem szabad
bántani, meg, hogy épp csak kilátszik a földből, kardot rántott ő is. Az asszó
harmadik ütésváltásánál látszott, hogy a Matykó bár kisebb és gyengébb, sokkal kontrolláltabb, s végül a véletlen is az ő segítségére sietett, mert egy alsó
ütéssel úgy megvágta az ellenfele lábát, hogy az megrogyott, majd a földre
roskadt. Matykó megállt előtte a torkának szegezve az éles kardot:
-
Soha többé ne
merészelj csúfolni senkit! Soha nem tudhatod kiben mi lakik, mit tud és mit
nem. Magadon uralkodj legelőbb, különben nem jutsz előbbre.
A kisfiú leengedte a
kezében lévő fegyvert, gondosan ügyelve arra, hogy a védelmét ne adja fel és
kezét nyújtotta a térdeplőnek. Mögöttük kard csördült. László, Matykó tíz évvel
idősebb bátyja rántotta ki a magáét az öccse védelmében, amikor a fegyverhordó egyik
társa hátulról szegezte volna rá a pengét. De még mielőtt megszólalhatott
volna, sőt mielőtt László pengéje csendült volna a másikén, Matykó kardja is
elérte a merénylőét. Egy keresztlépés oldalra és a hétéves stabil alapállásból
nézett a nagyokra.
-
Köszönöm,
bátyámuram!
-
Szívesen,
öcsémuram!
Azzal a két Hunyadi fiú
egymásnak vetette a hátát. Ebben a pillanatban, aki látta őket, tudta, hogy
Matykóval bizony számolni kell. Azt azonban senki nem tudta meg soha, miért
süvegeli meg a későbbi Igazságos Mátyás király a legutolsó palotaőrt
elhaladtában.
Illusztráció: Klesitz Piroska |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése